Egyszer egy kávézóban üldögélve akarva-akaratlan is tanúja voltam egy beszélgetésnek. Több fiatal nő találkozott egymással, csevegtek, kivel, mi történt.
Több éve történt már, mégis mély nyomokat hagyott bennem a dolog, nem véletlenül. A csacsogásban a prímet egy hiperaktív nőszemély vitte, aki egy pillanatra sem tudta befogni a száját és odafigyelni a többiekre. Csakis a saját történeteivel, a saját életével volt elfoglalva, azt viszont részletekre kiterjedően megosztotta a többiekkel.
Nem tudom, hány gyereke lehetett, de egyfolytában róluk beszélt. Végül is, ez majdhogynem természetes egy kismamánál… vagy biztos ez? Biztos az, hogy ha egy fiatal nő véletlenül szabaddá tudja magát tenni kis időre, akkor is azzal kell, hogy foglalkozzon és szórakoztassa az asztalközönséget, hogy Pistike hogyan büfizik, és Katikát hányszor kell átöltöztetni egy nap?
Valamint azzal, hogy ő mit hogyan csinál, ehhez nagyon titokzatos képet vágva, mintha legalábbis az ősleves receptjét árulná el éppen?
Hihetetlen fontoskodó, tudálékos volt ez a nő, az a fajta, aki mindenhez ért, mindenről el tudja mondani, hogy ő ezt hogyan csinálja, és közben dőltek belőle a közhelyek…
Ahol felszisszentem magamban, az az volt, amikor a férje is szóba került. Erre világosan emlékszem, pedig nem ma történt az eset. Azt mondta, hogy ő inkább kiveszi a férje kezéből a munkát, ha látja, hogy valamit nem jól csinál, vagy nem tud vele mit kezdeni.
Ez az, brávó, kisanyám! Ezzel garantáltad leszoktatod azt a drága embert arról, hogy valaha is kedve legyen bármit is segíteni neked. Ja, hogy te annál értékesebbnek és fontosabbnak érzed magad ettől, mert be tudod neki is és magadnak is bizonyítani, hogy némely dolgokat csakis te, és csakis te egyedül tudsz megfelelően megcsinálni? Figyelj csak: te tényleg ettől érzed magad fontosnak?
Mert mi történik, ha egyszer a férfiember kicsit elront valamit? Nagyjából semmi, csak esetleg nem lesznek száz százalékig tökéletesek a dolgok. És akkor mi van? Egy családban az egyik fő dolog a csapatmunka: közösen oldjuk meg a dolgokat, és közösen látunk neki a feladatoknak. Ha a másikat bizonyos feladatok elvégzése alól felmentjük, akkor ezzel azt sugalljuk, hogy „béna vagy te ehhez, bezzeg én milyen ügyesen csinálom, mihez is kezdenél nélkülem!”. Vagyis egyszerre szuggerálja a másikba az inkompetencia érzését, valamint a saját nagyszerűségét.
Hát, nekem ez nagyon nem tetszik. Azt egyáltalán nem hiszem el, hogy a férjem ne tudna megoldani bizonyos háztartási vagy majdan gyereknevelési dolgokat, ha nem is tökéletesen elsőre. De szerintem én is béna leszek kezdetben. Azt viszont meggyőződéssel gondolom, hogy mindketten jobban járunk, ha megosztjuk a feladatokat. Sőt, szerintem még a gyereknek is jót tesz majd, ha azt látja otthon, hogy a szülei együtt fáradoznak.
Lehet, hogy nincs igazam, elvégre néhány beszélgetésfoszlányból igazán nem lehet a személyiség szerkezetének mélységeire következtetni, úgyhogy csak a benyomásaimra támaszkodom, viszont úgy gondolom, hogy ezek, ha nem is erre a nőre, de egy bizonyos típusra ráillenek.
Arra a típusú nőre, aki a személyiségét feloldja a háztartásban, gyereknevelésben. Ez nála az in put és az out put egyaránt. Nincs más témája, nincs más dolog, ami lekötné, és úgy gondolja, hogy akkor a legjobb feleség és anya, ha lemond önmagáról. (Hogy aztán, ha változnak az idők, minden lemondást tételesen a gyerekei és a férje képébe dörgöljön, és mártírként sajnálja magát…)
Én azt hiszem, hogy a család is jobban jár azzal, ha a nő nem „áldozza fel magát” neki, hanem van saját élete.
Arról az édeskés, fontoskodó, tudálékos stílusról meg ne is beszéljünk, szörnyű volt…
