Emlékeztek még erre a mondatra? A Nyolcvan nap alatt a Föld körül című rajzfilmsorozatból vált szállóigévé. Nem is emlékszem már, hogy honnan menekült éppen Willy Fogg és csapata, amikor ez a nevezetes felszólítás elhangzott, de arra nagyon is, hogy gyerekkoromban mennyit idézgettük, amikor valakit gyorsabb mozgásra akartunk ösztönözni.
S szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy már felnőttként csak az orrom alatt mormolom magamnak, a nyilvánosság teljes kizárásával, amikor éppen nagyon szuszogva-fújtatva próbálom magam karban tartani.
Mert igen, az ember lassan de biztosan egyre idősebb és idősebb lesz, és már nem lehet abban bízni, hogy ha betol egy lábos töltött káposztát, hogy „ááá, úgyis leugrálom!”. Nem, sajnos már nem ugrálom le csak úgy, natúr, hanem külön meg kell dolgozni érte. Sőt, odáig jutottunk, hogy választani kell: vagy-vagy. Vagy a sörben pácolt, hagymával, fokhagymával sütött csülök vagy a miniszoknya.
Harminc után az élet kíméletlen harcok, vereségek és összeszorított fogú újrakezdések sorozata. Eddigre jó eséllyel kinőtted, feldolgoztad a családi traumáidat, most azon a sor, hogy jól karban tartott, fitt, csinos és lendületes nő legyél. Lehetőleg csupa nagybetűvel: NŐ.
S akkor ennyit a drámáról, mert azért a helyzet egyáltalán nem annyira reménytelen és súlyos. Már csak azért is, mert mozogni egyáltalán nem kínlódás és nyűg, hanem öröm. Méghozzá olyan öröm, ami nem csak akkor jelentkezik, ha az ember végre belefér a régi ruháiba, hanem már mozgás közben is.
Régi megfigyelés, hogy futás közben endorfinok szabadulnak fel, és az ember olykor-olykor belecsúszik valami eufórikus hangulatba, miközben maga alá gyűri a kilométereket. Nem egy depressziós barátom, ismerősöm nagy futó, maratonokat tolnak le, pontosan ezért.
Néha-néha engem is elkap ez a feeling, de amit a legjobban szeretek a kocogásban, az a kellemes, meditatív hangulat, amikor az egész test egy ütemre mozog. Ahogyan összehangolódik a légzés és a test ritmusa. Én izgága nyugati ember vagyok, és arra még nem értem meg, hogy képes legyek egy helyben ülni és meditálni, viszont azt a harmóniát nagyon szeretem, ami futás közben jön létre.
Kikapcsol az agy, vagy inkább alapfunkciókra áll át: figyelni kell az útra, az emberekre, de az ember amúgy valamiféle burokban van, ahová nem nagyon ér el a külvilág, és még a nyomasztó napi gondokat is sikerül távol tartani. (Attól függ persze, mennyire nyomasztanak.)
S persze az sem teljesen mindegy, hogy hol fut az ember, hiszen a természetben sokkal nagyobb élmény, mint a városban. Sajnos, ahol én lakom, az a legegyszerűbb, ha a környéken, az utcákon futok, de egy időben kijártam a Margitszigetre, és az egy más minőség volt: a város egyik legszebb helyén, profi futópályán, sok-sok „kollégával” együtt, ami azért motiválóan hat az emberre. És most, lakáskeresés közben is komoly szempont nálunk, hogy olyan környékre költözzünk, ahol jókat lehet futni és bringázni!
A futás azért praktikus még, mert bármikor és bárhol neki lehet indulni. Nem kell hozzá más, csak egy jó futócipő (ez azonban elengedhetetlen!), és hajrá! Akinek szűkös az ideje, és nem fér bele, hogy edzőterembe utazzon, annak talán ez a legpraktikusabb.
A neten rengeteg információt meg lehet találni a futásról, hogyan eddzen az ember, milyen pulzusszámon, stb. Szóval lehet ezt nagyon „tudományosan” is csinálni, én egyelőre lelkes amatőr vagyok, aki csak a testét és a lelkét akarja karban tartani.
S mivel szép az idő, ma délután is lenyomtam a szokásos hat kilométeres körömet, csuda klassz volt a januári tavaszban mozogni.
Akinek van kedve, csatlakozhat!
Hajrá!
