Azt hiszem, kimondhatom, hogy mind közül ez a terhességem indul a legvacakabb tünetekkel – bár azért az elsőnél hetekig tartó vérzés sem volt épp egy leányálom. De rosszullét, hányinger egyiknél sem volt. Bele is lovaltam magam, hogy ha egyszer émelygős terhes leszek, akkor tuti, hogy nem fiam lesz… Tökéletesen el tudom képzelni, hogy a mostani gyomorforgatásos élményeim pusztán ebbéli hitem pszichés kivetülései, de szerencsére ennek pár hónap múlva nagyjából a végére tudunk járni.
Egyébként nagy változás nincs, mondjuk a szobamérlegemben kimerült az elem, miután a fotelnek használt puffom egyik lába pár héten át aktívan működésben tartotta, de ennek most örülök is, mert – tudom a szomszéd mérlegétől – a súlyom újra átlépett egy lélektani határt.
Na de mi legyen a szoptatással? Néhány csillárt lerúgó szoptatási szertartás után úgy döntöttem, a gyereknek mennie kell! A másfél évesnek, a nagyanyjához, a többi testvérével együtt, apai kísérettel. Leszoktatásképp.
Örök hálám a férjemnek, hogy hajlandó ilyen expedíciókra is, így egy nyugodt hétvégét tölthettem el teljes magányomban. Isteni érzés, ahogy 24 óra után a szervezetem automatikusan visszaáll az eredeti bioritmusra, bár így kipihenésről természetesen szó sem lehetett, mivelhajnalig aktívkodtam, azt gondolván, hogy majd alszom úgyis délig, de nem számoltam az utóbbi években szintén kódolódó reggeli keléssel…
Mire visszatért a haramiabanda, addigra kellőképpen kikészítettem magam, kisimulás helyett. De nem csak én kínlódtam ezen a hétvégén, a férjem beszámolója szerint első éjjel a legkisebbünk félóránként ébredt, bár másnap már csak kétszer.
Így meglehetősen fáradtan vágtunk neki a vasárnap estének, de szerencsére nem volt gond az altatással, sőt, másnap teljesen egyedül vonult be a szobánkba, és kis nyünnyögés után el is aludt – teljes megrökönyödésemre, mert ez a mi családunkban nem igazán jellemző.
Hétfő éjszaka már egyáltalán nem ébredt fel a kisfiam, az egész éjszakát mukk nélkül végigaludta. De én ennek ellenére nyugtalansággal figyeltem az egész elválasztást. Napközben, és az esti rutinnál is persze bepróbálkozott, hihetetlen energiával követelni kezdte az anyatejet, de ha elég határozottnak mutatkoztam, akkor egy percen belül túl lépett az elutasításon.
Én viszont ennek ellenére egyre kevésbé voltam határozott. Egyszerűen hiányzott az a kötődés, amit a szoptatás adott kettőnknek, és nem volt mivel helyettesíteni, mert az elválasztás miatt azért kellőképpen pasisan húzta az orrát a fiam. Ha ölelgetni akartam, máris kezdeményezésnek vette, és reménykedőre kerekedő szemmel, felvont szemöldökkel kérte: cici…? És persze nem volt elégedett a válasszal.
A negyedik napon végül feladtam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egyikőnk sincs még felkészülve a teljes elválasztásra, így, amíg nem okoz problémát, kizárólag altatáshoz ismét átadom magam a fiamnak. Gondoltam ezt az első nap.
Ma már megint majdnem ugyanott tartunk, ahol az elutazásuk előtt, bár igyekszem limitálni a tejivó nyitvatartási idejét. És úgy vettem észre, ha nincs több összebújás egy nap 3-5 alkalomnál, akkor az a csillárlerúgó fájdalom is elkerül.
Most már csak a reggeli (délutáni, éjszakai!) émelygéssel kellene valahogy dűlőre jutnom.
Te hiszel a szülő által irányított, hirtelen elválasztásban, vagy megvárod, míg a gyereked jelzi, hogy felkészült rá?
Én mai napig szoptatom a lányomat (2,5 éves), ugyan már csak alváshoz kéri, vagy nagyon ritkán ha valami “baleset” éri és úgy érzi. A kisfiam most 11 hónapos és a terhesség alatt is szoptattam, sőt még a szülés után a kórházban és sutyiban kapott egy kicsit a lányom. Imádják egymást, mindkettő bújós. Az tény, hogy ha a gyerek választja le saját magát, akkor kevesebb a sérülés. Ezt sajnos, nem mi felnőttek döntjük el. Később jelentkeznek ezek a problémák a tanulásban vagy a társaskapcsolatokban.
Hasonló a helyzet nálunk is. Én sem voltam soha bújós. Puszit adni is csak a legszűkebben vett családnak szeretek, értsd: férjem és gyerekeim. Ennek ellenére az első fiam mindig is bújós volt. Most is. Az iskolában ölelgeti a tanító néniket. Neki ez a természetes, ha szeret valakit. A második rám ütött. Nem szereti az ölelgetést, puszikat. (Bár mostanábban már spontán megölel néha és mondja, hogy szeret. Négy és fél éves.) A legkisebb viszont igazi csaj, bújik, ölel, hízeleg… Mindhármukat szoptattam. Nem ezen múlik.
Szerintem szoptatni addig jó, amíg mindkét fél élvezi…. Ha valamelyik félnek ez gond, akkor érdemes váltani…. És azt mindenki maga ítéli meg, hogy hol van neki a határ…
Simán meg lehet mondani, hogy nem, látod, ment is négy napig. Én nem voltam még felkészülve erre 🙂
Nagyon szeretem a szüleimet, de sosem voltam bújós, sőt! Anyuék egy időben azt hitték, talán nem is szeretem őket… Pedig csak egyszerűen ilyen vagyok, vagyis inkább csak voltam. Nem a táplálástól függ, inkább a habitustól. Nekem a legidősebb az, aki nem igazán bújós. (Bár amióta testvére van, azóta ez sokat változott.) Viszont mivel én is ilyen voltam, könnyen el tudom fogadni, hogy ő “függetlenebb” személyiség. 🙂 Az oviba szoktatásnál kifejezetten előny volt. 😉
Akkor nekem ezek szerint nagy szerencsém van, pedig semmi különöset nem tettem… 🙂 És még azt sem mondhatom, hogy velünk aludt egy ágyban, ennek ellenére, ha hétvégén reggel átjön, hozzám bújik és még akár el is aludna az ölelésemben… mostanában meg időnként “kicsibabásat” játszik így 6,5 évesen (persze megszoptatnom azért nem kell), kéri, hogy játszunk úgy, mint anno, mikor még 1 éves sem volt… nagy kacagás lesz a vége olyankor! 🙂
Bár az én gyermekem lenne ilyen bújós. Anyatejes, de nem bújós. Még nincs 3 éves sem, de mindig is utálta a puszikat. Dackorszak: “Anya, nem szeretlek! Csak a tejedet szeretem!!!” Jaaaaj. 🙂
Nálunk magától “mondta” azt a fiam 10,5 hósan, hogy neki ennyi elég. Még volt tejem, szerencsére ezzel sosem volt bajom. Akkor már reggel tápit kapott, napközben meg minden mást, este kapott még szopit. Esténként folyamatos ordítozások szoptatáskor, így tudomásul vettem, hogy ez már neki nem kell. Én is imádtam az összebújásokat, és a szopi kiesésével cumisüvegben kapta a tápit, és még akkor is az ölembe fektettem és úgy adtam neki (tudom, sokan nem szeretik a cumisüveget, de nálunk totál bevált). Azóta is iszonyat bújós, és én is imádom puszilgatni, ölelgetni, már előre félek attól az időszaktól, mikor rájön, hogy ez egy fiúnak olyan “cikis”…
Ha a gyermekemen múlna, mind a mai napig kizárólag anyatejes lenne (már majdnem 3 éves). Sokat segített a bölcsi, és a plafonfúgás miatt már muszáj volt megküzdenünk (Ő vs.Én), hogy ne anyatejjel altassam el. Jópár este muszáj volt az ordítás miatt befognom a fülem… De kezd ráállni végre az esti mesére. Éljen, értelem! Éjjel még felébred, de nap közben el lehet terelni a figyelmét. Játszóházak, programok, városban mászkálás. Dekoltált fölsők kizárva, legjobb a garbó, az is lezser, semmi szexi!
Megpróbáltad már esetleg teával vagy más innivalóval kínálni, amikor szopizni akart? Vagy ennél rafkósabb a kicsi, s nem lehet mással leszerelni? Szerintem a fokozatos megvonás jobb, mint a hirtelen elválasztás. (A dohányzásról való leszokásnál meg pont fordítva. :P)
Nálunk csak a kisebbik fiam volt nagy szopi-rajongó, de ahogy elkezdtem teát is adni neki, fokozatosan, teljesen magától elválasztódott. Emlékszem, épp április 4-re esett a “felszabadulásom” napja, amikor is egy fejrázással adta tudtomra az esti szopinál, hogy köszi, Anya, jó volt, de most már elég. 🙂
Kitartás, ha minden igaz, akkor az émelygős időszaknak már a felén túl vagy! 😉