Karrier helyett anyaság?

Catherine elmélkedik arról, vajon önzetlenség-e éveken át a gyerekeket választani karrier helyett, és önzőség-e, ha néha-néha a hátunk mögött hagyjuk az anyaságot egy időre?

Egész fiatal koromban tudtam, hogy számomra nem a karrier lesz az, ami boldogságot fok okozni, hanem ha gyerekeim születnek, és velük lehetek. Kettőt terveztem. Egy fiút és egy lányt. Ebben a sorrendben, kb. két év különbséggel. De ez akkor volt, amikor éppen serdülni kezdtem. Tehát a kérdés csak elméleti síkon vetődött fel. És ott is maradt még jó sokáig. Mert valahogy nem jött a herceg a fehér lovon. Legalábbis nem az igazi. Várnom kellett rá, jó sokat.

Aztán amikor végre itt volt, akkor arra, hogy ő is vágyjon rá, hogy Hercegből Apává avanzsáljon. De megtörtént. Huszonkilenc éves voltam ekkor. És amikor a Nagyfiam megszületett, akkor… Ok, ez így kissé csöpögős, de akkor én is újjá születtem. Anya lettem. Fél órával később már tudtam, hogy nekem nem kettő, hanem három gyerek kell. Persze nem azonnal. Nem kell elsietni a dolgokat. Először kiélvezném az első gyermekemet minden újdonságával és csodájával együtt. Annyira szerettem, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy ha jön a kistestvér, akkor őt is szerethetem ennyire. Már elkönyveltem magamban, hogy milyen rossz anya vagyok, hogy az első gyerekemet sokkal jobban szeretem, mint a következőt. Tényleg féltem, hogy mi lesz majd, ha megszületik.

Három évvel később érkezett közénk a Kisfiam. Úgy éreztem beigazolódik a félelmem. Amikor megszületett, kézbe fogtam, de nem éreztem ugyanazt az eufóriát, mit első alkalommal. Napokig csak néztem, ahogy alszik, szoptattam, pelenkáztam, öleltem, fényképeztem őt, és vártam az érzést. Azt a mindent elsöprő szeretetet, amit a bátyjánál azonnal éreztem. De valahogy nem jött.

Aztán egyszer csak mégis. Nem tudom mikor történt, de ugyanúgy kötődtem hozzá, ugyanúgy imádtam, mint az elsőt. Most már két gyerekért voltam oda, és nem is értettem, hogy mitől tartottam. Hiszen a gyerekek számával a szeretet nem szétosztódik, hanem megnövekszik, összeadódik. Szeretem mindkettőt. Nem ugyanúgy, de ugyanannyira. Másképp igénylik a szeretet, mert mások. És ezért én is másképp szeretem őket. Megmagyarázni nem tudom, csak érezni.

Utána következett a neheze. A férjemet meggyőzni, hogy kell nekünk egy harmadik gyerek is, hogy teljes legyen a családunk, a boldogságunk. Mindent elkövettem, hogy részemről biztosítsam az ideális feltételeket. És végül belement. Egyik pillanatról a másikra. Én csak kapkodtam a fejem, hogy pénteken még azt mondta, hogy elég nekünk a két gyerek, szombaton pedig már azonnal akarta a harmadikat. Erre nem voltam felkészülve. Akartam én a harmadikat, hiszen azért kampányoltam már évek óta. De ez nagyon hirtelen jött. Még volt egy-két esemény előttem, amit szerettem volna kiélvezni, bennem növekvő baba nélkül. Szóval megegyeztünk, hogy számomra mikor jön el az ideális időpont. Kicsit vitatkoztunk, mert ő azonnal akarta, ha már rászánta magát, de végül belátó volt. Nem voltam meggyőzhető azzal sem, hogy a fiúkra várnunk kellett öt és nyolc hónapot. Milyen szerencse. Mert a lányunk azonnal érkezett, amint zöld utat kapott. Pontosan három évvel a második gyerek után született a harmadik. És teljesült a férjem vágya is. Lány lett. Az ő kis hercegnője. Megjegyzem, imádom, hogy van egy lányom is. A fiúk nemkülönben. Odavannak érte.

A három gyerek három évente viszont azt jelenti, hogy én nagyon régen nem dolgozom. Legalábbis nem a szó klasszikus értelmében, munkahelyen. Itthon vagyok velük. A legnagyobb már iskolás, a középső óvodás, a kicsi pedig velem van egész nap. Hozzuk-visszük a bátyjait a közintézményekbe, a külön foglalkozásokra, és ahova kell. Falun nincs sok más megoldás, ha minden a település másik végében van.

Hiányzik-e a munka? Őszintén szólva nem. Nem tudnám elképzelni, hogy reggel nyolcra bemegyek az irodába, és este hatra érek haza. Jó esetben. De inkább hét óra körül, mert az utazásra nagyon sok idő elmegy. Mert akkor fel kellene vennünk valakit, aki helyettem foglalkozik a gyerekeimmel. Aki velük van, amíg mi hazaérünk. Aki elviszi őket reggel, és délután értük megy. Akivel együtt játszanak, aki megnézi, hogy elkészült-e a házi feladat… De miért más? Hiszen ez az én dolgom. Szeretem ezt csinálni. Azért dolgozzak, hogy a fizetésem másnak adjam, aki viszont az teheti, amit én szeretek? Más legyen velük, más lássa nap mint nap, hogyan fejlődnek, hogyan változnak miközben én olyannal foglalkozom, ami nem is érdekel igazán? Nem látom értelmét. Én szeretek velük lenni. A legkisebb még csak másfél éves. Szüksége van rám. Nem akarom, hogy folyamatosan más legyen vele helyettem.

De. És itt jön a de. Annak ellenére, hogy imádom őket, érzem, hogy a türelmem fogytán. Érzem, hogy ahhoz, hogy a legjobbat tudjam nekik nyújtani, nem lehetek velük állandóan csak én. Mert az senkinek sem jó. Azzal, hogy született három gyermekem, anya lettem. De nem szűntem meg feleség és nő lenni sem. Legalábbis szeretném ezt hinni. Éppen ezért van szükségem kikapcsolódásra. Szükségem van minőségi időre a férjemmel. Amikor kettesben elmegyünk vacsorázni, moziba, vagy csak sétálni pár órát. Sőt, van olyan, hogy még ez is kevés. Telhetetlen volnék, ha azt kívánom, hogy néha pár napra elszakadhassak tőlük? Elmehessünk kettesben egy szállodába, ahol semmit nem kell tennünk a pihenésen és egymásra figyelésen kívül? Mert ez is kell. Nekem legalábbis. És a gyerekeknek is, mert ilyenkor a nagyszülők vigyáznak rájuk. Akik mások, mint mi. Nem ugyanazok a szabályok, de legalább annyira szeretik őket, mint mi.

Sőt, olyan is van, hogy nem a férjemmel szeretnék kikapcsolódni. Csak pár barátnővel elmenni bulizni egyet. Hogy újra gondtalan fiatalnak érezhessem magam, és csak pár órára elfelejthessem azt, hogy anya vagyok. Mert néha ez is kell. Vagy edzeni egyet, és akkor minden mást elfelejteni. A gyerekek pedig ilyenkor lehetnek az Apukájukkal. Hiszen erre is szükségük van.

Kicsit konzervatív vagyok, és egyben feminista is. Hogy jön ez össze? Szerintem az az ideális, ha a gyerekek anyával és apával élnek együtt. Én azt szeretném, hogy az enyéimnek ez egész életükben adott legyen. Talán mert az én szüleim elváltak. Hiába tudom, hogy ez volt az egyetlen jó megoldás, akkor is hiányzott az apám. Pontosabban hiányzott egy apa az életemből. Nem szeretném, ha a gyerekeim ezt megtapasztalnák. De ez már egy külön téma. Reménykedem benne, hogy a házasságom még negyven évig kiválóan fog működni. Hiszek abban, hogy a nő feladata összetartani a családot. Emlékezni az ünnepekre és emlékezetessé tenni azokat. Terelgetni a gyerekeket a mindennapokban. A férj feladata pedig az, hogy a biztonságot nyújtsa mindehhez. Anyagilag és emberileg is.

De. És itt az újabb de. A feminista énem szerint pedig kell, hogy ezek a szerepek néha felcserélődjenek. Hogy mindketten lássák, mi az amit a másik csinál, és értékelni tudják, amit tesz. A kapcsolatunk elején volt olyan időszak, amikor jobban kerestem, mint a férjem. Most már semmi esélyem erre. Remélem a jövőben sem nagyon lesz! Ki sem tudom fejezni, mennyire becsülöm azért a férjem, hogy mindent megtesz, hogy nekem ne kelljen amiatt aggódnom, hogy hó végén lesz-e elég pénzünk bármire. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy neki is tapasztalnia kell, hogy mi az amit én csinálok. Nemcsak miattam. És nem csak maga miatt. Hanem a gyerekek miatt is. Hogy ők is lássák,nem csak anya tudja őket lefektetni, mesét olvasni, vacsorát készíteni. Hogy mindez jó buli Apával is. Sőt, a legtöbb esetben Apával mindez sokkal jobb buli. Hogy lássák, vannak női és férfi szerepek, de ezek felcserélhetők, megoszthatók.

Szerencsés vagyok. Van egy férjem, aki szeret, és aki elfogadja, hogy a konzervativizmus és a feminizmus kártyalapjait úgy kevergetem, ahogy nekem jobban esik. Aki szerint jó az, hogy itthon vagyok a gyerekekkel, de ha kell átvállalja ezt tőlem, hogy kimozdulhassak, kitörhessek a körből. Mert tudja, és érti, hogy csak akkor tudom jól csinálni, ha nem mindig nekem kell csinálnom. Akinek nem okoz gondot, hogy ki kell vinni a szemetet, bepakolni a mosogatógépet néha, sőt, még a porszívó helyével és működésével is tisztában van. Nem csak a tisztító funkcióban, hanem az orrszívóban is. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ő van nekem, mert mellette lehetek önmagam. Egy olyan ősanya, akinek néha szabadságra kell mennie, hogy jól csinálja a feladatát.