Megörültem Liza posztjának, mert hasonló élményekről számolt be, melyeket mi is átéltünk gyerekkorunkban a húgommal. Az ideges készülődés, feszült kapkodás, amikor nem is maga az ünnep a fontos, hanem az, hogy a karácsony körüli dolgok megfeleljenek valamilyen – többnyire téves – elvárásnak.
Gyerekkoromból emlékszem még azokra a veszekedésekre, amik ebben a légkörben rendre kitörtek, a kényszeredett vigyorgásokra és a valósággal köszönőviszonyban sem levő szép szólamokra a békéről és szeretetről…
Túléltük, valahogy mindig. Volt egy időszak, amikor az volt a szokásunk a húgommal, hogy miután megvolt a vacsora, hazamentek a rokonok, elvonultunk az ő szobájába, és megnéztünk egy családi kedvenc filmet, a Portugált. Évről évre. Közben borozgattunk, pálinkáztunk, és végre felszabadultan nevettünk az egészen.
Nem vagyok én cinikus, érzéketlen dög, csak minden porcikám irtózik a kenetes, hamis frázisoktól, és attól a végtelenül idióta viselkedéstől, mellyel az emberek elrontják azt is, ami szép lehetne. Azzal, hogy agresszíven és görcsösen ragaszkodnak valami általuk elképzelt elváráshoz (kell nyolc fazék töltött káposzta, 10 kiló pogácsa, 50 liter húsleves, fenyőcsúcs, kerti izzó, kutyafüle-macskafarka), és ha valami nem úgy alakul, ahogy elgondolták, akkor teljesen kétségbe vannak esve.
És a karácsony-iparról ne is beszéljünk, amikor már novemberben beindul a fogyasztói nagyüzem, szól a „jingle bell”, és kivilágítják a fákat.
Az utóbbi pár évben az ünnepek körüli előkészületek annyiban bonyolódtak, hogy most már két helyre is kell mennünk. S hogy még véletlenül se legyen egyszerű az élet, mi Budapesten élünk, a férjem családja a Dunántúlon lakik, az enyém Kelet-Magyarországon. Az enyéim nem is egy településen, hanem három, egymáshoz azért viszonylag közeli városban illetve faluban, ami önmagában is igényel némi logisztikai bravúrt (pláne, hogy nem áll szóba mindenki mindenkivel), amit még megfejelnek a karácsonyi menetrendek.
Ráadásul az eddigi családi földrajz most azzal is bonyolódott, hogy a férjem testvére is elköltözött a szülővárosból – vagyis immár pontosan öt településre kell eljutnunk a karácsonyi szezonban…
Vagyis az utóbbi két évben a karácsony arról szólt, hogy valóságos road show-t csinálunk az országban, természetesen csomagokkal felpakolva, a rendkívül precíz, pontos és megbízható magyar államvasutak valamint a helyi volán-járatok közreműködésével. Vagyis szó sincs pihenésről, lazításról, feszített a program, és feszültek vagyunk mi is kicsit.
Pláne, hogy két ünnep közé szerveződnek általában mindenféle baráti programok is, természetesen Budapesten, ahol szintén illő lenne megjelenni. S mivel mindketten több baráti, ismerősi körrel is rendelkezünk, ezért több helyre is meghívnak minket általában, és természetesen képtelenség eljutni mindenhová. De ez legyen a legkisebb gond! (A lényeg, hogy van sok kedves barátunk, ismerősünk, akikkel jó együtt, és akikre lehet számítani.)
Úgyhogy idén már jó előre elkezdtem gondolkodni, tervezni és szervezni a dolgokat, de sokáig nem lehetett tudni, hogy a férjem kap-e szabadságot két ünnep között. Úgy tűnik, végre sikerült kitalálni egy olyan menetrendet, mai nagyjából mindenkinek megfelel.
Most úgy oldjuk meg az egészet, hogy módosítunk az eddigi szokásokon. A karácsonyt a férjem családjánál töltjük, és ezúttal nem kerekedünk fel másnap az ország másik végébe, hanem nyugodtan ülünk a fenekünkön és pihenünk. Szilveszter előtt pedig elmegyünk az én családomhoz. Tavaly és tavalyelőtt nálunk voltunk, majd szépen beosztjuk, hogy melyik évben kinél leszünk.
Gondolom, nem vagyok egyedül ezekkel a problémákkal.
Tavaly viszont az tette emlékezetessé a szentestét, hogy akkor volt az eljegyzési vacsoránk. Különösebb cécóra nem kell gondolni, eljöttek a férjem szülei az én családomhoz, és jót ettünk-ittunk. (Külön vicces volt, hogy apósom és a sógorom, akik két homlokegyenest ellenkező politikai párthoz vonzódnak, milyen kedélyesen elbeszélgettek az asztal végében 🙂
Az idén lesz az első karácsonyunk házasokként!
