Nagy viharral söpört végig az interneten az elmúlt hetekben az a videó, amin egy tíz hónapos kislány anyukája énekel a meghatottságtól/félelemtől/empátiától/utánzásból fakadóan prüntyögő gyermekének.
Sokan felháborodtak, hogy milyen anya az ilyen, aki félelemben tartja, megríkatja a gyerekét, csak azért, hogy azután az interneten sztárt csináljon belőle.
Van benne sok igazság, bár szerintem a nő kedves, vigasztaló szavai egy-egy dallamvonal között, jól láthatóan megnyugtatták a kislányt. És ha más szempontokból nézzük, ez végül is egyfajta katarzis-élmény, amit mindnyájan átélünk mondjuk az olimpiai aranyak magyar himnuszai, vagy a legújabb coca cola reklámok megtekintése során.
De miért van bennünk ez a kényszeres harc a sírás ellen, ha a gyerekünkről van szó?
Nagyon vékony mezsgyén kell lavíroznom, hogy senkit ne bántsak meg indokolatlanul. Ha a sírást és sírni hagyást vesszük alapul, manapság két népszerű vonal képviselteti magát a gyereknevelésben.
Van ugye a válaszkész nevelés, amikor a gyermekeim igényeit szem előtt tartva (de a sajátjaimat sem sutba dobva!!! – pedig sokan ezzel azonosítják), vele összhangban próbálom kialakítani a közös életünket, és nem pedig ráerőltetni a meglévő falakat.
És van a Suttogó módszer (meg ezer másik), amely azt hangsúlyozza, hogy a gyerek már egy meglévő életközösségbe születik bele, amihez neki – a gyereknek – kell alkalmazkodni.
Az előbbi jelszava, hogy nem hagyja sírni a gyereket, az utóbbi pedig mindenféle tanítási módszer tárháza, ami ugyan sírással jár, de –vallják a tanítók és a követők – az eredmény mindenki számára kifizetődő.
Én a válaszkész nevelést tartom követendő példának, de ugyanígy mondhatnám Teréz anyát is, mert pontosan olyan közel állok a megvalósításban az egyikhez, mint a másikhoz. Éppen ezért az életem állandó belső ellentmondás és küzdelem, no de kinek nem az? Kiválasztottam egy utat, és ahhoz próbálom igazítani a lépéseimet. Lehet, hogy a céltól még messze vagyok, de legalább már a gps be van kapcsolva, és ha mást nem, folyamatosan újratervez.
És hát itt van ez a mondat, a „Nem hagyom sírni a gyereket”. Mennyi feszültséget és önmarcangolást okozott bennem, mire helyre került az – általam elfogadott – valódi tartalom!
Mert mit jelent az a mondat, hogy nem hagyom sírni? Biztos vagyok benne, hogy más nyelveken tisztábban is ki lehet fejezni, de itt két, egymástól tökéletesen távol álló értelmezés is lehetséges.
Jelentheti azt, hogy mindenáron elkerülöm, hogy a gyermekem negatív érzelmek sodrásába kerüljön, és – akár rövidebb, akár hosszabb időn keresztül – sírásra legyen oka. Hogy bármi áron, de megelőzöm, elkerülöm, megszüntetem, hogy a gyerekem sírni, pláne hisztizni kezdjen.
De nem ezt jelenti!
És milyen sokan hiszik, tévesen, hogy a válaszkészen nevelő szülő minden körülmények között azon munkálkodik, hogy a gyermeke egyáltalán ne sírjon!
Ha beteszi az ágyába, és sír, kiveszi, ha sír, mikor a szülő wc-re menne, akkor inkább nem megy el, ha a bolt közepén sírni kezd, akkor…?
Sokan ezért kezdenek bele különböző kommunikációs tréningekbe – ettől várva valamiféle varázsszert, ami miatt majd a gyerekünk mindig megértő, kezelhető lesz.
Nem, a sírni nem hagyás nem azt jelenti, hogy életem árán is megküzdök a könnyeivel, hanem – szigorúan szerintem, és vitaindítónak – azt jelenti, hogy megpróbálom kiiktatni az olyan szituációkat, amelyben a gyermek csupán azért kényszerül sírásra, mert nem vagyok hajlandó kielégíteni egy vagy több, tökéletesen természetes igényét.
Melyek ezek a természetes igények?
– éhes
– fázik
– tele a pelusa
– egyedül van
– vigasztalásra vágyik, mert fél, vagy fáj valamije
Nem természetes igény a csokiért való hiszti a bolt közepén… 🙂
Viszont ha kikerülhetetlen a szomorúság, például mert muszáj a kiságyban maradnod, mert ki kell lépnem a teraszra mínusz húsz fokban, vagy éppen a tesók alszanak, és te akkor sem mehetsz most az ágyra ugrálni, akkor nincs mese, sírás lesz.
De ugyanígy gondolom, hogy van oka, létjogosultsága a sírásnak, mert éppen összetörte a kedvenc autóját, és én nem tudom megjavítani, bármennyire is szeretné, vagy apa elmegy a boltba, és nem viheti magával a gyereket, mert lázas. A gyerek okkal sír, vigasztalni, kedves, nyugtató szavakkal lehet csitítgatni, de miért ne sírhatna, ha egyszer fáj? S én miért ne hagynám, hogy kifejezze az érzelmeit?
El tudom képzelni, hogy a videón látható nő épp fellépésre készül. Képzett, szép hangja van, jó, lehet, hogy nem ő Rihanna, de több százezer énekes dolgozik szerte a világban, mindenféle szerepkörben, hajóktól szállodákig, könnyen elképzelhető, hogy ezt a dalt muszájból, gyakorlásból végig kellett énekelnie.
De ha nem így van? Miért olyan nagy baj, ha a gyerek olyannal találkozik, amitől előtörnek a könnyei? Miért baj, ha a kisgyermek őszintén reagál az őt érő ingerekre? Az anyuka kedvesen, vigasztalóan szólt hozzá többször is, amit a kislány kedves mosollyal fogadott. Nincs benne félelem, ahogy néhány internetes szakember próbálja bizonygatni. Nem retteg. Érzi a bánatot, és az átjárja őt is. Talán nem ezt nevezzük érzékenységnek? Miért akarjuk a gyerekeinket megkímélni attól, hogy érzékenyekké válhassanak?
Az én fiam pl. rendszeresen elbőgte magát a Minimaxos Tavaszi szél feldolgozáson, amikor a kismadár szeméből nőni kezdett, majd kigurult egy könnycsepp. Kilenc hónapos korától! Nem gondolom, hogy a rettegés miatt…
De ettől a videótól függetlenül is úgy gondolom, nem baj, ha teret engedünk az igény szerinti szomorkodásnak. Mert van, hogy helye van a sírásnak. És nincs okunk ettől mindenáron megkímélni, megfosztani a gyermekeinket.
Persze a cél nem az, hogy direkt provokáljuk, öncéllal, ráadásul csak azért, hogy kinevessük, szóval akkor inkább ezt ne:
