Liza meséken keresztül hívja fel a figyelmünket generációs különbségekre. Érdekes téma, érdekes hasonlat.
A jó nagyszülő olyan, mint a Mikulás – csak a mesében létezik, mondta a férjem egy beszélgetés során. A jó nagyszülőről él egy kép, hogy kedves, mosolygós, ha baj van mindig jelen van és segít, mégsem szól bele mindenbe, ha elmegyünk hozzá, kedvesen kész ebéddel fogad, mely friss, gőzölög, és mindenki kedvence, süti is van mindig, és ha ott vannak az unokák, kedvesen bevonják a tevékenységükbe, és olvasnak nekik, és játszanak velük, körbeugrálják és elkényeztetik a kicsiket, akiket alig vártak.
A mesék szemszögéből közelíteném meg a témát, ez valamennyi magyarázatot ad a generációs különbségekre is szerintem.
Mostanság, hogy a gyermekem beteg volt, hogy ágyban tartsam, sajnos sok videót kellett nézni. (Igen, sajnos nem tudtam egész nap az ágya szélén mesélni neki, bár sokszor volt ez is, de hogy ne mászkáljon fel és hisztizzen lázasan, kellett a videó.)
A régi magyar mesék közül a Frakk az, mely megmutatja, hogy az én gyermekkoromban is milyen volt az általános hozzáállás gyerekneveléshez. Volt egy rész, ahol vendéggyerekek érkeztek Károly bácsiékhoz. A szülők kérdés nélkül lepasszolták a két gyereket, előzetes megbeszélés és egyeztetés sem volt.
Károly bácsiék elképedtek, majd elvonultak a saját életterükbe, és onnan szemlélték, hogy a két gyerek szétszedi a házat, és rosszalkodik. A gyerekek elfoglalják magukat, bár belevadulnak a játékba, minden kontroll nélkül, és szinte minden kapcsolat nélkül a felnőttekkel. Az én gyerekkoromra, és a férjem gyerekkorára is ez volt a jellemző, anyának a konyhában volt a helye, apa a szereléssel volt elfoglalva, a gyerekek meg a gyerekszobában, egyedül, vagy a szomszédba átküldve, de a helyzet ott is ugyanez, nekünk kellett kitalálni, mit is csináljunk, a felnőtteknek nyomát se láttuk soha. Arra voltak jók, hogyha megéheztünk, vagy megszomjaztunk, elláttak minket kajával. Igazából csak az étkezőasztalnál találkoztunk. Ha nem hallottunk veszekedést (ami gyakori volt sajnos), akkor paradicsomi volt ez az állapot. Akkoriban még nem volt opció a folyamatos tévéztetés. Önállóak lettünk, de valahol megtanultuk, hogy nem számíthatunk a felnőttekre. Ha bajunk volt, magunknak kellett megoldani. A két generáció között hatalmas volt a szakadék. A férjem szerint ez érthető, egy olyan ember, aki hosszú évek óta felnőtt, nem tud mit kezdeni a gyerekekkel. A felnőtt ember éli a maga világát (dolgozik, szerel, főz), és a gyerek is éli a külön gyermeki világát (játszik).
A másik mese a Bori kalandjai sorozat, mely azt az álmot testesíti meg, amit én gondolnék egy családi együttlétről. Egy sikeres és boldog apa, és egy sikeres és boldog anya, mindkettőnek vannak erősségei és gyengeségei (az apa nem macsó, és az anya sem egy szimplán egy buta konyhatündér, hiszen orvos), mind a ketten dolgoznak, de mind a ketten türelmesek, együtt játszanak a gyerekeikkel, és a szülinapi bulit is animátorok nélkül, fantasztikus programokkal vezetik végig, az anyuka húsvétra hihetetlen háziasszonyi bravúrral készíti el a díszeket, a gyerekekkel együtt, a nagymama óragimnasztikával tanítja az unokáit, hogyan működik az óra, és ha a szülőpáros elutazott, minden szempontból helytáll, nem csak főz, hanem a napirendet tartva érdekes programokat is csinál a gyerekeknek. A demokratikus nevelés csúcsa, a konfliktusokat is moderálják a szülők, és nagyszerű megoldásokat kínálnak a gyerekeknek.
A mostani Vekerdy-féle elméleteket olvasva a második a preferálandó természetesen. Vekerdy szerint az ideális világ egy stressz nélküli izé, ahol az iskolának sem kellene kényszeríteni a gyereket semmire, a nő élete nem a házimunkáról szól, és a férfi élete nem a kihalásig történő pénzhajhászásról szól, hogy tudják fizetni a törlesztőrészleteket/albérleti díjat, hanem csupa hab és bab, ahol a gyerek a központ, a gyerek külön figyelmet kap, és nem a tévé neveli fel, ahol bevonódik a családi tevékenységekbe, és a véleménye számít. Ahol van együtt játszás, ahol van…. álom, álom…
És amit én szoktam látni, az egyik mesefilmben sem szerepel.
Például a mindennapos tévéztetés.
Bölcsi majd ovi után valaki hazaviszi a gyereket, de ha a nagyszülő is, akkor is a legegyszerűbb megoldást választja a gyerek kikapcsolására, berakja neki a kedvenc videóját, amíg ő intézi a felnőtt dolgait.
Az anya dolgozik, de a nagyszülők nagy szerepet vállalnak a felügyeletben. Amikor tatánál van, a gyerek bekakil. Szól a beszélni éppen tudó kisfiú a tatának, hogy cserélje le a pelust. A tata pelussal együtt beállítja a fürdőkádba, és úgy kezdi letusolni. A mama mindig csokit ad neki, és amikor a gyerek három napja nem tud kakilni, anyukája szól a mamának, hogy ne adjon csokit, mert a gyerek szenved, a mama akkor is ad csokit, titokban, amíg az ő felügyelete alatt van. (Nem ő hallgatja éjjel a gyerek sírását a hasfájás miatt.) Másik mama is elmegy segíteni, amíg az anya dolgozik, de mivel derékfájós, nem viszi le a gyereket sétálni, és amúgy se, sehova. Bent maradnak a 48 négyzetméteres lakásban, és a gyerek fegyelmezés alatt van tartva, hogy ne másszon a bútorokra. (A tévé folyamatosan megy.)
A gyerek beteg. A nagyszülők nem szeretnének betegek lenni, nem látogatják meg. De amúgy se szokták meglátogatni, amikor beteg, miért is tennének különbséget? Küldenek kaját a piacról, de nem jönnek be. Apa gyakorlatilag nincs otthon,dolgozik. Anya is dolgozik. Aztán otthon is dolgozik. A gyerekek jobb esetben a Frakk mesében található módon megtalálják a maguk világát. Rosszabb esetben a tévén/számítógépen zsibbadnak.
Nálatok mi a helyzet?
Nálunk még csak alakulnak a szülői, nagyszülői szerepek (2 hónapos az első unoka..), de nem konfliktusmentes a dolog… Izgalmas, hogy kiből mit hoz ki a nagyszülővé válás… Pl. van, aki elfelejteni látszik, hogy mi meg szülővé váltunk és különben is, képesek vagyunk döntést hozni olyan horderejű kérdésekben, hogy most akkor eleget evett, vagy kell-e altatni, esetleg van-e elég tejem (és ez a legdurvább, ettől kiborulok sajnos, amikor megkérdőjelezik…) Máshol pedig már most alakul a gyerek-birodalom a lakásban és alig várják a közös nagyszülő-unoka programokat!!!
Szóval szerintem nálunk a négy nagyszülő közűl lesz Frakk- és Bori-féle is 🙂