Családi gondok, koponyatöréssel

Tanácsot szeretnék kérni, azért is írom ezt a bejegyzést most. Meg azért is, mert érdekes és több szempontból tipikus eset, ami akár mások számára is tanulsággal szolgálhat. Sajnos, tegyük hozzá. Azért sajnos, mert nem vidám történet, és nehéz lesz a megoldás.

Történt, hogy nyáron egy nagyon kedves barátnőmet (nevezzük Linának) elütötte egy autó, miközben szabályosan közlekedett biciklivel. S nem nagyvárosi forgalomban, hanem egy csöndes vidéki város csöndes részén… Szerencse, hogy nem vitte éppen biciklin a kisfiát (két gyereke van). S az is szerencse, hogy hamar kint voltak a mentők, gyorsan ellátták, hamar gépekre került, és két és fél hétig feküdt kómában. Az állapotáról ez alatt az idő alatt csak annyit tudtunk, hogy súlyosan károsodott a bal agyfélteke… Rettegtünk, hogy felébred-e valaha, és ha igen, akkor milyen állapotban. Agyvérzést kapott, és mintegy mellékesen combnyaktörése is volt.

Aztán két és fél hét múlva elkezdték felébreszteni, és akkor lélegzetvisszafojtva vártuk a híreket, hogy milyenek a reakciói, kit ismer meg. Pár hét eltelt, mire újra beszélni tudott, és sokáig összefüggéstelenül, kereste a szavakat, és elég nagy zavar volt az emlékei körül. Mindegy, örültünk, hogy él és egyáltalán beszél és emlékezik! Az, hogy embereket összekavar, és érzékelhetően nehezen tájékozódik térben és időben, még a kisebb rossz…

De szinte napról napra küzdötte ki magát a sötét lyukból, ahová zuhant, és kínlódva, fogcsikorgatva kiásta magát a fényre. Ez a csaj felépült! Most már minden rendben van az emlékei körül, beszél, és egyáltalán: teljes életet fog élni, amint fizikailag is rendesen felépül. Ez azért nem kis csoda, és csak terminátorként emlegetjük azóta magunk között.

Ez eddig egy szerencsés sztori, s a nagy bajon már túl vagyunk, és azt hinné az ember, hogy más már nem jöhet. De vannak egyéb gondok is, és ezekre már nem olyan egyszerű megtalálni a megoldást. Úgy tűnik, az egy dolog, hogy az ember halálos balesetből felépül, de az meg a másik, hogy a kedves családjával nem tud zöld ágra vergődni.

A férjjel már régebben is voltak problémák, de meg kell hagyni, hogy le a kalappal előtte, nagyon szépen menedzselte a családot, míg Lina kórházban feküdt. Azóta azonban többször otthon hagyja egyedül vagy a gyerekekkel és elmegy bulizni a barátaival. Linának pedig támaszra lenne szüksége, elvégre neki még fel kell épülnie, és amúgy sem biztos, hogy egyedül meg tud birkózni még a két gyerekkel, háztartással, ha otthon hagyják. Faggattam, azt mondta, hogy szoktak beszélgetni arról, hogy mi történt, egymásról, magukról, de valahol úgy tűnik, mégis félresiklik a kommunikáció. Lina egyedül érzi magát a bajokkal.

Amiket az is tetéz, hogy a kedves édesanyja úgy érzik, hogy immár eljött az ő ideje, hogy átvegye az irányítást a lánya élete felett. Merthogy ő úgyis beteg, elesett és majd ő rendbe teszi a dolgokat, amik szerinte borzalmas kerékvágásban mennek.

Először is: ezek bölcsészek. Vagyis hülyék. Minden bölcsész hülye. Ez a kiindulási alap, amit nem mulaszt el minden alkalommal szóvá tenni, és újra meg újra azzal macerálni őket, hogy miért nem tanultak mást. A kedves mama nyilván nem gondolkodik ez azon, hogy ezt majd másfél évtized távolából felhánytorgatni már annyit használ, mint halottnak a csók, de ő mondja, mondja, mondja a magáért.

A férjre külön is pikkel, egyfolytában beszól neki, piszkálja, pikírt megjegyzéseket tesz rá – a saját házában, a gyerekei előtt!

És egyáltalán: kérés nélkül, hívatlanul is megy hozzájuk, mert szerinte szükség van rá. A család egy kb. 80 négyzetméteres, de nem túl jó elosztású házban él, vagyis nem akkora területen, ahol ne tűnne fel egy házsártos nagymama. Feltűnik, méghozzá gyakran, és fel is borítja a család életét. Ezzel azonban ő nem foglalkozik, ő meg van győződve arról, hogy szükség van rá, és nélküle semmi sem működne.

Lina azonban szereti az anyját, és természetesen azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bizonyos mértékig szüksége is van a segítségére, és hálás is neki ezért. Viszont itt a kulcsszó alighanem a mérték, mert a kedves mama oly mértékben tukmálja rá magát a családra, ami már egészségtelen.

Hab a tortán, hogy az utóbbi időkben nagyon vallásos, templomjáró lett, és szerinte Linának és a gyerekeknek is járniuk kellene misére. Én nagyon tisztelem az őszintén vallásos embereket, de azt sose tudtam felfogni, magukat kereszténynek tartó emberek miért gondolják azt, hogy ők erkölcsi fölényben vannak a nem hívőkkel szemben, és joguk van beledumálni mások életébe… A kedves mama pedig pontosan ezt teszi: kritizál, kioktat, kavar.

No, szóval szegény Lina most abban a helyzetben van, hogy még fel sem épült rendesen a balesetből, máris ott a nyakán egy házassági és egy családi válság… Azt hittük, mi, barátai, hogy a történtek talán jobb belátásra térítik a férjet és az anyát is, elgondolkodnak bizonyos dolgokon és megértőbbek, toleránsabbak lesznek, de nem ez történt, sőt, az anya esetében ennek a fordítottja.

Mi, barátok, dühösek vagyunk, és nem tudjuk, hogyan lehetne úgy megoldani ezt a helyzetet, hogy a fürdővízzel ne boruljon ki a gyerek is. Ráadásul tapintatos megoldást kéne találni, hiszen mégis csak szeretett személyekkel van gond.

A baj talán még az is, hogy Lina barátnőnk nem éppen erélyes nőszemély, hanem halk szavú, konfliktuskerülő természet. Felmerült az is, hogy a barátok közül beszéljen valaki az anyuval, de ennek aligha lenne jó vége, arról nem is beszélve, hogy minket sem néz sokra.

Szóval nem tudjuk, mit lehetne tenni. Ha van valakinek valami jó ötlete, akkor ki vele!