Nincs is annál felemelőbb, mikor a gyerek oviba jár, és elérkezik az az édes, felszabadító, tabudöntögető pisi-kaki-kuki korszak!
Ilyenkor nincs az a kérdés, nincs az a szituáció, amire ne lehetne a válasz a gyerek részéről az, hogy „kaka”! És nincs, egyszerűen nem létezik módszer, ami segítene ebben a korszakban, egyszerűen csak majd elmúlik. Csak éljük túl. Mindannyian.
Mert persze, lehet versenyt böfögni a gyerekekkel egy jó vacsora után otthon, lehet viccelődni, hogy ki mekkorát pukizik, de amikor a gyerek az asztal mellett is folyton csak a végtermékeket emlegeti, akkor bizony ember legyen a talpán az az anya, aki ilyenkor következetesen tud nem csinálni ügyet az egészből.
Mert állítólag ez a titka. Mert elmúlik.
Én az asztalnál nem engedem, hogy így beszéljenek, egyébként pedig megkérem őket, hogy próbáljanak szebb dolgokat emlegetni. Ha valaki az asztalnál kettőnél többet emlegeti az ürüléket, az nyilván nem éhes, hanem wc-re kívánkozik, úgyhogy távozhat az asztaltól, számára befejeződött az étkezés.
Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy kevesebbet beszélnének a dologról, inkább úgy fogalmaznék, hogy többet vacsorázik mostanában a kutyánk.
De eljön az az idő, amikor finomodnak a tiltott szavak eszköztárában, és a kétségbeesett anya visszasírja az ártatlan, kiscsoportos kakizást.
A fiaim szókincsében megjelent a „durva anyád picsája”, és egyébként is, a „durva”, mint jelző. Tudom, hogy nem erre a szóra gondolnak, és néha sajnos sikerül is pontosan ejteniük, de akkor én mindig visszaismétlem, a fent említett változatban. De attól még én tudom, hogy mit mondanának, akkor is, ha nekik fogalmuk sincs a szó jelentéséről.
És a helyzet tetőpontjára ért tegnap délután, amikor merészeltem a megbeszélt kinder tojás nélkül érkezni az óvodába. A nagy fiam teljesen kiborult, és hiába soroltam az érveket, hogy meg fogja kapni azt a csokit, de majd otthon, és nem az utcán fogyasztjuk el, ő csak nem engedett a dühéből, mígnem az átadó helyiség túlsó oldaláról odakiáltotta nekem:
– Te kurva!
Nyilván most sikerült teljesen pontosan kiejtenie… És hiába tudtam, hogy fogalma sincs, hogy mit jelent, és nyilván nem gondolja ezt rólam, és pláne nem kellene ebből nagy ügyet csinálnom, és egy új eszközt adnom ezzel a kezébe, amivel szembe szállhat velem, egyszerűen képtelen voltam kizökkenni a sokkból, amit a – meglehetősen groteszk – jelenet okozott bennem, és dúlva-fúlva kivonultam a teremből, sorolva, hogy öltözzön fel egyedül, segítsen neki a szerencsekerék, és felejtse el a csokoládét!
Persze odakint már megérkezett a józanabbik eszem, és sikerült rádöbbennem, hogy a lehető legrosszabbul reagáltam le a szituációt.
Természetesen később elmagyaráztam neki, hogy nagyon csúnya szót használt, és én nagyon megdöbbentem, hogy ő ilyeneket használ, de így nem beszélünk egymással, akkor sem, ha nagyon mérgesek vagyunk valakire. Nyilván ő nem az a könnyű eset, aki azonnal nyit a békülés felé, de remélem, hosszú távon sikerül ezt termékenyen elültetnem benne.
Ma úgy alakult, hogy – bár vittem csokit (nem szokásom, általában gyümölcsöt kapnak, de a Télapó megterrorizált minket, vegyi fegyverként elárasztva a hűtőt csoki ez meg azokkal ), de bandázás miatt a zsebemben maradt, elfogyasztatlanul – itthon, ugyanezen okból megint megkaptam a fiamtól:
– Te durva!
Szerencsére most én is kapcsoltam, és ő sem volt túl pontos kiejtésben, úgyhogy csak megértően hozzáfűztem: szerinted durva vagyok, amiért ma elmaradt a csokievés? Ő helyeselt, én pedig remélem, hogy előbb-utóbb túl leszünk ezen is.
Nálatok káromkodik a gyerek?
