Catherine az év vége közeledtével számot vet. És furcsa kérdéseket boncolgat: vajon akkor is három gyermeke lenne, ha már az első után eldöntheti a következő gyermeke nemét, egyáltalán, élne ezzel a lehetőséggel – ha lehetne? Te hogy döntenél?
Amikor két éve gyermeket vártam, és túl voltunk azon a kötelező dialóguson, hogy milyen bátrak vagyunk, hogy ebben a világban merünk harmadikat is vállalni, és a ki nem mondott kérdésre is válaszoltam, hogy terveztük, nem véletlenül jött… Na akkor jutottunk el a következő talányhoz, hogy milyen nemű lesz. És amikor erre azt válaszoltam, hogy lány, mindenki azt mondta, hogy végre. Mert valahogy két fiú után az emberek úgy érzik, hogy mindenkinek jár egy lány. Gondolom fordítva is ez a helyzet. Ilyenkor csak mosolyogtam, és mosolygok most is amikor ezt hallom. Mert szerintem ez már életem végéig el fog kísérni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a két fiú után lányom született. Az orvosom még szülés közben is erről beszélt.
Őszintén szólva igazuk van. Közben pedig nincs. Amikor az elsőt vártam, lányt éreztem. Lili lett volna. De végül a fiúnak mégsem adtuk ezt a nevet. Aztán a másodiknál megint mutatta a kukacot az ultrahangon a szonográfus. A férjem azért még bepróbálkozott, és rákérdezett, hogy biztos-e. Az volt. Így nem lett Zoénk sem. De ennek köszönhető az, hogy nem csak ketten vannak. Mert Apa nagyon vágyott egy kislányra, aki az ő kis hercegnője. Ezzel tudtam rávenni, hogy legyen harmadik gyerekünk. Ő azt mondta, hogy ha biztosan tudná, hogy lány lesz, akkor nem gondolkodna a dolgon.
De erre Magyarországon nincs lehetőség.
Én azt mondtam, hogy csak rajta múlik. Én adom az X kromoszómát. Az pedig tőle függ, hogy mit tesz hozzá. Ő a mai napig azt mondja, hogy annyira biztos volt benne, hogy lánya lesz végül, hogy ezért ment bele a dologba. Érezte. Én hiszek neki. Mint ahogy abban is, hogy a gondolatainkkal nagyon sok mindent tudunk befolyásolni. Tudatosan is akár, de leginkább tudat alatt. Én nem tudtam mi lesz. Fiút éreztem. Gondolatban már elneveztem Fülöpnek. Elképzeltem, hogy milyen összetartó testvérek lesznek majd. Olyanok, akik mindig számíthatnak egymásra. A Valami Amerika jutott eszembe, és hogy ott a három fiútestvér mennyi mindent megtesz egymásért, annak ellenére, hogy teljesen különbözőek. Ez tetszett nekem. Mondanom sem kell, hogy nem Fülöpnek hívják. A férjemnek lett igaza. Kis hercegnőnk született.
Olyan kis hercegnő, amilyenre mindig vágytam. Nem tudatosan. Mert imádom a fiaimat. El sem tudnám képzelni, hogy ők lányok legyenek. Nekem kellett, hogy első két alkalommal fiam szülessen. Én is mindig fiús voltam gyerekként. Jobban megértettem magam a fiúkkal. El sem tudtam magam képzelni lánnyal. Annak ellenére, hogy vágytam rá. Most már tudom milyen. És azt is tudom, hogy nekem ez kellett. Mellette lettem igazi nő. Olyan, aki babázik. Úgy, ahogy gyerekkoromban soha nem tettem. Rózsaszín, fodros ruhácskákat adok rá. Bár ezeket mostanában már leginkább magának választja ki a szekrényből. Ha nem vehet fel ruhát, hanem nadrágot kell, akkor is kell, hogy legyen rajta valami rózsaszín. Már nem miattam. Hanem mert ő akarja így. És még csak másfél éves. Egy tündéri kis csaj. Igazi nőként viselkedik már most is. Mi lesz velünk tizenöt év múlva, azt nem tudom, de jelenleg nem is szeretném. Örülök, hogy nekem megadatott az, hogy vannak fiaim és van lányom is. Megtapasztalhatom mindkét oldalt. Három (számomra) tökéletes gyerekem van. És szerencsém. Hogy mindez van nekem.
A kérdés adott. Mi lett volna ha? Ha lehetőségünk lett volna arra, hogy mi döntsük el a nemét. Akartam volna-e élni a lehetőséggel? Sokat gondolkoztam rajta. És lehet, hogy sokan azt gondolják majd, hogy könnyen beszélek utólag, mert lányom született, én mégis azt mondom, hogy nem vállaltam volna. Mert így azt gondolom, hogy járt nekünk egy lány is. Nem mi döntöttünk erről, hanem valaki aki nálunk sokkal jobban átlátja a dolgokat. És ebbe mi nem kavartunk bele az önző vágyaink miatt.
Miért nem vállaltam volna, ha lett volna lehetőség eldönteni a nemét? Mert nincs olyan egészségügyi indok, ami miatt ne lehetne természetes úton gyerekünk. És ha nincs ilyen indok, akkor úgy érzem, hogy a gyereknek akkor kell érkeznie, amikor ő akar. Akár próbára is téve a mi türelmünket és kitartásunkat. De azért kell születnie, mert mi szeretjük egymást. Lelkileg és testileg is. Nem azért, mert mesterségesen megtermékenyítettek. Ez valahogy idegen tőlem, ha természetesen is lehet.
Másodsorban nincs semmi olyan genetikai eltérésünk, összeférhetetlenségünk, ami miatt veszélyes lenne az én, vagy a baba egészségére nézve, ha valamely nemhez tartozik. Mert ha egy párnak kimutathatóan csak beteg fiai születhetnek, akkor nem értem, hogy miért nem vehetnek részt egy olyan programban, ahol nagyon nagy valószínűséggel elérhető, hogy lányuk legyen. Miért kell akár többször is átélniük olyan tragédiát, hogy elveszítsék a gyermeküket vagy még magzatként, vagy kicsi babaként, vagy betegen kelljen felnevelniük?
Nem értem, és közben mégis. Mert tudom, hogy ez egy olyan ország, ahol az emberek megtalálják a kibúvókat, a kiskapukat. Ahol elég az ML Mercedes ahhoz, hogy valaki beállhasson a mozgáskorlátozott parkolóba. Mert mintha a luxuskocsikhoz járna a mozgáskorlátozott igazolvány is a vásárláskor. (Tisztelet a kivételnek!) De ez csak egy példa a sok közül. Viszont jól szemlélteti azt, hogy talán jogosak az aggályok, hogy ha egyszer valakinek lehet, akkor olyan is megkapja, aki egyébként nem lenne rá jogosult. Csak az a gond ezzel, hogy attól is elveszik az esélyt, akinek nagy szüksége lenne rá. Mert ha másképp nem lehet egészséges gyermeke, akkor igenis azt mondom, hogy nagy szüksége van arra, hogy eldönthesse a nemét.
És megértem azt is, hogy ha valakinek van két egynemű gyereke, akkor szeretne harmadikat, amennyiben az ellenkező nemű. Mert szinte mindannyiunkban ott van az, hogy de jó lenne ha… Még ha én nem is vállalnám miatta a mesterséges megtermékenyítést. Megértem azt, aki igen. És akkor talán több családban lenne három gyerek. Vagy négy. Vagy öt…
Szóval megértem, hogy miért nem dönthetünk a gyermekünk neméről, miközben egy kicsit igazságtalannak tartom. Közben örülök, hogy nekem így is van három gyerekem. Két fiú és egy lány. Mert nekem így szép az élet. Velük és a férjemmel.
