Nem a kekeckedés és nem az ünneprontás szándéka íratja velem ezt a posztot, amelyben rákérdezek arra, hogy végül is mi abban a nagy szám, hogy újévet írunk.
Ha jobban belegondolunk, akkor még csak univerzális érvényűnek sem tekinthetjük a Gergely naptár szerinti évkezdetet, hiszen számos más időszámítási mód van érvényben. Az ortodoxok szerint január 14-én kezdődik az új esztendő, a zsidó időszámítás szerint pedig négy újév van egy évben, melyek közül a legjelentősebb az első őszi hónap elsején, napszálltakor beköszöntő ros hasaná. Ez a nap nem a zajos trombitáké, petárdáké, hanem a lelki önvizsgálat ideje.
S minden bizonnyal élnek még olyan népek, amelyeknek csupán laza kötődésük van bármilyen naptárhoz, és számukra az újév egyáltalán semmit sem jelent.
Vagyis az újév és a szilveszteri mulatság erősen kultúrafüggő jelenségek. Persze, remek alkalmat teremtenek egy jó bulizásra, és nem is biztos, hogy ennél több kell. Viszont sokan úgy tekintenek a január elsejére, hogy új kezdetet hoz, megújulást, amivel kapcsolatban azért már merülhetnek fel kétségek.
A tél például ugyanúgy itt van a nyakunkon, mint a tavalyi évben, sőt, most kezdődik csak igazán! Decemberben jön a Mikulás, a Jézuska, aztán máris itt a szilveszter, elég gyorsan elmegy az év utolsó hónapja. Ám aztán még mindig a végeláthatatlan szürkeség, latyak és hideg, ami tavaly egészen márciusig kitartott. Emlékszem még olyan telekre, amikor február vége felé már enyhült az idő és sütött a nap, tavasz volt a levegőben, de az utóbbi években a komor zimankó volt a jellemző.
Az újév első napja továbbá a fogadalmak ideje is, amikor az ember megfogadja magában, hogy valamit máshogy fog csinálni, mint a tavalyi évben. A naptári évkezdés pedig alkalomnak tűnik, hogy mi is újrakezdjünk valamit. Csakhogy pontosan itt szaladhatunk bele a naptár-csapdába: az igazán jelentős változásokhoz az ugyanis édeskevés, hogy egy évvel többet írunk, mint tavaly, hiszen ezek nem külső, hanem belső tényezőktől függnek, amiken sokat kell dolgozni. Ami pedig hosszú, kitartó munkát igényel, az ritkán kötődik időpontokhoz. Az ilyen dolgokra belül kell megérni, meghozni a döntést, és kitartani mellette.
Nem mondom, hogy kizárt, hogy január elsejére letisztuljon az emberben, hogy mit akar és hogyan, valamint hogy képes legyen az életét az újévben új paraméterek szerint irányítani, de tartok tőle, ez a ritkább. A gyakoribb az, hogy hirtelen felindulásból elhatározunk valamit, aztán egyszer csak elfogy a lelkesedés, és szép lassan visszacsúszunk a régi kerékvágásba.
Ahhoz, hogy igazán változtatni tudjunk dolgokon, először magunkat kell töviről hegyire átvizsgálni, ez pedig némi önismeretet igényel. És persze annak sejtését, hogy mi is az, amit igazán akarok, amiben igazán otthon érezném magam, amiben ki tudnék teljesedni, és képes vagyok-e erre. Nem biztos, hogy fájdalom nélküli az, ha az ember mélyen magába néz, de időről időre szükség van rá, a megújulás érdekében pedig mindenképpen.
Ha pedig felmértük a képességeinket, realizáltuk a vágyainkat, akkor kezdődik csak az igazi munka! Ami sok lemondást, áldozatot is jelent. Elvégre semmit sem adnak ingyen – ahogy a mondás tartja. Ez pedig tényleg nagy lelkierőt, elkötelezettséget igényel tőlünk, hiszen napi rutinná kell válnia. Ez szerintem baromi nehéz (s mielőtt bárki azt hinné, hogy én itt most osztom az észt, bevallom, hogy rég volt már olyan célom, munkám, amit teljes odaadással voltam képes csinálni). Nem engedni a csábításnak, s csak nagy ritkán tenni egy kis engedményt. Nagyon kemény a nap 24 órájában, a hét minden napján ugyanolyan eltökéltséggel kitartani egy cél mellett, és le a kalappal azok előtt az emberek előtt, akik erre képesek!
A dolog másik oldala viszont az, hogy át is lehet esni a ló másik oldalára, amikor az ember mindent alárendel a Nagy Célnak. Ez a minden pedig vonatkozhat akár az emberi kapcsolataira, a családjára, vagy akár a saját személyére, egészségére is – szerintem ez sem normális. A pszichológusok sokat tudnak mesélni a teljesítménykényszeres, komplexusos személyiségekről…
A dolog titka talán pont abban rejlik, hogy úgy megtalálni és kivitelezni a céljainkat, hogy közben ne égessünk fel magunk körül mindent, hanem lehetőleg harmóniában tudjunk élni a környezetünkkel.
S nem is okoskodok tovább, hiszen végre belebotlottunk a kulcsszóba: harmónia. Ebben nagyjából minden benne van, amit fentebb ügyefogyottan fejtegettem.
Sok sikert és jó szerencsét kívánok mindenkinek ennek megvalósításához!
A fogadalmak nálam sem a szilveszterhez kötődnek általában, hanem amikor “megérek” rájuk.
Így nem az óév utolsó, újév első napján, hanem még december folyamán jutottam arra az elhatározásra, hogy végérvényesen tisztáznom kell egy 10-15 évre visszanyúlóan gyűrűző családi problémát, amit idáig mindenki a szőnyeg alá söpört… Nagyon nehéz rávenni magam, és tudom, hogy a végén én leszek a fekete bárány, de most már nagyon muszáj… 🙁
A általánosan megszokott újévi fogadalmak, mint a lefogyás, sportolás annyira nem izgat, azt majd hozza magával az élet. Pl. úgy, hogy ha elkezdem úszni járatni a fiamat, talán nekem is lesz időm és lehetőségem az egyik sávban leúszni a magam régóta áhított hosszait… 🙂
Azt fogadtam meg, hogy nem leszek mártír, hanem a sarkamra állok, s arra fogok törekedni, hogy az itthoni teendőkből az apjuk is kivegye végre a részét. Az így nyert időt pedig magamra fordítom, s azt fogom csinálni, amit a legjobban szeretek: olvasni.
Ha nem is szülök ebben az évben, de teherbe esem! 😉
Azt, ha tehetem, kereskedőnek állok dec. 18-31-ig.