A múlt héten volt a fiaim óvodájában egy kedves összejövetel, apukák, anyukák egy délutánt tölthettek el a gyermekeik társaságában, az adventi várakozás, a közeledő karácsony jegyében. Volt gyertyagyújtás, sütemény, Luca napi búzaültetés, majd egy, az elmúlt hónapok munkáját bemutató kis dalgyűjtemény, amelyet a gyerekek adtak elő a szüleiknek. Büszkén, de izgatottan.
Én meghatottan figyeltem a zavart mosollyal tekintetembe kapaszkodó fiamat, ahogy mindig elmosolyodik, ha észreveszi, hogy figyelem.
Azután végignéztem a szülőkön… Sokkoló volt a látvány: sehol egy arc, szinte mindenki a telefonja/kamerája mögé bújva örökítette meg a soha vissza nem térő látványt. Akit mégsem takart el az okosabbnál okosabb kütyüje, mert rutinosan gyerekfejmagasságból vette a műsort, az tekintetével folyton azt ellenőrizte, nem mozdult-e el a kép.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy sajtótájékoztatóra kaptam volna meghívást, vagy egy felkapott celeb vonult volna át a termen. De bevallom, fogalmam sincs, hogy a gyerekek hogy érezhették magukat.
Értem én, hogy meg szeretnénk őrizni az emlékeinket az utókor számára, az is világos, hogy szeretnénk majd időről-időre újra végignézni, ahogy a kis Pistike énekli a Kiskarácsonyt. És biztosan Pistike is hálás lesz évek múlva, ha látja, életének mennyi fontos pillanatát mentettük át az enyészet elől az öröklétbe.
De nem lehetne megbeszélni, hogy egy vagy két szülő (ahol esetleg apuka és anyuka is jelen van) megörökíti az eseményt, nagytotálban, nem ráközelítve édes egyetlen magzatának orra hegyére, és azt utána mindenkinek szétküldi?
Ha másért nem, csak azért, mert a jelen Pistikéje néha szeretné, ha csak ülne azon a pici széken az anyukája, amin egyébként Pistike szokott grízes tésztát kanalazni, vagy kifestőt színezni más, szürkébb hétköznapokon. Most, mikor ünneplőbe öltözött a csoportszoba és a gyermeki szív, biztos vagyok benne, hogy Pistike hálás lenne egy-egy bátorító mosolyért, biztatóan csillogó tekintetért.
A jelen Pistikéje ugyanis többnyire nem törődik a jövő Istvánjával, ő csak el szeretné énekelni a dalt az anyukájának. Sőt, dehogyis szeretné! Az óvónéni akarja, hogy most, itt, mindenki előtt énekeljék el a Mennybőlazangyalt. Pistike egyáltalán nem akar énekelni, Pistike szerepelni sem akar, csak enni még egy-két szeletet abból az isteni almás pitéből, meg az anyukájához bújni, esetleg egy kicsit megrugdosni Károlykát a délelőtti szemétkedéséért, de előbb ide kell állni a szőnyegre, és mindenki mással együtt énekelni, miközben vakuk villognak, és telefonnal kameráznak, hogy aztán feltolják a jutyubra meg a fészbukra, mert olyan iszonyatosan büszkék a szülők, hogy a gyermekük már ilyen sok dalt tud ilyen hangosan elénekelni.
De biztosan jólesne szegény Pistikének, ha ő is, élőben, eredetiben, ríltájmban érezhetné ezt a büszkeséget, vagy legalább az anyukája tekintetébe megkapaszkodhatna egy kicsit.
Csak az almás pitéig.
Biztosan megköszönné egy félszeg mosollyal a számára különleges figyelmet.
Márpedig szerintem igenis elképzelhető, hogy egy-két felvétel készüljön, általában a műsorról, és egy szóval sem említettem hatvan szülő által megörökített film összevágását, pont az a lényeg, hogy ne a szülő kamerázzon.
Engem az is kevésbé zavarna, ha mindenki hozna még egy (kamerázós) embert.
Aki meg a régi kamerás világot emlegeti, hogy már akkor is, annak üzenem: igen, volt minden családban egy, max. két ember, aki birtokolt egy ilyen készüléket, ő volt mindig az ügyeletes videós, az anyuka meg ráért figyelni.
Vagy most már az is teljesen normális, hogy mondjuk az örömanya mobillal veszi a lánya esküvőjét, csak mert van erre alkalmas mobilja?
A technikai fejlődés nem írhatja felül az emberi viselkedés alapnormáit – szerintem!
És nem, nem azokról beszéltem, akik a naplementén túl élő rokonoknak készítenek felvételt, és azokról sem, akiknek otthon az a legjobb szórakozásuk, hogy újra és újra végignézik az eredetiben is telefonon keresztül látott műsorokat.
Én csak azokhoz beszéltem – akik meg is értették, mit akartam mondani…
Teljesen egyetértek a cikk írójával. Nem az ítélkezés hangját kell kihallani belőle, hanem vegyük észre benne a jelzést, a figyelmeztetést. Az én férjem is egy-egy különleges pillanatban rögtön előkapja a telefonját, hogy megörökítse azt. Ilyenkor morgolódok vele, hogy inkább élje át a pillanatot. Jelenleg annyi képünk és videónk van, amit megnézni nincs időnk, energiánk, de a kislányunknak sem lesz, ha nagy lesz sem. Amióta digitális képeket készítünk elértéktelenedtek a fotók. Régen meggondoltuk mire lőjük el, azt a 31 képet, ami a tekercsen volt. Nem tudunk már átélni rendesen egy külföldi utat, mert nem az épületet nézzük, hanem a kameránkat állítgatjuk. De kit fog érdekelni az otthon? Az ott és akkor szép, érdekes és értékes.
Szippantsuk inkább magunkba a pillanatot az ovis ünnepségen, mert vissza nem térő..
Ezt Apának is üzenem, mondom, hangoztatom.
A két gyerekemnek egyszerre van a karácsonyi ünnepség ugyanannak a bölcsődének két külön csoportjában. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy a férjem kíséri a nagyot, aki bizony fog énekelni, én meg a kicsit, aki bizonyosan nem, merthogy még beszélni sem tud. Közben a szívem szakad meg, hogy nem láthatom a nagy és okos fiamat és csak remélni tudom, hogy valaki felveszi videóra, lehetőleg úgy, hogy közben nem a nagy egészre, hanem csakis az én fiamra, neki is az orra hegyére zoomol a kamerájával. 😀
Annyira egyet értek! Én is mindig inkább a pillanatnak élek, és kiélvezem amit a gyerekem nyújt számomra gyönyört, mint hogy folyton fotózzam, videózzam…persze, néha-néha, és nem ritkán kell, kell a sok emlék nekünk, akik megvénülünk,és majd ezekbe a felvételekbe,fotókba kapaszkodva merülünk el a múltban. De nem mindig,és folyton! Én is 100x kérem apát, ahelyett, hogy a lüke “záridővel” hülyéskedik, nézzen már át a gép felett, nézze meg a gyereket mit csinál, mert olyan édes, és ez a fontos, akkor ott. És a rengeteg emlék a fejünkben van amúgy is, melyekre néha emlékeztet majd 1-1 fotó, de attól még a fejünkben van.
TÉMA, a gyerek. Hű, de jó, hogy nem vagy az apám. Bakker, nem akarnék téma lenni.
Kedves Szabolcs,
szerintem nem kellene azon a nyomorult kákán a csomót keresni. Felfogtuk, hogy ért a fényképezéshez/kamerázáshoz, és ezt meg akarta osztani velünk; a szövegnek fél sorába kötött bele…
Ha eltöltött volna kb. fél percet az értelmezésével, rájöhetett volna, hogy 1. ezt a szöveget egy anyuka írta, nem egy operatőr, 2. a probléma nem a kamerázással van, hanem azzal, hogy a szülő ezzel saját magát és a gyermekét is megfosztja egy soha vissza nem térő élménytől. Valljuk be, mindenkit csak a saját gyereke érdekel (ez így normális), tehát a család körében lehet, hogy népszerű lesz a felvétel, kb. az ünnepek idejére. Aztán elfelejtődik, soha senki nem nézi meg újra. Nem lett volna jobb azt a 3 percet teljesen a gyereknek szentelni a záridő állítgatása helyett?
Semmi gond nincs a felvételekkel, de nem kellene egy videót a gyerek elé helyezni.
A cikkíróval teljesen egyetértek, mi pl. régen rengeteget fényképeztünk, de ahogy haladt előre az idő, rájöttünk, hogy a fotó soha nem adja vissza ugyanazt, amit az ember emlékképként megőriz.
Kedves Cikkíró,
Reagálni szeretnék erre a gondolatára:
“De nem lehetne megbeszélni, hogy egy vagy két szülő … , nagytotálban, nem ráközelítve …?”
Sikerült önellentmondásba kerülnie saját magával. Ön azt írja, hogy sajtóeseményen érezte magát, pontosan akkor lenne igazi sajtóesemény hangulat, ha csak nagytotálos felvételek készülnének. Ugyanis itt az emberek magánfelvételeket készítenek és nem közvetítést. A felvételeknek nem célja az objektív tényközlés. Szándékosan szubjektív nézőpontú felvétel készül. Minden (jó) felvételben van kompozíció, melynek (rajzóra óta tudjuk, ha máshonnan nem) elengedhetetlen része a TÉMA, ez esetben a gyerek. A nagytotálok (mert átvezető képnek, intro-nak és detronak kell ilyen is), készülhetne 1-2 fix kameraállásból, de akkor az összes szülő összes felvételének összevágása olyan munka lenne ami nem lenne kifizetődő. És hát ugye nincs az a marha a világon aki ezt a kb. 60 munkaórás feladatot megcsinálná ingyen, vadidegeneknek, emberbaráti szeretetből. Tehát teljesen rendben van ez így szerintem. Bizonyára nosztalgikusan hiányzik Önnek a retro hangulat, amikor még senki nem rendelkezett ilyen eszközökkel, hogy lehetőségük legyen megörökíteni gyermeküket. Szüleink is vettek fényképezőgépet és fotóztak, nem változott sokat az ember, csak a technikai környezet változott: Ma már alap használati eszköz a kamerás telefon és nem luxuscikk. Az eszköz azért van, hogy használjuk, az a rendeltetése.
Személyes véleményem az, hogy igenis nem a más felvétele kell nekem, hanem az enyém, én majd beállítom úgy a fehéregyensúlyt és a fókuszt, záridőt, ahogy kell, nem hagyatkozok egy-egy másik jófej segítőkész de fényképezni/kamerázni nem tudó szülőre, hogy elrontsa a gyerekemről készül felvételt.
A szociológiai indíttatását értem a cikknek, de szakismeret nélkül nem tanácsos észt osztani.
Tegnap én is részt vettem a kisfiam óvodájában a karácsonyi műsoron és én is a telefonommal vettem föl az előadást. Igen, ilyet tettem. És miért? Mert a műsor délelőtt volt, amikor az apukája a munkahelyén volt, mivel abból a pénzből élünk, amiért ő nap, mint nap vérverejtékesen megdolgozik és sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy ő is ott legyen ezeken a műsorokon. Így hát felvettem.
DE! A telefonom fölött a gyerekemet néztem végig, integettem neki és törölgettem a könnyeimet a meghatottságtól. Megtapsoltam, amikor végetértek a dalok, így a felvétel végig remegett és mozgott, mert nem az volt a lényeg, hogy művészire sikerüljön az utókor számára, hanem hogy este, ahogy hazaér apa azonnal láthassa.
Nem kellene ítélkezni. Mindenkinek van oka arra, amit tesz. Ha megérteni nem tudjuk, legalább ne ítéljük meg, mert nem tudhatjuk…
nem “ló a fülén”, hanem lóg, természetesen 🙂
Ismerős. A férjem jön haza általában úgy, hogy ló a fülén a telefon, egyfolytában szervez, mondja, mondja, mondja… Vagy éppen fotót készít (amellett, hogy van kb. 15 fényképezőgépe), csetel, vagy bármi. Nem egyszer vesztünk már össze ezen.
Mármint nálunk.
És a belinkelt videó nem túlzás. A kiterjedt családban ilyen egy családi együttlét.
Sajnos ez is mutatja, hogy nincs kommunikáció a szülők között sem, lehet, hogy a gyerek-szülők is csak a kütyükön keresztül érintkeznek (közös tévézés).
Egyszer megkértem egy apukát, hogy amit felvett a gyermekem különfoglalkozásán, küldje már át nekem is legyen szíves. A telefonjába belementette az e-mail címem, de sose küldte át a felvételt, azt hiszem nem is fogja, kértem pedig még egyszer.