Kis hazánkban az emberek egy része, ha meghallja azt a szót, hogy feminizmus, akkor rögtön azokra frusztrált, frigid nőkre gondol, akiket karikatúrákon szoktak ábrázolni. Akik elégetik a melltartójukat, életükben nem volt még egy jó kapcsolatuk, félnek a pasiktól, ezért gyűlölik őket, stb., Vagyis rögtön azok a közhelyek, sémák ugranak be, melyek miatt olyan ellenszenves dolognak tűnik a feminizmus Magyarországon.
Való igaz, hogy a feminizmusnak is – mint minden irányzatnak – voltak és vannak extrém megnyilvánulásai módjai, és azt is nehéz lehet tagadni, hogy sok nő számára azért lehet vonzó, mert ebben éli ki sikertelenségét más, női területeken. Igaz, ilyen alapon bőven lehetne cikizni a futballszurkolói “kultúrát”, ami viszont jobbára frusztrált pasiknak ad alkalmat arra, hogy férfinak, vagy egyáltalán valakinek érezzék magukat…
A feminizmus viszont nem arról szól, hogy anyuci elégeti a melltartóját, felmászik a traktorra, és legalább olyan fordulatosan káromkodik, mint egy férfi. És nem is arról, hogy most már aztán teljesen összekeverednek a nemi szerepek, a férfiból nő lesz, a nőből meg férfi. Hanem egészen egyszerűen az igazságosságról.
Mert ha egyszer az élet egy rakás kihívás és feladat elé állít egy átlagos párt napjainkban, akkor az az igazságos, ha ezeket ketten, a terheket egymás közt megosztva oldják meg. Az nem igazságos, hogy apu meló után beül a tévé elé a sörével, anyu meg gürizik a konyhában és foglalkozik a gyerekkel.
És az sem igazságos, hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebb bért kapnak, mint a férfiak.
Az sem, hogy miközben jellemző módon a nőket nyomasztják a demográfiai problémákkal, alig állnak elő a jellemzően férfiakból álló döntéshozók olyan javaslatokkal, melyek lényegesen megkönnyítenék a nők dolgát, amikor a megszokott munka-család-dilemmába keverednek. Márpedig egy család anyagi fenntartásához legtöbbször szükség van a nők keresetére is, és a józan ész szerint ez esetben meg kellene könnyíteni számukra a munka és a család összeegyeztetését. Ez tényleg csak józan ész kérdése lenne…
Piedesztálra emeljük az anyai szeretetet és gondoskodást, és közben nem akarjuk észrevenni, hogy ezek az ünnepelt anyák fáradtak, kimerültek, és már öt éve nem telt nekik új télikabátra. Az anyai szeretetre, az anyai ösztönre való patetikus hivatkozás felment az alól, hogy a magyar anyák valódi problémáival foglalkozzunk. Mert ő majd úgyis megoldja, ha beledöglik is, nem, nem adunk neki fizetésemelést, elvégre csak nő, nem könnyítjük meg számára az életet, hanem anyák napján kap egy csokor virágot, oszt jónapot.
Arról nem is beszélve, hogy ismét csak a társadalmi igazságosság nevében jogos az, hogy a nők számára se legyen luxus az önmegvalósítás. Ez sem szitokszó, hanem egyszerűen annyit jelent, hogy az emberi életben nagyon nagy jelentősége van a képességek kibontakoztatásának. Ez nem csak örömet és pozitív megerősítést jelent, hanem hivatást is sokszor. És nem kell mindenkinek atomfizikusnak lenni: van, aki számára a háztartás és a gyereknevelés jelenti az önmegvalósítást, van, aki közösségi programokat szervez, mások mondjuk színésznők vagy szociális munkások. Ám nálunk is azt figyelhetjük meg, hogy jellemzően női szakmák társadalmi presztízse alacsony, a női munka erkölcsi-anyagi elismerése szintén.
Persze, egyre több pozitív példával is lehet találkozni. Kisgyerekes barátaim között teljesen normális, hogy a fiatal apukák hét után már nézik az órájukat, és hamarosan hazasietnek, hogy együtt fürdessék a gyereket. És emlékszem, mennyire elcsodálkozott a konzervatív falusi környezetben felnevelkedett édesanyám, amikor egyszer látott két apukát babakocsit tolni, és volt velük még egy-egy gyerek is! Sokkal pozitívabb a férfiak hozzáállása, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt, a rendszer maga azonban nagyon nehezen változik.
Márpedig egy társadalom férfiakból és nőkből áll, nagyjából egyenlő arányban, vagyis az lenne az igazságos, hogy a társadalom előtt álló feladatokat és kihívásokat egyenlő mértékben oldják meg, csapatmunkában. A csapatmunka ugyanis azt jelenti, hogy odafigyelünk az egyéni igényekre, egyéni sajátságokra, ám a maga képességei szerint mindenki kiveszi a részét a munkából, a lehető legnagyobb fokú együttműködés mellett. Márpedig az együttműködés növeli egy közösség erejét és összetartozását, vagyis a csoport minden tagjára pozitív hatással van. S ha itt a statisztikákra gondolunk a magyar férfiak halálozási, megbetegedési mutatóiról, akkor talán nem elhamarkodott a feltételezés, hogy a bizalommal teli, együttműködésen alapuló élet az ő egészségükre is jó hatással lenne.
Vagyis a feminizmus nem senkinek sem kellő bányarémek hisztériája, hanem társadalmi igazságosságot követelő mozgalom. Egy társadalom jövője, méghozzá boldog jövője pedig az igazságosságon alapul – még ha ez jelen körülményeink között utópiának is bizonyul. Ezért van férfi ismerőseim, barátaim között is sok feminista. 🙂
