Varázstűvel, varázscérnával

Ritka, mikor egy férfi olyan büszke párja gondolataira, hogy másokkal is megosztja. Reméljük, Eszter örülni fog neki! Egy elgondolkodtató részlet egy titokzatos életútból, péntek estére:

– A gyermeket meg kell kereszteltetni! Nem kutyakölyök az! – nagyapa szavai még mindig ott visszhangoznak a fülében. Nem kutyakölyök…

Az a reggel más volt, mint a többi. A kisfiú még békésen aludt a kiságyban, ő a kávéját kortyolta, a közeli hófedte dombokat nézte az ablakon át. A párkányon is állt a hó, rajta apró madárlábnyomok. Vacogott, de a fázás belülről jött. A félelem vacogása volt. Várta, hogy a férfi végre munkába induljon.

– Na ezért tart itt ez az ország, ahol most. A rohadt papok miatt. Le kéne puffantani mindet, akkor végre nyugalom lenne! – a lány csak a férfi hátát látja, ahogyan a nappaliban csatornákat váltogat.A testtartásán látszik, hogy feszült. Mindig feszült, mindig görcsös… Ő is görcsös volt, de ő azért mert félt és egy igaz életre vágyott, ahol nincs hazugság. Vállait állandóan felhúzva tartotta, mintha fogorvosi székben ülne, arra várva mikor jajong fel a fúró hangja, váratlan fájdalmat okozva neki.

– Nem hiszem, hogy a papok tehetnének bármiről is – suttogja a lány riadtan, inkább csak magának. De a férfi meghallja és azonnal készen áll a gúnyos megsemmisítő válasszal.

– Te már csak tudod. Nélkülem, sehol nem lennél, érted? Sehol – sziszeg az arcába, tettetett mosollyal. Végre becsapta az ajtót maga után.

A lány várt még egy picit, biztonsági okokból, hátha visszajön valamiért. Aztán felment az emeletre, mintha előre megírt forgatókönyv szerint cselekedne. Felébresztette a kisfiút, megetette, vastag, téli ruhákba öltöztette. Ő maga is elkészült, tudta milyen nehéz lesz a babakocsit tolnia a hóban és hogy milyen nagy távolságot kell megtennie gyalog az üdülőtelepről a városba. Tudta, hogy a kiéhezett kóbor kutyákkal is számolnia kell.

Egy órába telt, amíg a templomhoz ért. Ahogyan a plébánia lépcsőjén állt, karjában a bebugyolált gyermekkel régi, fekete-fehér filmbe képzelte magát, szívet tépő zenei aláfestéssel, magát meg szerencsétlen sorsú hősnőnek, aki nem tudja aznap hová megy majd haza. Nem is így képzelte el a plébánost. Pirospozsgásnak, kövérkésnek gondolta, de az valójában fiatal volt, vékony, halk szavú.

– Meg szeretném kereszteltetni a kisfiamat. Ha lehet, most azonnal. – elszántan nézett a pap szemébe. Az egyéves gyermek súlyától már nagyon fájt a karja, aki most érdeklődve tekintgetett körbe kék szemeivel, pufók arcocskáját megcsípte a hideg levegő, de nagyon nyugodtnak tűnt, a lány hálás volt neki.

A plébános bizonyára nem szokott hozzá az effajta sürgető kérésekhez.

A keresztelő errefelé családi összejövetellel jár, közös ebéd, együttlét, ünnep. Ez nálunk kimarad, gondolta a lány, de nem sajnálta, nem maradt hiányérzete.

– Melyik vasárnap legyen? – kérdezte a pap őszinte szeretettel.

– Ne vasárnap… Hétköznap, nekünk csak akkor jó. – válaszolta torkát köszörülve, zavartan. Nem akart hosszan magyarázkodni, és a plébános úgy tűnt megértette. Ettől könny szökött a szemébe, mint ahogyan mostanában mindentől. – És… csak mi lennénk itt, mi ketten. A kisfiam és én.

– Ha hétköznap, akkor csak hétfőre tudom vállalni. Ha megfelel. – A lány gondolatban átpörgette fejében, mit találjon ki, hogy ideérhessen hétfőn. Összerándult a gyomra a gondolattól, újra meg kell tennie a hosszú utat, gyalog a hóban. És most még hazafelé is. Rábólintott, a plébános szemeiben kérdések, átható volt a tekintete. Nem, ő nem akar róla beszélni, senkinek nem akar, ő csak a keresztelőt szeretné, kizárólag azt. Nem beszél arról, mennyire fél, hogy hányszor összepakolt már sebtében magának és a gyermeknek, hogy mennyire kiszolgáltatott… Nem, nem beszél. Még úgy tíz évig nem beszél róla senkinek.

Hétfőre világoskék hímző fonállal ki kell hímeznie egy kicsi inget.

Bele kell hímeznie egy írást, neki, aki eddigi életében egy gombot is nehezen varrt fel. Ceruzával előrajzolja a betűket, remegő kezekkel nekikezd. Sokáig dolgozik a betűkön, de ahogy távol tartja magától a babainget és lesimítja az elejét, felsejlenek a girbegurba hímzett betűk, egészen összeállnak szöveggé, már olvasni is lehet és melegség önti el a szívét:

Isten gyermeke lettem.

És a dátum, amely nehezebben olvasható. De ott van, az is ott van.

 Hétfőn a kisfiút megkereszteli a plébános, a lány hálás, hogy megint nem kérdez semmit. Kerüli a tekintetét, örül, hogy a bolyhos sál félig eltakarja az arcát. A templomban hideg van, a lehelet is látszik. Legalább úgy tűnik, csak ezért vacog.

– Mivel tartozom? – teszi fel a prózai kérdést.

– Semmivel – válaszolja a pap. – Illetve… Ha bármikor beszélgetni szeretni, ígérje meg  hogy eljön. Bőven lehet elmondanivalója. Kívánom, hogy mielőbb legyen ereje hozzá. Hazaérve, a csodás utat megjárt babainget becsomagolja és a ruhája közé rejti. Tudja,  sok év telik majd el, amíg újra kézbe veszi. Titkon csak azt reméli, egyszer majd a fia veszi a kezébe és ő elmesélheti neki ezt a  régi igaz történetet úgy, ahogyan volt. Reméli, megérti majd, miért így és akkor történt mindez és eljut hozzá a kusza,  babakék betűk üzenete, amit ő hímzett bele, varázstűvel, varázscérnával.