Evés, zabálás, csipegetés…

Éppen egy jól megtermett kacsafarhátat ropogtattam, amikor eszembe jutott néhány dolog az evéssel kapcsolatban. A körülményekhez hozzátartozik, hogy a kacsamadár földi maradványa húslevesbe főtt bele, sok-sok zöldséggel (hogy gyógyuljon tőle a náthás férjem), és isteni ízeket produkált – amiért örök hála neki az égi kacsaúsztatókban is 🙂

Aki látott már ilyet, biztos tudja, hogy ez is azok közé a fogások közé tartozik (hamburger, gyros, csirkepörkölt stb.), amit képtelenség elegánsan elfogyasztani, mert csöpög belőle a lé, nagyokat kell cuppogtatni, hogy a zamatát kiadja, szopogatni a csontdarabokat, merthogy a legfinomabb hús és ízek pont az ízületek mellett vannak, a nyakánál, a hátánál.

Még egyszer mondom, nem túl elegáns, viszont nagy élvezettől fosztja meg magát az, aki restelli, hogy evés közben úgy néz ki, mint egy kismalac. Nyilván könnyebben elbánik az ember a lefilézett húsokkal mint a csontos cupákokkal – de az egy más műfaj.

Na, de nem mindig volt ez így!

Igaz, falun nőttem föl, ahol nem olyan kényesek az emberek, és egy kis csontropogtatás meg sem kottyan. A hagymásvér disznótoros kedvenc, miközben nagy üstökben rotyog a tüdő, a máj…

A családi legendárium szerint jómagam már egy évesen lelkesen szalonnáztam apámmal, és ott kellett állni mellettem, hogy legyek szíves kenyeret is katonázni mellé. És a mai napig emlékszem arra, amikor anyám egyszer húsos tepertőt sütött ki, és igaz, volt már éjjel 11 óra, mire kész lett, de mi a tesómmal legalább kétszer jóllaktunk belőle, friss, fehér kenyérrel és savanyúsággal körítve.

Szóval ez lenne a dolog „színe”: a jó étvágy, a jó konyha szeretete, az evés élvezete. A „fonákjáról” azonban szintén vannak tapasztalataim: amikor az ember éppen csak csipeget, megtartóztatja magát, és mindenféle problémái vannak az evéssel.

Nekem, hál’istennek súlyos problémáim nem voltak, csak éppen átlagosak. Jó étvágyam volt mindig is, szerettem és szeretek enni – csak éppen volt egy fura időszak az életemben, amikor még ifjú voltam és bohó, befolyásolható és tapasztalatlan, és az volt a meggyőződésem, hogy az evés valami alantas dolog.

Akkor még kevésbé öntötte el az emberek és a fiatal lányok látóterét a negyven kilós modellek hada, és akkor még a Szomszédok végén a bölcs Etus látta el az embereket életvezetési tanácsokkal, de az én fejemben mégis torz kép alakult ki az evésről és a táplálkozásról egyáltalán.

Ezt a fura zavart pedig nem első sorban tini magazinok, divatlapok vagy a média más fajtái közvetítették felém, hanem regények. Méghozzá nem romantikus-csöpögős füzetek meg mindenféle igénytelen lektűrök, hanem a magasabb irodalomhoz sorolt könyvek, kalandregények.

Nekem ezekből többek között az jött át, hogy minden, ami a testtel kapcsolatos, az valahogy az alacsonyabb rendű a lelki és szellemi világhoz képest. Az igazán erényes indián akkor sem jajgat, ha elevenen megégetik, az evés pedig pláne az utolsók között van nála, és éppen csak azért eszik, mert szüksége van energiára. De egy könyvben sem olvastam, hogy a bátor és hős végvári vitézek jóllakottan tunkolják ki a pörköltszaftot a bogrács aljáról, hanem ők védik a falakat, és a nőknek, gyermekeknek, öregeknek adják utolsó falatjukat is. Ez van, ha az olvasó inkább a hős férfiakkal próbál azonosulni, de még rosszabb a helyzet, ha azzal a kevés hősnővel, aki egyáltalán felbukkan a regényekben.

Ezek a nők többnyire megvédeni, kiszabadítani, megmenteni, feleségül venni való szőkeségek, akiknek nincs más dolguk, mint várni a hős pasira, aki majd dolga végeztével elnyeri a kezüket. Ezek a nők általában éteri magaslatokban létező testetlen kisasszonkák, és valóságos szentségtörés, ha az ember elképzeli őket, amint mondjuk egy csülköt falatoznak felszabadultan.

Nem, ők nem falatoznak, sőt, az evés mintha szóba sem jöhetne esetükben, annyira evilági, testies, közönséges dolog, hogy egy ilyen éteri lény nem is foglalkozik az ilyesmivel. Vagy ha igen, akkor is csak szükségből, muszájból, és mindenképpen mértéktartóan, hogy hős lelkű lovagja számára megőrizze a kívánatos SX-es méretet.

Szóval két tűz közé kerültem zöldfülű kamaszkoromban: egyik oldalon a jó étvágyam, és a falusi koszt szeretete, a másik oldalon pedig az olvasmányélményekből összeszedett ideálok. Vagyis egyszerre akartam lenni Don Quijote és Sancho Panza – csak nőnemben, természetesen.

Belső feszültségekhez, hülye helyzetekhez pedig bőven vezetett ez… Amikor azt hittem, hogy társaságban az az elegáns, hogy az ember nem is eszik egyáltalán, mert az éhség az valami alantas dolog, vagy esetleg csak valami keveset csipeget. Otthon persze be lehet vágni három-négy jókora töltött káposztát is, mert azt úgysem látja senki. Mások előtt enni viszont nehezen mertem, görcsös és gátlásos voltam, és még akkor is letagadtam, hogy éhes vagyok, ha hangosan korgott a gyomrom.

Persze, ki lehet ezt nőni, és egészségesen túllendültem ezen már jó ideje. Imádok főzni és enni – bár az éjszakai tepertőzés már rég a múlté. Viszont manapság már sokkal agresszívebben közvetíti a média az „ideális” testképet, és az evési zavarok már külön betegséget alkotnak. Belegondolok, hogy ha engem még az ifjúsági regények, meg egyéb szépirodalmi olvasmányok is egy torz test- és énkép felé tereltek, akkor mekkora nyomás lehet azokon a lányokon, akik már ebbe nőnek bele!