Catherine már sokat elárult magáról eddigi írásaiban, most azt sem titkolja tovább, hogy mi a véleménye a kisiskolások különóráiról.
Te egyetértesz vele? Szerinted ki kerül hátrányosabb helyzetbe, aki a sok elfoglaltság miatt nem ér rá igazán gyerek lenni, vagy aki a mai versenyistállós világban már az elején lemarad?
Voltak elképzeléseim a gyereknevelésről. Aztán lettek gyerekeim. Az elképzelések megmaradtak. Vagy felülírta őket az élet.
Úgy gondoltam, hogy a gyerek legyen gyerek. Élvezze ki azt, hogy semmi dolga, nem kell foglalkoznia semmivel a játékon kívül. Gondtalan gyerekkort szerettem volna, hogy biztos alapokat nyújtsak majd a felnőtt éveihez. Mert nekem a biztos alapok nem azt jelentik, hogy már három évesen elkezd nyelvet tanulni, vagy zseniképzőbe járatom, hogy tuti mindent megtanuljon. Nem vagyok a külön órák híve. Hiszem, lehet hogy kissé naivan, hogy arra való az óvoda és az iskola, hogy megtanítsa nekik azt, amire szükségük van. Az én feladatom, hogy a biztos érzelmi hátteret nyújtsam mindehhez. Hogy tudja, hogy hozzám fordulhat támogatásért, vagy ha valamit nem ért, segítségre van szüksége. De nem az én dolgom az, hogy plusz feladatokkal lássam el, elvéve az időt a gondtalan játék örömétől.
Mi történik ekkor? Kiderül, hogy a gyerek, akit én ennek ellenére a legszebbnek és legokosabbnak és legügyesebbnek szeretnék, hogy csak sikerélményei legyenek az életben, nem a legügyesebb. Okosság és szépség terén semmi oka a panaszra, legalábbis anyai szemmel nézve. De az ügyességgel akadnak problémák. Amit én pici korában óvatosságnak hittem, talán nem is az volt. Talán nem azért nem szeret rajzolni és színezni, és nem azért nem ügyes benne, mert fiú. És akkor kiderül, hogy jól sejtettem. Nem az elvárásaim nagyok, hanem a gyerek van kicsit lemaradva. Ha nem fejlesztjük, akkor komoly gondok lehetnek az iskolában. Még akkor is, ha eleve csak egy évvel később megy, mint mehetne a kora alapján.
Szerencsénkre a faluban van egy nagyon jó fejlesztő pedagógus. Tőle tudtuk meg, hogy maradék csecsemőreflexek miatt a nagymozgások nem úgy fejlődtek ahogy kellett volna, ennek következtében pedig a finommotorikájában is vannak lemaradások. Miközben elkezdtük az alapozó terápiát hetente kétszer, mellette az oviban hetente egyszer járt a logopédushoz is. Utóbbit másfél év után hagyta abba, akkor még azt hittem hogy túl korán, de mára kiderült, hogy nem. Tökéletesen szépen beszél. Az alapozó torna két évét kicsit megtoldottuk. Mivel szeptemberben elkezdte az első osztályt, az javasolta a gyógypedagógus, hogy pár hónapig járjon még. Csak hogy ne legyen visszaesés a hirtelen leterhelés miatt. Mert elő szokott fordulni. Nem rögtön elsőben, hanem másodikban.
Azóta eltelt két hónap az iskolából. Nem bántam meg, hogy csak egy évvel később kezdte. Mostanra lett elég érett, és fejlett is hozzá. Sokat számít az a két év, amikor hetente kétszer másfél órát járt „tornázni”. A szeptemberi DIFER tesztje messze felülmúlta minden várakozásunkat. Még az írásmozgás koordinációja is 75% lett, ami egy évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. A többi érték 94-100% között. Élvezi az iskolát. Élvezi azt, hogy minden nap tanul valami újat. Talán azért is, mert sikerélményei vannak. Jól teljesít. Az iskola, érzésem szerint, pont azt nyújtja neki most, amit nyújtania kell. Megtanítja szeretni a tanulást. Megtanítja arra, hogy mennyire jó, ha napról napra többet tud, okosodik. Megtanítja az alapokat, amire később egész életében építhet. De legalábbis az előtte álló nyolc plusz négy plusz öt évben. Mert remélem még ennyi áll előtte minimum a tanulást tekintve.
Viszont most sem írattuk be kéttannyelvű osztályba. Mert annak ellenére, hogy tudom mennyire fontos a nyelvtudás, nem hiszem, hogy már hét évesen ennyire le kellene terhelni, hogy ezért minden nap hat órája legyen. Hiszen éppen elég megszoknia azt az óvoda után, hogy már nem csak játszanak.
Nem kell azonnal túlterhelni. Csak gondoljunk bele: minden nap reggel nyolctól fél kettőig ülni a padban és figyelni, tíz perces szünetekkel! Nekünk is fárasztó lenne. Nem még egy hat-hét évesnek. Arról nem is beszélve, akit délután még vár a másik nyelvóra, a zeneiskola, és persze az edzés is.
Ha van még szabadideje, akkor pedig kell egy kis képzőművészet is, nehogy abban lemaradjon. Hirtelen azt várjuk tőlük, hogy felnőjenek. Mert ezek után sem idejük, sem energiájuk a játékra. Márpedig a gyerek attól gyerek, hogy játszik.
Mi a logikai osztályt választottuk. Két okból is. Mert ha nem akartuk kéttannyelvűbe íratni, és azt akartuk, hogy a faluban járjon iskolába, akkor csak ez maradt. Másrészt imádja a logikai játékokat, és jó is bennük. A sakk az egyik kedvence. Itt heti két sakkórájuk van. Én úgy gondolom, hogy ha a logikus gondolkodásra megtanítjuk a gyereket, akkor utána mindent sokkal könnyebb lesz megtanulnia. A nyelvet is. És majd mehet középiskolában kéttannyelvűbe. Mint az anyukája. De akkor már a saját döntése lesz.
Most jár-e különórára?
Még egy hónapig a fejlesztésre. És folytatta a néptáncot, amit az oviban kezdtek. Ez a saját kérése volt. Örömet okoz neki.
Ennyi belefér.
Mert így még van ideje a játékra. Arra, hogy gyerek legyen. Mert szüksége van rá. Akkor is, ha ez alatt a két hónap alatt szemmel láthatóan sokkal érettebb, sokkal nagyfiúsabb lett. Hirtelen nőtt fel. De nem annyira, hogy már ne legyen gyerek. Én pedig szeretném, ha minél tovább gyerek maradhatna. Ezért minél több időt akarok hagyni neki a játékra. Mert úgy hiszem, hogy ez ebben a korban sokkal fontosabb még, mint a különböző különórák. Kivéve, ha azok azt szolgálják, hogy felzárkózzon a vele egykorúakhoz, hogy teljesíteni tudja azt, amit egy vele egykorútól elvárnak az iskolában (óvodában).
Jó dolog a fejlesztés, a különóra. De csak akkor, ha a gyerek is élvezi, ha nem kötelező feladatként tekint rá, és mellette jut ideje arra is, ami az ő fő feladata, a játékra. És akkor is jó a fejlesztés, ha azt érjük el vele, hogy utolérje a társait, hogy neki is sikerélményei legyenek. A legjobb fejlesztés pedig az, ahol a gyerek játszva éri el a jobb eredményeket. Bárcsak mindenki megtehetné, hogy igénybe vegye, ha a gyerekének szüksége van rá!
A nagyobb hét éves múlt, és még most is rá kell szólni néha, hogy rendesen fogja a ceruzát. A kisebb már két évesen szabályosan fogta. Különbözőek. De én is úgy tudom, hogy öt éves kor körül szoktak vele foglalkozni. Addig érdemes kinél többet gyurmázni, gyöngyöt fűzni…
Ha úgy érzed, hogy le van maradva a gyereked, akkor ne vacakolj, kérdezz meg szakértőket, hogy ők hogy látják.
Mert ha le van maradva, akkor minél előbb kezdődik a fejlesztés annál jobb.
És még valami, amit szerintem nem tudatosítanak a szülőkben: ha a gyereked nehezebben fejlődik valamelyik területen nagy valószínűséggel később további problémák lesznek a suliban…. És erről szerintem gyakran nem szólnak, kérdezz rá, mert prevencióval meg lehet előzni dolgokat….
Különórak? Csak amit a gyerek is szeretne és csak annyit amennyit te is jónak látsz és a gyerek is.
Legalábbis van, aki azt gondolja, hogy csak akkor érik meg…. Interneten sok vélemény kering rajtunk áll, hogy mit akarunk hinni….
Nekem van gyerekem, aki 3 évesen tökéletesen fogta a ceruzát és boldogan rajzolt vele és nagyon jó a finom motorikája.
És van olyan is, akinek 6 évesen sem ment.
Ez van…..
Uramatyám, örülj neki, hogy 3 évesen marokra fog! Igazából 6-7 évesen érik meg a kéz csontozata a három ujjas fogáshoz (igen, az iskolában is elsietik), szóval eszedbe ne jusson javítgatni!
Hadd markoljon!
Hmm, fontos ismerni, hogy miben jó a gyerek és azt fejleszteni. Viszont ha minden szülő átlagos gyereket akarna magának, akkor lehet, hogy nem lennének élsportolók vagy kutató orvosok. Szerintem csak kevés gyerek olyan elhivatott magától, hogy kicsi korában felfogja, hogy ennyi tanulás vagy edzés szükséges ahhoz, hogy kiemelkedjen. Kérdés, hogy a szülő miért akarja, hogy a gyerek kiemelkedjen. Ha a gyerek nem tehetséges, mondjuk nincs is értelme. De ha igen, csak néha motiválni kell? Sok tehetség szerintem elsikkad, azután felnőttkorában bántja, hogy miért nem tanult meg valamit, mondjuk egy hangszeren játszani, felnőtt korban már késő.
Mint a posztból is kiderült, teljesen más, amikor azért van a gyereknek plusz elfoglaltsága, mert valamiben le van maradva, fejlesztésre szorul, vagy öncélúan, valamire csak jó lesz alapon.
Amikor az unokaöcsém kicsi volt, az anyukája járatta karatéra, szolfézsra, miniangolra és kézműves szakkörre. Szegény gyerek minden este hulla fáradt volt, közben még a suliban is helyt kellett állnia. De ami a legszörnyűbb volt nekem ebből az az, hogy ezek közül a plusz elfoglaltságok közül egyik sem érdekelte. Sportolni nem szeret, az angol akkor még hidegen hagyta, a művészetek teljesen távol állnak tőle. Úgyhogy nem csak a szabadideje ment rá, hanem még egy rakás keserűség és kudarcélmény rakódott rá. A tesómat meg abszolút nem értettem, mert vele sem csinálta ezt senki gyerekkorában és ő is pont olyan volt gyereknek, mint a fia. Aztán szerencsére észbe kapott és kivette a különórákról. De azt szerintem még a mai napig nem kérdezte meg tőle, hogy mi érdekli, mihez lenne igazán kedve…
Ez a poszt is olyan lett, mint a szoptatásról szóló: teljesen egyetértek! 🙂
Egyetértek, ha egy gyerek imádja a különórát, ahol jó társaságban lehet, és a hobbijának hódolhat és fejlődik is tőle, miért ne?
Családi napközibe jár a kicsim, még nincs 3 éves, és mondták, hogy a kézügyességével baj van, mert markolja a ceruzát, míg a többiek lazán tartják. Gyógytornászt javasoltak. Nem jövőre megy iskolába, tényleg nem értem mi ez a sietség, sokan 3 év alattiakkal nem is rajzolgatnak még, csak maximum ujjfestékkel. De érzem a versenyszellemet, vagy csak káprázik a szemem? Már babakorában is az anyukák között téma volt, hogy “az én gyerekem ezt tudja (csinálni, mondani, szépen járni, futni, szavakat kimondani, mondatokat mondani, csúszdázni, számolni, mondókát mondani, stb., stb.) , na és a tiéd, mit tud már?…” Nagyon nem szerettem, legszívesebben föld alá süllyedtem volna mindig. Nem csak a lemaradás miatt, hanem egyszerűen rosszul esik, ha csak az lehet a téma, hogy kinek mit tud már a gyereke.