Sokat gondolkodom rajta, hogyan alakul ki az embernek a nemi identitása. Vagyis pontosabban az, hogy milyen nő vagy férfi lesz valakiből. Milyen stílust követ, mitől érzi magát igazán nőnek/férfinak, milyen. Nyilván meghatározó a szülői példa, illetve az, hogy gyerekkorunkban a tágabb környezetünkben milyen felnőttek vettek körül minket.
Ha visszaemlékszem, a női nemet három kasztba tudtam sorolni akkor, amikor én még kislány voltam. Vagyis ebből az első, a kislány, az még nem is igazán nő, hanem csak amolyan nőféleség, hajba kötött szalagokkal, pörgős szoknyával, és a kor divatja szerint viselt halálosan utált dzsörzéruhákkal. A kislány még nem nő, még maga sem tudja, hogy micsoda, csak éppen törekszik lenni valamilyennek, de lehetőleg természetesen csinosnak.
A probléma viszont ott van, hogy amennyire emlékszem gyerekkoromból, itt meg is állhatunk. Mert azok a nők, akiket a filmekben láttam, és akikről tudni lehetett, hogy igenis, ők a NŐK, az igaziak, a dögösek, csinosak, szexisek, akiknek udvarolnak a férfiak, akiknek búgó hangjuk van, és akik démoni tekintettel néznek a kamerába – nos, azokból én gyerekkorom vidékén még mutatóba sem láttam.
Én alig pár évesen azt hittem, hogy a nő mint olyan kicsit meghízott, kismamacipőt visel, ondolált haja van, a fülében arany karikafülbevaló, és általában van rajta valamilyen munkaköpeny. Ha nem dolgozik, akkor pedig ismét csak a kor divatja szerinti dzsörzéanyagokból visel valamilyen közepesen elviselhető, kimenőnek becézett ruhát.
Én nem akartam nő lenni. Nem akartam köpenybe csomagolt töltött káposzta lenni, hosszú hajat akartam, és amire csak vissza tudok emlékezni, tiszta szívemből utáltam a dzsörzé anyagot, amibe beleizzadt az ember, és kellemetlenül irritálta a bőrt.
A faluban azonban, ahol felnőttem, nem volt más kínálat. Nőnek lenni ennyit jelentett. Ja, meg a nyolcvanas évek egyik emblematikus termékét, ami valóságos emberiség elleni vétek: a Mystic rúzst. Tudjátok, aminek az volt a trükkje, hogy a száj hőmérsékletéhez alkalmazkodva színeződött. Legtöbbször rikító rózsaszínre, lilásra…
Aligha véletlen, hogy amikor elkezdtem nőnemű lényként eszmélni magamra, megnövesztettem a hajam, és szakadt farmert hordtam batikolt pólóval, és legalább húsz nyaklánccal a nyakamban. Innen elég hosszú út vezetett addig, amíg megvettem életem első magas sarkú cipőjét, és először miniszoknyát húztam magamra, de eljött ennek is az ideje 🙂
A nőkép harmadik – és egyben végső – állomását pedig a nagymamák képezték. Akiknek rendre fájt a lábuk, bottal jártak, cicanadrágot viseltek otthonkával, és meglehetősen termetes asszonyságok voltak.
De kislányként egyelőre még a kettes számú modell érdekelt, mert a magam módján kerestem rajta a fogást: hol tudok azonosulni, vagy inkább hogyan tudok más lenni. De hogyan lehet máshogyan nőnek lenni, mint ahogyan az ember gyerekkorában megszokta? Hogyan lehet más utat választani, ha nincs előtted más minta?
Ahol én felnőttem, egy vidéki kis falu volt, s az ott élő, nekem példát adó nőknek természetesen már az ő olyanságuk is óriási lépés volt anyáik, nagyanyáik nőiségéhez képest. Az én anyám korosztálya már más akart lenni, máshogyan akart élni, s talán nem csak ők tehetnek róla, ha szándékaik és vágyaik megtörtek az adott kor, az adott társadalom ellenállásán, mely nem hagyott túl sok teret az egyéniség kibontakozásának. Így aztán a másságból egyformaság lett: dauerolt, rövidre vágott frizurák, aranyfülbevalók, munkaköpenyek, és az ajándékba kapott csokor virág minden március 8-án. S ahogyan rájuk gondolok, sejtem, hogy nem nagyon értik, mi történt velük az elmúlt évtizedekben, mi történt a világgal, amelyben olyan magabiztosan mozogtak még pár évtizede kivágott sarkú kismamacipőikben.
Mostanra ők lettek a nagymamák, egészségük megrogyott, küszködnek az elhízással, szemüveggel olvasnak, és megtanultak skype-olni. A hajukat már rég nem ondoláltatják, viszont a festésről már nem mondanak le. A Mystic rúzs is a múlté, és a dzsörzét is felváltották a bőrbarát pamut anyagok. S persze én sem viselek már szakadt, saját kezűleg hímzett, trapézszárú farmerokat virágos blúzokkal…
Nem tudom biztonsággal eldönteni, hogy mások vagyunk-e, vagy a mi gyerekeink minket is egyformának, egyformán unalmasnak látnak-e. Hogy mi is olyan nevetségesen középszerűnek és szürkének tűnünk a médiában eszményített nőkhöz és főleg saját magunkhoz képest, vagy nekünk mégis sikerült valamivel többre jutnunk saját nőiességünk megélésében és kifejezésében? Több lehetőségünk van nekünk most, mint volt anyáinknak a késő Kádár-kor langymelegében, a világ egyik legunalmasabb évtizedében, a nyolcvanas években, pláne vidéken? Vagy éppen ellenkezőleg: a médiából elviselhetetlen mértékben ömlő sztereotípiák és ideálok ránk sokkal nagyobb nyomást gyakorolnak, mint az egy nemzedékkel előttünk járó nőkre?
Nem tudom, de ezek nyilván nemzedékről nemzedékre öröklődő kérdések, és egészen biztosan vannak jó válaszok!
Szerintem ez a kép az anyaságoddal lesz teljes, akkor nagyon sok mindenben változik a nő és nagyon erős lesz a késztetés, hogy kövesd a mintát, amit kaptál….
Ott fog eldőlni, hogy amikor kijössz a kisgyerekes Gyedes Gyeses korszakból, akkor milyen nőt tudsz felépíteni a családod és a munkád mellett…..
Hidd el nekem nagyon sok mindenben más leszel, mint most….
Vidéken lassabban jelennek meg a változások, sőt, számomra kifejezetten riasztó látni, hogy egykori osztálytársaim ma úgy néznek ki, mint a saját szüleik annak idején. Nekik nem sikerült váltani. S jól mondod, itt feladat van, amihez kevés segítséget kapunk a felmenőktől, mert ők teljesen más világban éltek, nincs folytonosság, vagy legalábbis kevés. Innen szép nyerni 🙂
Igen, nehéz kérdéseket feszegetsz, és nálunk is aktuális.
A mi családunk egy generációval előrébb tart, már nagymamám vált, és viselte a rövid dauerolt hajat, és anyám már a hetvenes-nyolcvanas évek hippijei között volt, a maga fura virágmintás ruháival, és meglehetősen érdekes hozzáállásával a családhoz. Az önmegvalósítás egyre fontosabb lett, nem csak külsőben, hanem amúgy is, mindennél fontosabbá vált. Nos, az én feladatom lesz megtalálni az egyensúlyt. Az én anyám már nem a rosszul öltözött, unalmas fajta, hiszen isteni alakja van, gyönyörű haja, és aktívan táncolni jár, kirándulni, jógázni, irtó dögös. Csak nem ér ránk, unokázni sosem, hiszen egy-egy tánctábor kihagyhatatlan, és a nyáron van legalább három, év közben is, minden ünnepet a táncosokkal tölt, és minden idejét a munkája mellett a hobbijai teszik ki… Nem, ez sem a vágyam, hogy ilyen legyek. De milyen? Szép is, jó is, okos is, otthon is megfelelni, a munkában is, és hobbim is legyen? Hogyan? Nincs példa. Vagy egyik véglet, amiről írsz, vagy a másik. Szóval kijárni egy új utat, majdcsak sikerül. Vagy nem, a gyerekem meg ír rólam egy blogban pár év múlva.