Emlékeztek még erre a mondatra? A Nyolcvan nap alatt a Föld körül című rajzfilmsorozatból vált szállóigévé. Nem is emlékszem már, hogy honnan menekült éppen Willy Fogg és csapata, amikor ez a nevezetes felszólítás elhangzott, de arra nagyon is, hogy gyerekkoromban mennyit idézgettük, amikor valakit gyorsabb mozgásra akartunk ösztönözni.
S szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy már felnőttként csak az orrom alatt mormolom magamnak, a nyilvánosság teljes kizárásával, amikor éppen nagyon szuszogva-fújtatva próbálom magam karban tartani.
Mert igen, az ember lassan de biztosan egyre idősebb és idősebb lesz, és már nem lehet abban bízni, hogy ha betol egy lábos töltött káposztát, hogy „ááá, úgyis leugrálom!”. Nem, sajnos már nem ugrálom le csak úgy, natúr, hanem külön meg kell dolgozni érte. Sőt, odáig jutottunk, hogy választani kell: vagy-vagy. Vagy a sörben pácolt, hagymával, fokhagymával sütött csülök vagy a miniszoknya.
Harminc után az élet kíméletlen harcok, vereségek és összeszorított fogú újrakezdések sorozata. Eddigre jó eséllyel kinőtted, feldolgoztad a családi traumáidat, most azon a sor, hogy jól karban tartott, fitt, csinos és lendületes nő legyél. Lehetőleg csupa nagybetűvel: NŐ.
S akkor ennyit a drámáról, mert azért a helyzet egyáltalán nem annyira reménytelen és súlyos. Már csak azért is, mert mozogni egyáltalán nem kínlódás és nyűg, hanem öröm. Méghozzá olyan öröm, ami nem csak akkor jelentkezik, ha az ember végre belefér a régi ruháiba, hanem már mozgás közben is.
Régi megfigyelés, hogy futás közben endorfinok szabadulnak fel, és az ember olykor-olykor belecsúszik valami eufórikus hangulatba, miközben maga alá gyűri a kilométereket. Nem egy depressziós barátom, ismerősöm nagy futó, maratonokat tolnak le, pontosan ezért.
Néha-néha engem is elkap ez a feeling, de amit a legjobban szeretek a kocogásban, az a kellemes, meditatív hangulat, amikor az egész test egy ütemre mozog. Ahogyan összehangolódik a légzés és a test ritmusa. Én izgága nyugati ember vagyok, és arra még nem értem meg, hogy képes legyek egy helyben ülni és meditálni, viszont azt a harmóniát nagyon szeretem, ami futás közben jön létre.
Kikapcsol az agy, vagy inkább alapfunkciókra áll át: figyelni kell az útra, az emberekre, de az ember amúgy valamiféle burokban van, ahová nem nagyon ér el a külvilág, és még a nyomasztó napi gondokat is sikerül távol tartani. (Attól függ persze, mennyire nyomasztanak.)
S persze az sem teljesen mindegy, hogy hol fut az ember, hiszen a természetben sokkal nagyobb élmény, mint a városban. Sajnos, ahol én lakom, az a legegyszerűbb, ha a környéken, az utcákon futok, de egy időben kijártam a Margitszigetre, és az egy más minőség volt: a város egyik legszebb helyén, profi futópályán, sok-sok „kollégával” együtt, ami azért motiválóan hat az emberre. És most, lakáskeresés közben is komoly szempont nálunk, hogy olyan környékre költözzünk, ahol jókat lehet futni és bringázni!
A futás azért praktikus még, mert bármikor és bárhol neki lehet indulni. Nem kell hozzá más, csak egy jó futócipő (ez azonban elengedhetetlen!), és hajrá! Akinek szűkös az ideje, és nem fér bele, hogy edzőterembe utazzon, annak talán ez a legpraktikusabb.
A neten rengeteg információt meg lehet találni a futásról, hogyan eddzen az ember, milyen pulzusszámon, stb. Szóval lehet ezt nagyon „tudományosan” is csinálni, én egyelőre lelkes amatőr vagyok, aki csak a testét és a lelkét akarja karban tartani.
S mivel szép az idő, ma délután is lenyomtam a szokásos hat kilométeres körömet, csuda klassz volt a januári tavaszban mozogni.
Akinek van kedve, csatlakozhat!
Hajrá!
Amíg több macera “megoldani”, mint amennyit nyerek vele, addig nem erőltetem a kérdést. Egyszerűen nem éri meg. De ha már legalább a szoptatáson túl leszek, sokkal könnyebb lesz. Illetve ha a legkisebb már nem csak nálam fog megnyugodni, ha bármi nyűge van. Persze ha elég motivált lennék az itthoni tornához egyedül, akkor most sem lenne semmi akadálya. De hát nyilván sokkal jobb társaságban, nem otthon sportolni. Igazad van, én is úgy gondolom, hogy ennyi nekem is jár a három gyerek mellett. Talán már idén eljön az én időm is. 🙂
Erre csak azt tudom írni, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Én például a futásra soha nem akartam. Elméletben ismerem a szépségeit, de gyakorlatban még nem találkoztam vele. Viszont az aerobik és a dinamikus jóga jöhet. Csakis társaságban, nem otthon. Ennyi nekem is jár a három gyerek mellett. Megoldom.
Amikor még lett volna lehetőségem sportolni, akkor nem igazán volt hozzá kedvem. Most már nagyon szeretnék, de csak este 9 és reggel 6 között érnék rá.. Biztos nagyon jó lehet, főleg olyan környezetben, mint ahol Katka szokott futni. Talán majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek. Addig én is csak a busz után futok, meg a gyerekek után a játszón és a gangon.
Hű, de fittek vagytok. Na, ehhez mit szóljak én, aki sosem sportoltam?
– Futok a buszig. Azonnal becsípődik a derekam, és kapkodom a levegőt. Juhé, megcsináltam! Elértem! A buszon a megállómig magamhoz térek. 🙂
Egy futóedzésről
Becsukom az ajtót, ezzel magam mögött hagyom az otthonom semmivel sem összetéveszthető illatát és gyermekeim csatazaját. Magam vagyok. Bemelegítek, közben fejben átgondolom, hogy mit is szeretnék ma futni, mit is várok magamtól. Elindítom az endomondót és rajtolok.
Kifutok a faluból, ki a tópartra, fel a dombok közé. Futok. Kezdetben még nehezen rázkódok bele, de ahogy melegednek az izmok és emelkedik a pulzusom, egyre jobban esik a futás. Emelkedő. Jó kis etyeki dombok. Régi ismerősök. Pontosan tudom, hogy mi az a tempó, amiben fel tudok szaladni rajtuk. A végére persze már az agyamban dübörög a pulzusom, de felszaladok. Imádom a friss levegőt, a gyönyörű tájat, az őszi vetést és aratást, a szaladgáló rókákat, őzeket, sünöket és siklókat. A fák gyönyörű színekben pompáznak és egy mókus érdeklődve szemlél engem. Hallom a madárcsivitelést és együtt mozgok a természet ütemével. Légzésem egyenletes, a szívem ütemesen dübörög, dolgoznak az izmok.
Kiszáll belőlem a felgyülemlett feszültség, végre kettesben lehetek magammal. Futok. Jönnek a gondolatok, egyszerűek és bonyolultak, megoldottak és megoldandók, tervek és álmok, valóságok és fikciók. Közben fogynak a kilométerek, futom a távomat, rápillantok az endomondóra, hogy mégis mi van az időmmel és egy kicsit összekapom magam. Endomondó az edzőm, aki kíméletlenül mutatja, hogy mennyit futottam, milyen eredménnyel futottam és hosszú hónapokra mutatja a statisztikát, ha véletlenül szebbre emlékeznék. Futok. Teszem az egyik lábam a másik elé. Futok a szőlőben, futok a learatott kukoricában, futok egy frissen sarjadzó vetés mellett. Gyűlnek a kilométerek. Néha összefutok lelkes kutyasétáltatókkal, de rendesek, megfogják a kutyát, ha látják a futót.
Aztán jön egy holtpont, amikor érzem, hogy nem megy, a szervezetem kiabál, hogy lassítsak, hogy elég volt, meg vagyok én őrülve, hogy ennyit futok, vagy ha már ennyit, akkor legalább lassítsak. Na itt kell észnél lenni, ezen kell átjutni. Megacélozva magam, tartani a ritmust, nem engedni szétesni az edzést. Nem könnyű, a szervezetem kiabál, én meg akartból futok, nem engedem lejjebb a tempót. Futok. Kínlódok. A szervezetem végül elfogadja a parancsot, kiadja a parancsot a tartalékok mozgósítására, ismét jól esik a futás, ismét szárnyalnak a gondolatok és a lábak és nahát, mindjárt itt a vége! Pedig csak most kezdtem. Mikor fogyott el az a 10 kilométer? Már csak 2 kilométer van hátra? Hmmm! Hát azt már simán! És könnyen szedem a lábaimat és tudom, hogy már csak kevés van hátra. Közelednek a házak, közeledik a civilizáció, itt a futásom vége. Elfáradva, elégedetten, boldogan a levegőt kapkodva, égő izmokkal érek haza. Leállítom az endomondót, csak egy pillantást vetek rá és látom a számokon, hogy elégedett vagyok. Megcsináltam!
Most jön a legjobb a nyújtás, egy kis kényeztetés, addig rendeződik a légzésem és a pulzusom. Benyitok az ajtón, a család indiánüvöltéssel fogad. Meleg van. Egyenlőre túl meleg és én rávetem magam a vízre. Hidratálok. Majd bevetem magam a legkényelmesebb fotelba, megkaparintom a laptompom és lázasan elemzem az endomondón a futásom minden percét. Elégedetten szuszogok a fotelomban és tervezem a következő futást.