Nincs is annál felemelőbb, mikor a gyerek oviba jár, és elérkezik az az édes, felszabadító, tabudöntögető pisi-kaki-kuki korszak!
Ilyenkor nincs az a kérdés, nincs az a szituáció, amire ne lehetne a válasz a gyerek részéről az, hogy „kaka”! És nincs, egyszerűen nem létezik módszer, ami segítene ebben a korszakban, egyszerűen csak majd elmúlik. Csak éljük túl. Mindannyian.
Mert persze, lehet versenyt böfögni a gyerekekkel egy jó vacsora után otthon, lehet viccelődni, hogy ki mekkorát pukizik, de amikor a gyerek az asztal mellett is folyton csak a végtermékeket emlegeti, akkor bizony ember legyen a talpán az az anya, aki ilyenkor következetesen tud nem csinálni ügyet az egészből.
Mert állítólag ez a titka. Mert elmúlik.
Én az asztalnál nem engedem, hogy így beszéljenek, egyébként pedig megkérem őket, hogy próbáljanak szebb dolgokat emlegetni. Ha valaki az asztalnál kettőnél többet emlegeti az ürüléket, az nyilván nem éhes, hanem wc-re kívánkozik, úgyhogy távozhat az asztaltól, számára befejeződött az étkezés.
Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy kevesebbet beszélnének a dologról, inkább úgy fogalmaznék, hogy többet vacsorázik mostanában a kutyánk.
De eljön az az idő, amikor finomodnak a tiltott szavak eszköztárában, és a kétségbeesett anya visszasírja az ártatlan, kiscsoportos kakizást.
A fiaim szókincsében megjelent a „durva anyád picsája”, és egyébként is, a „durva”, mint jelző. Tudom, hogy nem erre a szóra gondolnak, és néha sajnos sikerül is pontosan ejteniük, de akkor én mindig visszaismétlem, a fent említett változatban. De attól még én tudom, hogy mit mondanának, akkor is, ha nekik fogalmuk sincs a szó jelentéséről.
És a helyzet tetőpontjára ért tegnap délután, amikor merészeltem a megbeszélt kinder tojás nélkül érkezni az óvodába. A nagy fiam teljesen kiborult, és hiába soroltam az érveket, hogy meg fogja kapni azt a csokit, de majd otthon, és nem az utcán fogyasztjuk el, ő csak nem engedett a dühéből, mígnem az átadó helyiség túlsó oldaláról odakiáltotta nekem:
– Te kurva!
Nyilván most sikerült teljesen pontosan kiejtenie… És hiába tudtam, hogy fogalma sincs, hogy mit jelent, és nyilván nem gondolja ezt rólam, és pláne nem kellene ebből nagy ügyet csinálnom, és egy új eszközt adnom ezzel a kezébe, amivel szembe szállhat velem, egyszerűen képtelen voltam kizökkenni a sokkból, amit a – meglehetősen groteszk – jelenet okozott bennem, és dúlva-fúlva kivonultam a teremből, sorolva, hogy öltözzön fel egyedül, segítsen neki a szerencsekerék, és felejtse el a csokoládét!
Persze odakint már megérkezett a józanabbik eszem, és sikerült rádöbbennem, hogy a lehető legrosszabbul reagáltam le a szituációt.
Természetesen később elmagyaráztam neki, hogy nagyon csúnya szót használt, és én nagyon megdöbbentem, hogy ő ilyeneket használ, de így nem beszélünk egymással, akkor sem, ha nagyon mérgesek vagyunk valakire. Nyilván ő nem az a könnyű eset, aki azonnal nyit a békülés felé, de remélem, hosszú távon sikerül ezt termékenyen elültetnem benne.
Ma úgy alakult, hogy – bár vittem csokit (nem szokásom, általában gyümölcsöt kapnak, de a Télapó megterrorizált minket, vegyi fegyverként elárasztva a hűtőt csoki ez meg azokkal ), de bandázás miatt a zsebemben maradt, elfogyasztatlanul – itthon, ugyanezen okból megint megkaptam a fiamtól:
– Te durva!
Szerencsére most én is kapcsoltam, és ő sem volt túl pontos kiejtésben, úgyhogy csak megértően hozzáfűztem: szerinted durva vagyok, amiért ma elmaradt a csokievés? Ő helyeselt, én pedig remélem, hogy előbb-utóbb túl leszünk ezen is.
Nálatok káromkodik a gyerek?
Értem én és örülök is neki, hogy ilyen okos, vagány kiscsaj a lányod, ez már az első hsz-edből is kiderült. Az a baj, hogy a káromkodás annyira beivódott a mindennapokba és annyira általános szófordulattá vált, hogy nyíltan használja őket szinte mindenki a médiában is, a családban, munkahelyeken, mindenütt. Rendszeresen hallani nők szájából, hogy mijük van tele, amijük nincs is. Ez annyira csúnya és annyira sorvasztó! Kulturálisan és intellektuálisan is.
Én konkrétan emlékszem, hogy nekem is gyerekkoromban a hülye volt a létező legcsúnyább szó, amit csak ismertem – és azzal is akkor találkoztam először, amikor suliba mentem, hatévesen.
Ezzel szemben ma az ovisok lazán lek…rváznak, leb…zdmegelnek, lep…csáznak gyereket, felnőttet egyaránt, bárhol, bármikor.
Szerintem ez nagyon aggasztó, egyáltalán nem vicces és egyértelműen arra hívja fel a figyelmet, hogy el kéne gondolkodnunk kicsit a szóhasználatunkon.
Bocsánat, visszavonom.
Úgy gondolom, hogy azért, mert 150 cm alatt van, nagyon is helyén van az esze, és nem káromkodik (szerencsére). Később, ha majd tinikorban a “csordaszellem” úgy kívánja, majd úgyis fog, aztán vagy abbahagyja vagy nem, szerintem az a fontos, hogy meg tudja választani, hol, mikor és mit szabad, és ezt nemcsak a csúnya beszédre gondolom.
Nem rosszindulatból írtam. Ami most vicces, az később nem biztos, hogy az lesz. A pisi-kaki nem káromkodás, elmúlik magától. Ez viszont káromkodás és nem biztos, hogy csak úgy elmúlik. (Ha így lenne, semelyik felnőtt nem káromkodna, ezzel szemben ugyebár…) Ha ezt hallja rendszeresen maga körül, akkor neki is szokása lesz. A káromkodás nem csak azért rossz, mert csúnya, esetleg sértő, hanem mert visszahat.
Rosszindulatú vagy, pontosan tudja, hol és mikor alkalmazhat ilyen beszédet, a főnököm meg nagyon jó fej, pedig elég magasan van a széke, és bírja a poént.
Később majd nem a nevetéstől fogsz vinnyogva sírni, amikor téged is jól lek…rváz az édes kislányod mondjuk a főnököd előtt. 🙁
Óvodás kislányom ül az asztal mellett, könyököl, lábát lógázza, egyszer csak megszólal: Anya, kujva idegesz vagyok!
Vinnyogva sírtam a nevetéstől.
Pontosan tudják, melyek a csúnya szavak, és hogy nem kell őket mindenáron használni, de ettől függetlenül tudják őket.
Ha fenyegetni akar, akkor azt mondja: Anya, tudok ám csúnyán is beszélni! Ilyenkor mindig megbeszéljük, hogy a szép kislányok szépen beszélnek, és ezzel le van tudva a dolog, nem beszél csúnyán szerencsére.
Öcsém mondta még óvodás korában, pedig aztán nálunk otthon a hülye volt a legcsúnyább szó, és azért is ránk szóltak: Nagymama te egy k…va vagy! Szegény nagymamám kérdezi: Hát jól értettem kisfiam? Öcsém ismét: Igen mama, te egy k…va vagy. Nagymama elfehéredik, majdnem leült ijedtében az udvaron, de aztán nem mondott semmit, senki nem tulajdonított nagy jelentőséget a szövegnek, és aztán többet már nem is mondta.
A kaki korszak valahogy kimaradt nálunk is, bár nem vagyok egy kényes gyomrú, nem is zavart volna igazán.
Nos, én azt hittem, az indulatkezelés azt jelenti, hogy mit tegyünk, amikor már lilul a fejünk. De amióta találkoztam ezzel a dologgal, nem lilul. 🙂
Ingyen le lehet tölteni erről az oldalról:
wéwéwé pont gyemantgyermek pont hu
Két kiadvány van, az egyik segít megérteni a gyerek hisztijét. Elhihetitek, iszonyat sokat olvastam már erről, mert nálunk igencsak mindennapos, de ez az első olyan írás, ami segített is.
A másik pedig önmagunk megértésében segít, hogy miért is robbanunk valójában, mi van a közvetlen kiváltó ok mögött.
Erre az indulatkezelő módszerre kíváncsi lennék! Megosztanád velünk?
Az első néhány hozzászólásra muszáj reagálnom. Ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ha egy óvodás lek…rvázza az anyukáját (amiért nem hozott csokit!), az egyenesen a túlzott mesenézésnek és cukorbevitelnek köszönhető?!! Azért valahol csak hallania kellett ilyesmit.
Nem akarom egy az egyben a szülőkre kenni az egészet, mert egy ovis máshol is hallhat ilyesmit, de nekem a posztból az jött le, hogy az anyukának ez annyira nagyon nem gáz. Persze, olvastam azt a részt, hogy nem tudott magához térni a sokkból, de ott áll az is, hogy “tudtam, hogy nem kellene ebből nagy ügyet csinálnom”. Szerintem meg de. Nem jelenetre gondolok, egészen másra. Meg nekem az is furcsa, hogy oké gyerekek, akkor a k…rva helyett mondjátok azt, hogy durva.
Legalábbis az én gyerekeim ne mondjanak ilyet se. Nem a durva szóval van a gond önmagában, hanem hogy helyettesítjük a csúnya szót egy hasonlóval és mindannyian tudjuk, hogy az mire vonatkozik olyankor valójában. Szerintem ez butaság.
A gyerekeknél iszonyú nagy szerepe van az utánzásnak, mintakövetésnek. Ha otthon azt látják-hallják, hogy a feszkót káromkodással vezetik le a többiek, akkor _nagy valószínűséggel_ ők is ezt fogják tenni, amikor mérgesek. Ha azt, hogy csak úgy, kötőszóként használatos, esetleg vicces vagy figyelemfelkeltő így beszélni, akkor _nagy valószínűséggel_ ők is ezzel a céllal teszik majd. Ha pedig máshol hallják, de otthon nem, akkor _nagy valószínűséggel_ csak egy ideig lesz érdekes, aztán elfelejtődik.
Én most tanultam meg, mennyire leutánozza a fiam, hogy bizonyos helyzeteket hogyan kezelünk. Ha rácsapunk, amikor rosszat csinál (és a szép szó, aztán a felemelt hang nem segít), akkor ő is csapkod, ha valami nagyon nem tetszik neki. Nekem sajnos az volt a rossz szokásom, hogy ha valamilyen akadályba ütközöm, akkor hangos p…csába felkiáltás hagyja el a tüdőmet. Aztán a kedves nagyfiam is váratlanul ezt kiáltotta, amikor véletlenül ledőlt az építőkocka-torony. Meg akkor is, amikor nem találta az egyik kisautóját. Meg akkor is, amikor vége lett a kedvenc meséjének. Mit ne mondjak, megijedtem. A p…csázást azonnal beszüntettem, de persze kellett egy kis idő, hogy ő is leálljon róla. Azóta találtam egy tuti indulatkezelő módszert és működik! Legalábbis eddig. Ezen a héten eddig egyszer sem jöttem dühbe – és jé: a gyerek sem. És jé: a férjemmel is sokkal jobb lett a viszonyunk. És jé: több mindenre jut időm, energiám. Egész más életérzés.
Erre kellene tanítanunk a gyerekeinket saját példánkon át, csak ehhez át kell lendülni egy másfajta szemléletre. De megéri, nagyon-nagyon megéri! 🙂
Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint sok mással is a nevelés terén: nem tudom eldönteni, hogy a szerencsés véletlen műve, hogy nálunk ilyen nincs, vagy esetleg jól csináltunk valamit. Az biztos, hogy – egyelőre legalábbis – nem káromkodnak. A nagyra kifejezetten büszke vagyok, mert rendkívül tudatosan használja a nyelvet, szépen, tisztán beszél, hasonlatokat használ, szereti a szójátékokat, s azt is tudja, hogy melyik a “csúnya szó”, s melyik nem az. De sosem mondja ki, még kérésre sem! Nem tudom, honnan ez a szemérmesség. Azt szokta mondani, hogy az illető butaságot mondott. Ha megkérdezem, hogy mit, akkor azt mondja, hogy nem mondja meg, mert ilyet nem mondunk, ilyet csak apa szokott mondani… 😛 😀
Hát igen, a legfontosabb, mint mindenben, a példamutatás. 2 éves volt a nagy fiam, amikor elkezdett beszélni. Én már előtte jóval figyelmeztettem a szabad szájú apját, hogy ne káromkodjon a gyerek előtt, mert bizony vissza fogja mondani. (Meg egyébként is…) A férjem csak akkor vett vissza igazán, amikor egyszer meghallotta, hogy az éppen csak beszélő fia azt mondogatja, hogy “kujva”. Azóta még a barátainak is előre szól, hogy válogassák meg a szavaikat… Persze nem mondom, hogy időnként nem mondunk olyat, amilyet nem kellene, de nagyon ritka. Tekintve, hogy az elmúlt 1 évben összesen kb. 3 hónapot járt oviba, őt ott nem nagyon fertőzték ilyesmivel. Azért mesélte, hogy csúnyán szokott beszélni egyik-másik gyerek, de valószínűleg azért nem ragadt át a dolog, mert velük nem barátkozik, mert ők állítólag “rossz gyerekek”. Illetve sajnos az utcán is sokszor hall ilyesmit, de valamiért – szerencsére – nem mondogatja utána. Nála a verbális agresszió abban merül ki, hogy butának nevezi a testvérét, illetve ha mérges, azt mondogatja, hogy “A csudába!”. Ennyi bőven belefér.
Itthon viszont éppen most tombol a fent említett pisi-kaki-kuki korszak. Az asztalnál mi sem szeretjük az ilyesmit, de próbálunk nem csinálni belőle ügyet. Egyébként is: a lassan 3 éves kisebbik fiam végre rendszeresen mond szavakat, bánom is én már, hogy miket, csak beszéljen már! 😀 Ráadásul épp most van kialakulóban nála a szobatisztaság is, szóval nagyon aktuális téma a pisi-kaki. Egy ennyi idős gyereknél aztán minden egyes új szót rendesen ovációval fogad az egész család. 🙂
… elszállt a hozzászólásom (bocsi, ha 3x is átmegy)… 🙁
A lényeg, hogy természetesen tudom, hogy a tv/számítógép nem tesz jót a gyereknek. Természetesen nem is az agresszív meséket nézi, játékokat játssza, a Kockásfülű nyúl, a Kisvakond, vagy a minimaxon látható Állati küldetés (ami gyermekeknek szóló ismeretterjesztő rajzfilm) szerintem nem az a kategória, a gépen is leginkább a készségfejlesztő játékokat játssza, talán egyedül az angry birds az, ami agresszívebb lehet. Így én pont nem ezzel hozom ezt összefüggésbe, hanem az új óvodai csoporttal.
Azt persze látom, hogy ezeket is vissza kell fognom, de teljesen letiltani szerintem nem lehet, nem is szabad. Inkább mással foglalom le (feladatlapozás, úszás), hogy a fölös energiáit máshol élje ki, és ne a “bunyózásban”.
HVG – durva tabló a mai kamaszokról cikk
Egyetértek az előttem szólóval, a mesenézés agresszívvá tesz. Olvastam egy cikket; ahol leírták, hogy a tv/számítógép hatására a való világ nem elég ingergazdag, ezért keresik a gyerekek a bajt, ha nincs tv.
jaja, rájöttem. Épp ezért nehéz a szájába csempészni egy falatot.
Ha nem isznak eleget, vagy leesik a vércukor szintjük, mert régen ettek, vagy nem túl régen, de olyat ami hirtelen emeli meg, aztán visszazuhan, pl cukros dolgok, akkor minden gyerek hisztisebb és kezelhetetlenebb lesz. Ezért kell ilyenkor első körben inni és enni adni nekik. Mert ők sincsenek tisztában vele, hogy ez a baj.
Nálunk a legnagyobb kezelhetetlen volt amikor mesét nézett. Mindegy milyet és mennyi ideig. Ezért fél éve nincs tévézés. Sokkal nyugodtabb. Számítógépen egyáltalán nem játszik. Eddig még sikerült távol tartani tőle. Nem tudom meddig, mert már hét és fél éves.
Nálunk ez most sajnos nagyon aktuális így 6,5 évesen, kb. szeptember-október óta.
A fiam negyedik éve jár oviba, az első 2 évben (kis és középső csoport) egy olyan helyre, ahol tulajdonképpen túl sok mindent nem csináltak a gyerekekkel, inkább olyan gyermekmegőrző volt. Aztán váltottunk, a tavalyi az egy szép év volt az új nagycsoportban egy másik óvodában, sokat fejlődött, okosodott, nagyon jó óvónőkkel, de ennek a csoportnak a nagy többsége elballagott idén, így szeptembertől ismét egy új nagycsoportba jár, ami egy “olvasztótégely”, ahol 17 fiú van… Van két társa, akikkel már az elejétől együtt vannak, velük folyamatos a butáskodás, csúnya beszéd, de azóta hallok újabb rendetlenkedéseket is (verekedések, kabát szakítások)…
Tegnap “gonoszanya” (mármint én) bekeményített, és elkezdtem a megvonásos büntetést – minden nap megkérdezem az óvónénitől du., hogy hogyan viselkedett, beszélt-e csúnyán, és ha igen, akkor hazérve nincs tévén mesefilm nézés, nincs tableten angry birds, hanem a vacsora után bevonul a szobájába és a fürdésig ott marad.
Tegnap már elkezdtem… miközben én a nagyszobában vasaltam, addig ő a szobájában gubbasztott, majd’ meghasadt a szívem… és vasalás közben némán potyogtak a könnyeim.
Viszont valamit tennem kell. A szép szó, a magyarázatok nem segítenek, az ígéretek a szájából másnapra elfelejtődnek, így valamivel “motiválnom” kell a “jóságra”. Lehet, hogy van más megoldás is, én egyelőre ezzel próbálkozom.
Majd meglátjuk, beválik-e…
(bocsi, hogy hosszú voltam…)
a napközibe szó sztornó, telefonos automata szóbeírás volt…
Egyelőre a napközibe”Csúnya vagy anya!!!” megy. Ilyenkor csikivel és viccelődéssel rántom ki a hangulatból. De észrevettem, ha időben kap enni és nem fáradt, nincs baj. Ha éhes, lehetetlen fegyelmezni. Akkor megy a csúúnyavagyanya végtelenítve, akár fetrengéssel.
A legnagyobbnak ez a korszak kimaradt az életéből. Fogalmam sincs hogyan, de örülök neki. A középső most tart a kakinál. A legkisebb pedig még nem beszél. Vagy ha véletlenül kiejti a kaka szót, akkor nagyon örülünk. Milyen érdekes. 🙂