Vannak hónapok, mikor egy nő tutira megérzi, hogy működik a szervezete. Veszi a teste által kibocsájtott jeleket, érzi az ovulációs fájdalmat, a hangulatingadozásokat. Különösen, ha gyerekre vágyik.
És ilyenkor teljes biztonsággal kijelenti, ha most nem jön össze, sose. De persze legtöbbször nem jön össze…
Ilyen hónapom volt nekem is. Úgyhogy október 23-án, míg mások emlékeztek a régiekre, mi szerelmesen egy új életre gondoltunk. Én legalábbis. Hogy a férjem mire gondolt, az szigorúan véve nem is számít, a lényeg, hogy nem kérette magát!
És aztán persze öt napig tart a fájdalom a bal petefészkemben, hogy bizonytalanná váljak, mi is ez. És hogy ne dőlhessünk nyugodtan hátra, hogy már biztos elkaptuk azt a vándorló petét. Aztán lecseng a fájdalom, meg minden más tünet, jönnek helyette újak, amiket persze folyamatosan újra-, át- és félreértelmezek.
Például, hogy a kutya önmagához képest sok időt tölt a lábaimnál.
Hogy a még szoptatott másfél évesem fintorog, kelletlenkedik az esti összebújásokkor, időnként vissza is utasít.
Hogy megjelennek az arcszélen a tüskés, kemény pattanások.
Hogy amikor a kisfiam mégsem utasítja vissza a mellem, akkor lerúgnám a csillárt a plafonról, olyan érzékenyek a mellbimbóim.
Hogy a boltban gyanakodva méregetem az édességes polcot, és inkább megfordulok, a savanyúságok felé.
Én pedig türelmetlenül számolom, mikor kellene (illetve nagyon is nem kellene) megjönnie, mikor lehet már tesztelni.
Minden józan észjárású, rutinos nőtársam azt tanácsolta, majd szerdán, mikor már legalább két napja késik. Persze hétfőnél nem bírom tovább, de könnyen vagyok, a rutin, meg az évek, a teszteket időtlen idők óta aukciós oldalakról szerzem be, tucatjával egyszerre.
A hétfői épp egy régebbi széria utolsó darabja, és miután csalódottan észlelem az árva csíkot, hozom is a fényképezőt, hogy az internetes kollektív tudás segítségével megszakértessem, hogy vajon mitől van az, hogy ebben a szériában már maga a kontrollcsík is igen halovány.
Persze máris tudom, hogy valami ritka hormonális betegség, vagy a teszt szériahibája lehet csak a megoldás, de azért illik mások – hasonlóan megalapozott szakmai – véleményét is meghallgatni.
Próbálok fókuszálni a vékonyka tesztcsíkra, hogy jól láthatóvá váljon, mit is nehezményezek, mikor a halvány kontrollcsík mellett felsejlik valami még halványabb derengés. Beremeg a fényképezőgép a kezemben, de azért kattintok.
Úristen, pozitív!!!
Volt már keserves találkozásom halvány tesztcsíkkal, pár nappal később egy kórházi ágyon mondtunk búcsút egymásnak az elképzelt jövővel, úgyhogy nem lettem nyugodt.
Olyannyira nem, hogy – csupán ellenőrzésként, hogy emelkedik-e a hcg a szervezetemben – azonnal kértem egy barátnőmtől egy újabb tesztet, és gyorspostával megrendeltem az újabb tucatot, és teszteltem egyet délután is, meg másnap reggel, meg másnap délután… Egészen péntekig, amikor már elég emberes pozitív tesztet sikerült produkálnom.
A férjemnek csak ekkor, öt nappal az első halvány csík megjelenése után mondtam el. Hol van ez attól a kezdeti lelkesedéstől, mikor az első fiam első pozitív tesztje észlelésekor telefonon remegő hangon utasítottam a férjem: „Terhes vagyok, azonnal gyere haza!”
Amikor már tíz pozitív terhességi teszt volt a kezemben, egyre erősödő csíkokkal, akkor sem múlt az izgalom. De nem akartam doktorhoz sietni, hogy aztán aggódhassak a még hiányzó szívhang miatt. Úgyhogy elterveztem, hogy majd csak három hét múlva megyek el a nőgyógyászomhoz.
Ez a senki földje. Tudom, hogy egy élet elindult odabenn, de nem tudom, hogy egyáltalán életképes-e, fejlődik, jó helyen van, kapaszkodik rendesen? Egyedül van, vagy társa is akad?
Örülök a hányingernek, örülök a kávéundornak, minden terhességi tünet egy támasz, hogy a szervezetem teszi a dolgát, és talán az a kis életkezdemény is ügyesen igyekszik.
Aztán végre, kínkeservesen eljön a pillanat, amikor az ultrahang képernyőjére meredek, és a doki hangját hallgatom, ahogy az asszisztensnek diktálja:
„Hat hét, négy nap, egy élő embrió, jól kivehető szívműködés.”
Vicces, hogy még mindig nincs hét hetes, pedig már három és fél hete tudom, hogy ott van…
Hazafelé pedig dúdolgatom:
Egy gyerek nem gyerek
Két gyerek fél gyerek
Három gyerek egy gyerek – de egy gyerek nem gyerek… Jöhet a negyedik! 🙂
