Kis hazánkban az emberek egy része, ha meghallja azt a szót, hogy feminizmus, akkor rögtön azokra frusztrált, frigid nőkre gondol, akiket karikatúrákon szoktak ábrázolni. Akik elégetik a melltartójukat, életükben nem volt még egy jó kapcsolatuk, félnek a pasiktól, ezért gyűlölik őket, stb., Vagyis rögtön azok a közhelyek, sémák ugranak be, melyek miatt olyan ellenszenves dolognak tűnik a feminizmus Magyarországon.
Való igaz, hogy a feminizmusnak is – mint minden irányzatnak – voltak és vannak extrém megnyilvánulásai módjai, és azt is nehéz lehet tagadni, hogy sok nő számára azért lehet vonzó, mert ebben éli ki sikertelenségét más, női területeken. Igaz, ilyen alapon bőven lehetne cikizni a futballszurkolói “kultúrát”, ami viszont jobbára frusztrált pasiknak ad alkalmat arra, hogy férfinak, vagy egyáltalán valakinek érezzék magukat…
A feminizmus viszont nem arról szól, hogy anyuci elégeti a melltartóját, felmászik a traktorra, és legalább olyan fordulatosan káromkodik, mint egy férfi. És nem is arról, hogy most már aztán teljesen összekeverednek a nemi szerepek, a férfiból nő lesz, a nőből meg férfi. Hanem egészen egyszerűen az igazságosságról.
Mert ha egyszer az élet egy rakás kihívás és feladat elé állít egy átlagos párt napjainkban, akkor az az igazságos, ha ezeket ketten, a terheket egymás közt megosztva oldják meg. Az nem igazságos, hogy apu meló után beül a tévé elé a sörével, anyu meg gürizik a konyhában és foglalkozik a gyerekkel.
És az sem igazságos, hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebb bért kapnak, mint a férfiak.
Az sem, hogy miközben jellemző módon a nőket nyomasztják a demográfiai problémákkal, alig állnak elő a jellemzően férfiakból álló döntéshozók olyan javaslatokkal, melyek lényegesen megkönnyítenék a nők dolgát, amikor a megszokott munka-család-dilemmába keverednek. Márpedig egy család anyagi fenntartásához legtöbbször szükség van a nők keresetére is, és a józan ész szerint ez esetben meg kellene könnyíteni számukra a munka és a család összeegyeztetését. Ez tényleg csak józan ész kérdése lenne…
Piedesztálra emeljük az anyai szeretetet és gondoskodást, és közben nem akarjuk észrevenni, hogy ezek az ünnepelt anyák fáradtak, kimerültek, és már öt éve nem telt nekik új télikabátra. Az anyai szeretetre, az anyai ösztönre való patetikus hivatkozás felment az alól, hogy a magyar anyák valódi problémáival foglalkozzunk. Mert ő majd úgyis megoldja, ha beledöglik is, nem, nem adunk neki fizetésemelést, elvégre csak nő, nem könnyítjük meg számára az életet, hanem anyák napján kap egy csokor virágot, oszt jónapot.
Arról nem is beszélve, hogy ismét csak a társadalmi igazságosság nevében jogos az, hogy a nők számára se legyen luxus az önmegvalósítás. Ez sem szitokszó, hanem egyszerűen annyit jelent, hogy az emberi életben nagyon nagy jelentősége van a képességek kibontakoztatásának. Ez nem csak örömet és pozitív megerősítést jelent, hanem hivatást is sokszor. És nem kell mindenkinek atomfizikusnak lenni: van, aki számára a háztartás és a gyereknevelés jelenti az önmegvalósítást, van, aki közösségi programokat szervez, mások mondjuk színésznők vagy szociális munkások. Ám nálunk is azt figyelhetjük meg, hogy jellemzően női szakmák társadalmi presztízse alacsony, a női munka erkölcsi-anyagi elismerése szintén.
Persze, egyre több pozitív példával is lehet találkozni. Kisgyerekes barátaim között teljesen normális, hogy a fiatal apukák hét után már nézik az órájukat, és hamarosan hazasietnek, hogy együtt fürdessék a gyereket. És emlékszem, mennyire elcsodálkozott a konzervatív falusi környezetben felnevelkedett édesanyám, amikor egyszer látott két apukát babakocsit tolni, és volt velük még egy-egy gyerek is! Sokkal pozitívabb a férfiak hozzáállása, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt, a rendszer maga azonban nagyon nehezen változik.
Márpedig egy társadalom férfiakból és nőkből áll, nagyjából egyenlő arányban, vagyis az lenne az igazságos, hogy a társadalom előtt álló feladatokat és kihívásokat egyenlő mértékben oldják meg, csapatmunkában. A csapatmunka ugyanis azt jelenti, hogy odafigyelünk az egyéni igényekre, egyéni sajátságokra, ám a maga képességei szerint mindenki kiveszi a részét a munkából, a lehető legnagyobb fokú együttműködés mellett. Márpedig az együttműködés növeli egy közösség erejét és összetartozását, vagyis a csoport minden tagjára pozitív hatással van. S ha itt a statisztikákra gondolunk a magyar férfiak halálozási, megbetegedési mutatóiról, akkor talán nem elhamarkodott a feltételezés, hogy a bizalommal teli, együttműködésen alapuló élet az ő egészségükre is jó hatással lenne.
Vagyis a feminizmus nem senkinek sem kellő bányarémek hisztériája, hanem társadalmi igazságosságot követelő mozgalom. Egy társadalom jövője, méghozzá boldog jövője pedig az igazságosságon alapul – még ha ez jelen körülményeink között utópiának is bizonyul. Ezért van férfi ismerőseim, barátaim között is sok feminista. 🙂
Szerintem rosszul:) Az, aki egyenlő esélyt akar, nem akar férfivá válni. Lehet egy nőt tisztelni úgy, hogy ugyanazok a jogok illetik, mint egy férfit.
Vagy nem?
(Erzsébet királynőnek sikerült, és ki ne akarna királynő lenni? :D)
És még valami a feminizmussal kapcsolatban….
Én szeretem, hogy nő vagyok és a férfiak többnyire udvariasak velem…. Persze önálló vagyok, el tudom tartani, ha kell egyedül is a családom stb….
De én szeretem, hogy előre engednek egy ajtón, udvariasan bánnak velem stb….
Szerintem ha egyenlőséget akarunk, akkor ezt bukjuk…
Vagy rosszul látom?
Oh, igen, vannak ilyen szivatások…. Munkáltatóként én is jártam így…
De nagy többségben az a tapasztalatom, hogy az anyukák nagyon hálásak a munkahely rugalmasságának, hogy meg vannak becsülve és igyekszünk megoldani, ha kicsi a gyerek….
Szóval szerintem az eset többségében ez megtérülő befektetés a munkáltatónak, csak hosszú távon kellene dolgozni…
Nálad a pont! Bár ez patchwork családoknál nem ilyen egyértelmű!
Csak egy kis kiigazítás: a gyerekek után mindkét szülő igénybe veheti a plusz szabadnapokat. Már nem kell dönteni, hogy ki kapja, anyának és apának is jár.
Mesélek egy vicces sztorit ezzel kapcsolatban. Voltam egy szelektáláson, ahol feltétel volt a 40 feletti életkor, nem túl kicsi gyerekkel rendelkezés épp a betanítás és épp a feladat kényes mivolta miatt, találtak is egy ideális jelöltet, 40 éves, óvodás gyerekkel. (Kimondva és kimondatlanul a cél az volt, hogy ne menjen el az anya szülni, hogy ne essen ki a munkából, kellett valaki megbízható stabil munkatárs.)
Betanult, majd egy év múlva elment veszélyeztetett terhesnek, majd szülni. Aztán a szabadságát kivéve csak egy hónapra ment vissza, 2,5 év letelte után.
A munkahely meg csak pislogott.
Mármint az előzőt neked szántam, szóval egyetértek veled.
Minden szavaddal egyetértek, átérzem, élem nap mint nap.
Hogy miért kap kevesebbet egy nő? Nem tudok munkáltatók nevében nyilatkozni, de általános tényeket le tudok írni, amit bizony egy munkáltató figyelembe fog venni:
– Egy nő 18 és 40 éves kora körül bármikor elmehet szülni, akár 6-8 évre is. Ez munkáltató szemmel azt jelenti, hogy beleteszek sok év munkát, kiképzem, betanítom, tanfolyamokra küldöm, ő meg eltűnik egyik pillantról a másikra. Miért nem éri meg jobban egy pasit foglalkoztatni, aki nem szül?
És még azt sincs jogom megkérdezni, hogy mikorra tervezi a babát, pedig ha tervezhetnék vele, könnyebb lenne kezelni a helyzetet. De 3 hónapos terhes koráig meg sem kell mondania, hogy terhes…..
– Oké, elmegy anyuka szülni, megvan az 1 csemete, majd jelentkezik dolgozni és én köteles vagyok több hónap szabadságot kiadni neki, amikor ezekben az években nekem egy fillért nem termelt. Miért is jár neki a szabadság, amikor nekem nem dolgozott? Adjon neki szabadságot a magyar állam. Miért a munkáltatóra verik ezt?
– Utána végre visszajön dolgozni, de hónapoba tellik mire felpörög és újra megszokja a munkatempót. Majd folyton betegszabin lesz, amikor a kollegák dolgoznak helyette is. (Igenis ritka, hogy apuka megy betegszabira, beteg gyereknek az anyja kell). Ritka az a szerencsés anyuka, akinek a nagyszülők itt komolyabban be tudnak segíteni…. Szóval az első óvodai év az garantáltan ilyen lesz, de utána években is várható néhány hát extra betegszabi, ami érthető, de ugye az apukák így nem hiányoznak.
Ráadásul anyuka munka után rohanni fog haza, hogy odaérjen az ovihoz, míg egy apuka simán túlórázik.
– Miután anyuka visszajön dolgozni, járnak neki az extra szabadnapok (igen ezt is jellemzőan az anyák veszik igénybe) és ez is a munkáltatót terhelik. 3 gyerek esetén már plusz 7 nap.
– és ki tudja mikor jön egy újabb terhesség és mikor kell már megint mindent átszervezni a cégben/osztályon a kismamák miatt….
Igen ezek problémák, gondok és plusz költségek, amiket mi anyák generálunk a munkáltatónak és törvény szerint ez nekünk jár…. A munkáltatónak meg viselnie kell, hát én azért annyira nem csodálkozom, hogy van némi megkülönböztetés sok helyen….
És végül szeretném leszögezni, az én munkahelyem családbarát munkahely. Mi bevállaljuk ezt a pluszt, ami a gyerekekkel jár és megoldjuk ezeket a helyzeteket. Nálunk van rész munkaidő és alkalamzkodunk a kisgyerekes anyukákhoz. Néha bizony nem könnyű.
De én nő vagyok és ezért ezt sokkal jobban elfogadom, mint a pasi főnökök.
És persze nem tér el a férfiak és a nők fizetése.
De ettől a fönt leírt dolgok még tények…. A munkaerő piacon egy kisgyerekes férfi és egy kisgyerekes nő közé nem lehet egyenlőség jelet tenni ma itthon.
Jövő pénteken lesz egy konferencia Szabad nők. Szabad? címmel Budapesten a Párbeszéd Házában. Kezd kicsit elcsépelt lenni a téma, de a szervezők megpróbálják egy másik oldalról megközelíteni. Nekem nagyon tetszik a program, én biztos ott leszek 🙂
Ha valakit még érdekel, szívesen elküldöm a linket.
Lehet, hogy kicsit off leszek, de: Én erről azt gondolom, hogy mindenki eldönti, hogy megéri-e neki minden nap túlórázni és hétvégén is dolgozni. Ha kifizetik, akkor ideiglenesen megköthető kompromisszum véleményem szerint, akár nő, akár férfi az illető, akár családos, akár nem. Vannak olyan időszakok, amikor kell a pénz. De az, hogy valaki hosszútávon erre rendezkedjen be, az szerintem elfogadhatatlan, akár nő, akár férfi az illető, és irreális elvárás a munkáltatók felől is. Úgy meg pláne, ha még ki sem fizetik a túlórákat. (Persze lehet azon vitatkozni, hogy a mai világ ilyen, és örüljön az ember, ha munkája van, de ez már egy másik téma…)
Szerintem teljesen normális igény kellene hogy legyen egy családos férfitól is, hogy ő se akarjon túlórázni meg hétvégén dolgozni, hanem a napi 8 óra után a családjával akarjon lenni. És miért evidens, hogy a beteg gyerekkel az anya lesz otthon? Az apa is ugyanúgy lehet…
Egy esetben jogos szerintem az, ha a férfi többet kap: ha többet is dolgozik. Itt viszont akkor nem azért kap többet a férfi, mert férfi, hanem azért, mert többet dolgozik, tehát a túlóráját fizetik meg. Peregrina viszont szerintem arról írt, amikor nő és férfi ugyanannyit dolgozik, a nő mégis kevesebbet kap. Ez pedig tényleg igazságtalan, és régen rossz, hogy többnyire az apák is partnerek ebben, mondván, hogy hát a mai világban ez van sajnos.
Aliza, szerintem az a feminizmusnak csak egy része, ha egy nő tudatosan lemond a családról a karrier miatt. De az is bőven feminizmus, ha valaki vállalja a családot, de ezzel együtt (jogosan) igényt tart a társadalom támogatására, elismerésére. Arra, hogy a társadalom ne extra akadályokat gördítsen a gyereket nevelő nők elé, hanem könnyebbé tegye a dolgát. Feminizmus az is, ha valaki gyereket nevelve nem akarja másodrangú állampolgárnak érezni magát, és igényt tart arra, hogy az ő sorsát is érintő döntések ne a feje fölött szülessenek. A kulcsszó az igazságosság és méltányosság, szerintem. És ez nem csak a “karrierista” nőket érinti, sőt, őket kevésbé.
B) számomra az igazi feminista az, aki be meri vállalni, hogy a karrier fontosabb, a buli és utazások fontosabbak, mint a gyerekvállalás, és épp ezért nem is vállal be gyereket. Az olyan feministákat nem csípem, akik a buli, az utazás, a cégben élik a gyerek után is a mindennapjaikat, és a gyerek csak egy letudott feladat, és az otthoni dolgokat a takarítónő, a bébiszitter és a nagyszülők csinálják.
Szerintem az a gond, hogy az anyák számára “választási lehetőségként” többnyire csak kényszerpályák vannak. Olvastam több olyan elemzést is, amelyek arra próbáltak rámutatni, hogy egy nő élete tovább tart, mint az az időszak, amikor gondoskodnia kell a gyerekeiről, és nem árt, ha akkor is fel tudja magát találni a társadalomban, hasznos munkaerő, netán kibontakoztathatja képességeit. Máshol meg azt olvastam, egy izraeli szerzőtől, hogy az övék túl kicsi ország ahhoz, hogy lemondjanak a népesség felének tehetségéről, kreativitásáról (hogy a valóság arrafelé micsoda, azt nem tudom pontosan, a megjegyzés mindenesetre találó). Úgy tűnik, mi ellenben nagy és gazdag ország vagyunk.
Ezzel egyetértek, és át is érzem. Azt hiszem, sosem kapom vissza azt a régi pörgést, nekem még új a helyzet, még nem dolgoztam fel.
De vannak ismerőseim, akik úgy feministák, hogy nem mondtak le a régi életükről, és picike gyerekek mellett ugyanúgy túlóráznak, utazgatnak, tanulnak, mint régen. Ezzel nem tudok azonosulni, mert látom, hogy azok a családok, ahol az anya is 100%-os keresőnek maradt meg, szétzilálódottak, illetve a nagyszülők vagy bébiszitterek nevelik a gyerekeket.
A 90-es években kezdtem dolgozni egy multinál. olyan szakmában, ami inkább férfi szakma. Kő keményen és vidáman dolgoztam. Rengeteget. Hétvégeken is. 2-szer annyit, mint a fiúk, hogy elismerjenek, mint a fiúkat…. El is ismertek. Volt cégautóm, mobilom és zsíros fizetésem….
Aztán szerelmes lettem, házzasság és jött a baba…. Abban a pillanatban elértéktelendettem. És amíg a fiúk hajtottak tovább, én otthon babáztam és rájöttem, hogy eszem ágában sincs 12 órázni és hétvégézni, akkor sem, ha visszamegyek majd dolgozni, hiszen nekem gyerekem van…..
Na és itt jöttem rá, hogy miért fizetik meg jobban a pasikat…. Ők nem esnek teherbe, nem esnek ki a munkából évekre…. Nagy pofon volt…. Nehezen éltem meg én, a karrierista tyúk, hogy ezt a válságot…..
De túléltem… Ma saját kis cégem van egy férfiszakmában…. 12 éve 6 órában dolgozom, hogy a gyerekeimre legyen időm….. Nagyon keményen kell küzdenem a szakmámban, hogy elismerjenek a férfiak. Vannak akik soha nem fognak elismerni ez van….
Feladtam a nagy karriert és elismertem, hogy én nem élhetek úgy mint egy férfi, nem lesz nagy nemzetközi karrierem, nincs zsíros fizetésem….
Egy kis céget vezetek, szeretem csinálni, néha picit még fáj, amiről lemondtam, én tökéletesen illek a multivilágba, meg a nemzetközi életbe is….
De hát valamit valamiért…. Van 3 gyerekem, akiknek van anyjuk és tudják, hogy anya mindig van és szeret és segít….
Szóval szerintem ez az egyenlősdi nem egészen igaz, mert egy anyának a családja kell, hogy első legyen és vannak olyan szakaszok, amikor a munka bizony háttérben van. és ez így van jól.
Az persze rendben van, hogy az apuka minden területen segítsen be, de különösen a kisgyerekes korszakban ez bizony nem lesz egyenlő….
Aki otthon van (és ez azért nálunk többnyire az édesanya) az bizony nagyon kemény melót visz (ami persze egyben a legklasszabb meló is!).