Igaz, a történet magva már több éves, és köze sincs a télhez, karácsonyhoz, de mégis oka van annak, hogy most eszembe jutott.
Tegnap, amikor mentünk el itthonról, a lépcsőházban, a közös villanyóradoboz kilincsén ott láttam a még évekkel ezelőtt, Spanyolországból, a Caminóról hozott kis, láncon függő keresztemet, amit általában magamnál hordok. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett oda. Az utolsó, amire vele kapcsolatban emlékszem, hogy a minap, amikor fontos ügyben mentem el otthonról, akkor beledobtam a táskámba kabalának. A dolgot bonyolítja, hogy a táskámat viszont péntek éjjel ott felejtettem egy házibuliban. De végül meglett a táska, és meglett a kereszt is, amiről nem is tudtam, hogy elhagytam. (Talán a kulccsal rántottam ki egyszer, és nem vettem észre?)
Nem tudom, hogyan történt ez az egész, s talán nem is kell mindig mindent érteni az embernek. Talán néha elég csak annyi, hogy észrevesszük és elfogadjuk, hogy nem minden fordul rosszra, ami rosszra fordulhat (ellen-Murphy), hanem vannak egészen váratlan meglepetések is. Nem mondanám, hogy csodák, mert én azokban nem hiszek, de valami van, amitől néha a világ úgy döccen, hogy kiigazodjanak a dolgok.
Szóval ezt a keresztet évek óta hordom magammal, szomorú lettem volna, ha elhagyom. Ha valaki megkérdi, hogy hívő vagyok-e, azt tudnám neki mondani, hogy nem. Vagy legalábbis a hivatalos vallásokhoz, egyházakhoz nincs sok közöm. Spanyolországban, a Caminón azonban jó volt betérni egy-egy kis, falusi templomba, valahogy megkönnyebbedett az ember lelke tőle. Ezzel gyökeres ellentétben volt az, amikor megérkeztünk Santiagóba, több hét gyaloglás után, és a biztonsági őrök nem engedtek be hátizsákkal a katedrálisba. Ez a momentum, azt hiszem, elég szemléletesen kifejezi az egyház és a valódi, megélt hit ellentétét is…
Sok baráttal érkeztem meg a zarándokút végcéljához, pedig teljesen egyedül indultam. A lehető legpocsékabb lelkiállapotban, zűrös magánéleti és egzisztenciális viszonyok közepette. Az első három napot még egyedül tettem meg, olykor el- elpityeredve, aztán egyre több emberrel ismerkedtem meg.
Szép, nagy társaság jött össze az úton. Spanyolok, olaszok, franciák, németek, japánok, lengyelek, románok, stb. és rajtam kívül még egy magyar zarándokolt abban az időszakban.
Sokat beszélgettünk, énekeltünk esténként, jókat vacsoráztunk, boroztunk – nagyon jó érzés volt ennyi kedves, barátságos és jó fej emberrel együtt vándorolni. Voltaképpen ez volt a legszebb az egészben. Számomra erről szólt az az út: az emberi kapcsolatokról.
S itt kanyarodok vissza oda, ahogy a minap megtaláltam a keresztemet a kilincsen. Ez arra a fura élményre emlékeztet, ami a Caminón ért lépten-nyomon, s amit nehezen tudok megmagyarázni. Valami olyasmiről van szó, hogy sokszor úgy éreztem, mintha valaki vagy valami vigyázna rám. Mintha valami burok venne körül, ami biztonságot ad, és kerülhetek bármilyen nehéz helyzetbe, van megoldás.
Persze, a Caminón nem voltak olyan embert próbáló helyzetek, mint itthon a teljesen átlagos hétköznapokon, viszont néha éreztem úgy, hogy no, most aztán pácban vagyok.
A legemlékezetesebb élményem ezzel kapcsolatban talán az, amikor kicsit egyedül akartam maradni, és elváltam a többiektől. 44 kilométert mentem aznap, estére már eléggé elfáradtam. Kerestem estére szállást az albergékben, de az első városban már nem volt hely. Sebaj, mentem még pár kilométert a következő faluig. De az első helyen ott is telt ház volt, és ráadásul már kezdett is rám sötétedni. Kezdtem aggódni, hogy az út szélén fogok éjszakázni.
Bementem a következő helyre, de ott is nagy tömeg volt, és minden ágy foglalt. Tanácstalanul álldogáltam, amikor egyszer csak észrevettem az idős francia barátomat, akivel azon mód boldogan egymás nyakába estünk. Aztán felbukkant több más barát is, s aztán elintéződött, hogy kerüljön valahogy ágyam estére. Én pedig ahelyett, hogy az árokparton szomorkodtam volna egyedül, a barátaimmal vacsoráztam, jót aludtam, s reggel együtt indultunk útnak.
De ez csak egy kis apró történet, az úton végig azt éreztem, hogy bármin is kezdek el aggodalmaskodni (jó magyar szokás szerint), valahogy mindig minden megoldódik.
És ott van még egy másik vicces eset is, Joséval, egy katalán sráccal. Santiagóba érve több részre szóródott a társaság, volt, aki már onnan elindult haza. Ez volt a búcsúzkodások ideje. Szomorúak voltunk, hiszen nekem azóta is hiányoznak azok az emberek és az egész élmény, de boldogok is, hiszen nagyszerű volt az egész. Joséval is elbúcsúztunk egymástól, mondtam neki, hogy talán az életben nem találkozunk többé… Ez tartott kb. a következő egy óráig, amikor valahogy ismét összefutottunk a városban. Akkor vigyorogtunk egymásra, és azt mondta nekem, hogy „never say never!”. Ahogy a többi alkalommal is, amikor a legváratlanabb helyeken találkoztunk ismét. S mit ad isten, két évvel ezelőtt pedig Budapesten találkoztunk! Remélem, egyszer én is eljutok Barcelonába…
Szóval úgy gondolom, talán nem véletlen, hogy most, adventi időszakban mindez ismét eszembe jutott annak kapcsán, hogy a kis keresztem eltűnt és meglett.
Azt hiszem innen látszik, hogy jó úton jársz. Nagyszerű az írás, hihetetlen érzelmek.
Zarándokúton még nem voltam, így csak elképzelni tudom, milyen lehet a hangulata.
Én így éreztem magam, mikor diplomaajándékként szüleim egy kanadai utazással leptek meg, amelybe egy nyelvtanfolyam is beletartozott. Számomra ismeretlen emberek, mindenki más nációhoz tartozott, de a nyelviskola egyfajta olvasztótégellyé vált – megfért egymás mellett a japán, az észak és dél koreai, a mexikói, a lengyel és a magyar is (bár én voltam az egyetlen magyar). És az iskolán kívüli 3 napos kenu túra még inkább összekovácsolt bennünket, a közös evezés, sátrazás és a természet közvetlen közelsége felszabadító volt. Nagyon sajnáltam, mikor el kellett válnom tőlük, igazi barátságok alakultak ki. Az egyik japán lány évekkel később közép-európai körutat tervezett, Magyarország volt az első állomás, és engem kért meg hostel foglalásra, én pedig örömmel felajánlottam, hogy ezen felül körbevezetem Bp-en, ha már egyszer idegenvezető is vagyok… 🙂
Peregrina, egyre jobban csípem az írásaidat! 😉