Azt hiszem, kimondhatom, hogy mind közül ez a terhességem indul a legvacakabb tünetekkel – bár azért az elsőnél hetekig tartó vérzés sem volt épp egy leányálom. De rosszullét, hányinger egyiknél sem volt. Bele is lovaltam magam, hogy ha egyszer émelygős terhes leszek, akkor tuti, hogy nem fiam lesz… Tökéletesen el tudom képzelni, hogy a mostani gyomorforgatásos élményeim pusztán ebbéli hitem pszichés kivetülései, de szerencsére ennek pár hónap múlva nagyjából a végére tudunk járni.
Egyébként nagy változás nincs, mondjuk a szobamérlegemben kimerült az elem, miután a fotelnek használt puffom egyik lába pár héten át aktívan működésben tartotta, de ennek most örülök is, mert – tudom a szomszéd mérlegétől – a súlyom újra átlépett egy lélektani határt.
Na de mi legyen a szoptatással? Néhány csillárt lerúgó szoptatási szertartás után úgy döntöttem, a gyereknek mennie kell! A másfél évesnek, a nagyanyjához, a többi testvérével együtt, apai kísérettel. Leszoktatásképp.
Örök hálám a férjemnek, hogy hajlandó ilyen expedíciókra is, így egy nyugodt hétvégét tölthettem el teljes magányomban. Isteni érzés, ahogy 24 óra után a szervezetem automatikusan visszaáll az eredeti bioritmusra, bár így kipihenésről természetesen szó sem lehetett, mivelhajnalig aktívkodtam, azt gondolván, hogy majd alszom úgyis délig, de nem számoltam az utóbbi években szintén kódolódó reggeli keléssel…
Mire visszatért a haramiabanda, addigra kellőképpen kikészítettem magam, kisimulás helyett. De nem csak én kínlódtam ezen a hétvégén, a férjem beszámolója szerint első éjjel a legkisebbünk félóránként ébredt, bár másnap már csak kétszer.
Így meglehetősen fáradtan vágtunk neki a vasárnap estének, de szerencsére nem volt gond az altatással, sőt, másnap teljesen egyedül vonult be a szobánkba, és kis nyünnyögés után el is aludt – teljes megrökönyödésemre, mert ez a mi családunkban nem igazán jellemző.
Hétfő éjszaka már egyáltalán nem ébredt fel a kisfiam, az egész éjszakát mukk nélkül végigaludta. De én ennek ellenére nyugtalansággal figyeltem az egész elválasztást. Napközben, és az esti rutinnál is persze bepróbálkozott, hihetetlen energiával követelni kezdte az anyatejet, de ha elég határozottnak mutatkoztam, akkor egy percen belül túl lépett az elutasításon.
Én viszont ennek ellenére egyre kevésbé voltam határozott. Egyszerűen hiányzott az a kötődés, amit a szoptatás adott kettőnknek, és nem volt mivel helyettesíteni, mert az elválasztás miatt azért kellőképpen pasisan húzta az orrát a fiam. Ha ölelgetni akartam, máris kezdeményezésnek vette, és reménykedőre kerekedő szemmel, felvont szemöldökkel kérte: cici…? És persze nem volt elégedett a válasszal.
A negyedik napon végül feladtam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egyikőnk sincs még felkészülve a teljes elválasztásra, így, amíg nem okoz problémát, kizárólag altatáshoz ismét átadom magam a fiamnak. Gondoltam ezt az első nap.
Ma már megint majdnem ugyanott tartunk, ahol az elutazásuk előtt, bár igyekszem limitálni a tejivó nyitvatartási idejét. És úgy vettem észre, ha nincs több összebújás egy nap 3-5 alkalomnál, akkor az a csillárlerúgó fájdalom is elkerül.
Most már csak a reggeli (délutáni, éjszakai!) émelygéssel kellene valahogy dűlőre jutnom.
Te hiszel a szülő által irányított, hirtelen elválasztásban, vagy megvárod, míg a gyereked jelzi, hogy felkészült rá?
