Nekem így karácsony táján az angyali üdvözlet jut eszembe, ami pedig nyilván nem karácsonykor történt, hanem úgy kilenc hónappal előtte. Egy időben nagyon foglalkoztatott ez a történet. Nem abban az értelemben, hogy egy szűznek lehet-e gyereke és valóban úgy történt-e, ahogy mondják, nem volt-e Mária eleve terhes és az angyal-sztori csak utólagos blöff, satöbbi, mert igazából nem ez a része érdekel. Pedig igen, a legtöbb embert ez izgatja.
Engem viszont az ragadott meg, ahogy Mária jelen van ebben a történetben. Mert ugye belép az angyal, virágnyelven bejelenti, hogy Mária gyermeket fog szülni, ráadásul a gyermek később mellesleg Dávid trónján ül majd, teszi hozzá mellékesen, erre pedig Mária annyit kérdez: hogy lehet ez, hiszen szűz vagyok? Szerintem egyrészt tök jó, hogy legalább ennyit kérdez, én nagyon örülök neki, mert ez azt jelenti, azért szemernyi kétsége neki is volt, nem mondta rá az okét egyből valami teljesen abszurdra, másrészt viszont nem értem, hogy nem kezdett végeláthatatlan érdeklődésbe arról, hogy mégis hogy a csudába lehetséges, hogy az én gyermekem olyan hatalmas lesz, hogy országának nem lesz vége? Ez most tutifix? Nem lehetne kicsit kifejteni, hogy miért pont én, miért pont most, hogy is lesz ez konkrétan? Nem, szolidan rákérdezett arra, hogyan is kerül majd a gyerek az ő méhébe. Mire az angyal megígéri, hogy a Szentlélek száll majd rá. Nem tudom, ezt válaszként mennyire lehet elfogadni, de Máriának egész jól sikerült. „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint”, mondja, és én – bevallom – ennél a mondatnál akadtam le. Szerintem ugyanis ez azt jelenti, hogy rendben, nem kérdezek többet, hanem igent mondok a gyerekre, aki a méhemben fogan. Pont. Ha Mária szűz volt, ráadásul a Megváltót ígérték a pocakjába rugdosni, extra nehéz lehetett ezt a mondatot bizalommal kimondani, hiszen egy egészen különleges, valószerűtlen, szinte lehetetlen ígéretre kellett tiszta szívvel igent mondania.
Nekem viszont nem azért különleges ő ebben a történetben, mert elfogadta az abszurd módon méhében megfoganó Megváltót, hanem szimplán mert ilyen könnyen igent mondott egy váratlan magzatra (most függetlenül annak állítólagos kilététől). Csak egyet kérdezett. És az jut eszembe ilyenkor, hogy ez nem megy nekünk mindig így. Még akkor is, ha vártunk egy gyermeket, ha akartuk, ha mindent megtettünk érte, akkor is el kell fogadnunk, amikor megjelenik bennünk, és néha nehéz. Tele van az ember kétséggel. Minden boldogság ellenére, minden várakozás ellenére. Mert mi lesz a munkával? Mi lesz a gyereken kívüli élettel? Képes leszek-e kihordani, meg tudom-e szülni, jó leszek-e és jó lesz-e ő? Mi lesz a terveimmel, mi lesz velem? Szerintem ezek természetes kérdések. És felmerülnek később is, amikor megszületik a baba, és nem egészen olyan, amilyet elképzeltünk, nem azt akarja, amit mi, nem arra megy, amerre terelnénk. És közli, hogy „nem”, hajtogatja éveken át, aztán meg ugye, néha már haza sem jön az a lüke kamasz.
Mária meg rábólint. “Legyen”, mondja. Nem akartam, nem tudtam róla, de legyen. Akkor is, ha nehéz, ha rossz lesz, ha el kell veszíteni, akkor is, ha fogalmam sincs, mit hoz a jövő.
Néha úgy gondolom, hogy a foganásnál nincs nagyobb csoda, azt már egy megváltó foganása sem tudja überelni. Csak aztán ott állsz, és a gyerek növekedése, fejlődése, születése során annyiszor ki kell állni mellette, annyiszor ott a pillanat, ami felveti, hogy el tudod-e fogadni őt úgy, ahogy van, abban a helyzetben, amelyikben éppen együtt vagytok. Az angyali üdvözlet története, most már kitágítva talán ezt is üzeni: mondj igent a gyermekedre! Minden egyes pillanat egy új lehetőség, hogy elfogadd őt úgy, ahogy van, annak, aki. Ha megváltó, annak, ha rettenetes két éves, annak. Ha meg dackorszakos megváltó, hát… az nagy falat lehet!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: