Világéletemben azt gondoltam, hogy ha valaki, akkor majd én kreatív anyukává válok. Majd festünk a gyerekekkel, meg ragasztunk, meg vágunk, meg készítünk minden évszakra dekorációt, tavasszal virágba borítjuk a lakást, nyáron napsugaras lesz az ablakunk, ősszel hullanak a falevelek, télen pedig csillogó hópelyhek borítanak majd be mindent, és hóemberek integetnek a falainkról.
És persze mindent, de mindent közösen készítünk majd el!
Azután tényleg anya lettem. Majd másfél évvel később megint született egy kisfiam. Majd 20 hónap múlva újra… És valahányszor megnőtt volna egy gyerek annyira, hogy valamit tudjunk együtt kézműveskedni, legalább egy kistestvér egyből ott termett, hogy lelkesedésével és jelenlétével meghiúsítsa a terveinket.
Mert próbáltál öt évesen úgy matricát ragasztani az állatos könyvbe, hogy közben a kistestvéred ráveti magát az albumra, vagy az öcséd meglöki a válladat: „Hadd nézzem meg!” felkiáltással?
Szerinted mennyire tud kifejlődni a szépérzékük, ha a két nagyobb a közös festés alkalmával rendszeresen azon vetélkedik, hogy ki tud többet festeni adott időintervallum alatt?
Építettél már tornyot, miközben ketten nyúznak, hogy eztiiiiiiiiiiiiiiiis, eztiiiiiiiiiiiiiiiiiiis, mert nekik nem sikerül összeilleszteni/egymásra rakni a részeket, hogy aztán két perc alatt szétbombázza egy dinoszaurusz, vagy a legkisebb gyerek?
Próbáltál már úgy színezni a gyerekeiddel, hogy közben folyamatosan a kisebbik által ledobált ceruzákat halászd az asztal alól, mert persze mindnek éppen az a szín kell? És aztán persze a kitört belű hegyezőkhöz előszeded a hegyezőt, mire mind ráveti magát, hogy aztán azon nyavalyogjon, hogy nem sikerüüüüüüüüüüüüül.
Mostál már le festéket asztalról, falról, ruhákból, hajból, fogról, nyelvről…?
Na és a gyurma… A legkisebb bele-bele harap, a nagyobbak csak úgy lazán leseprik a morzsákat, hogy aztán a zoknijukkal jól beledöngöljék a padlóba.
Időről időre korszakmegváltó ötleteim támadtak, és akkor mind leültünk, hogy közösen megcsináljuk Az Alkotást. De – bár igyekeztem nem jelezni előttük – nekem ez rengeteg frusztrációt okozott. Túl szabálykövető, konzervatív felfogású lehetek a képzőművészetek terén is, de minden bosszantott, ami eltért az elképzeléseimtől.
Igen, tudom, ez most borzasztóan lehangolóan hangzik, de egyszerűen képtelen voltam örömmel nézni, ahogy összefirkálja a gondosan, tematizálva válogatott kifestőt, hogy lila lesz a hóember, hogy belevág a rajzfigurákba…
Egyszer egy barátnőm azt mondta, nyugodtan próbáljak meg velük matricafestékkel színezni. Még ha a papíron ki is mennek a vonalon (kimennek? észre sem veszik!), a kontúrvonal kiemelkedik a síkból, így jól érzékelik, hogy meddig kell egy adott színnel dolgozni.
Kipróbáltuk…
Jó, oké, aláírom, talán túlzás volt rögtön a hóemberes ablakdísszel kezdeni, aminek háttere egy távolban húzódó város, de leckének jó volt! Amikor a legnagyobb huszadik magyarázat meghallgatása után is úgy nyomta tíz centiről az üvegfestéket a fóliára, mint hamburgerbe a ketchupot, feladtam.
És végre leesett: mint rendszeresen festő, hímző, varró, alkotó ember, totálisan görcsbe rándultam, ha a gyerekekkel akartam valamit kreatívkodni, folyton bennem volt egy inger, hogy kijavítsam, hogy irányítsam őket, elkeseredtem, ha nem lett szép, ha „belerondított” a munkámba.
Bevallom, stresszes időtöltés volt a fiúkkal bármit is alkotni. Eddig.
Hirtelen rádöbbentem, hogy valamit totálisan félreértettem. Hogy nem lehet ilyen korú gyerekekkel összemosni a gyerekekkel és a gyereknek való kreatívkodást. Hogy nem biztos, hogy velük, nekik kell megcsinálni a lakás dekorációit. És koránt sem biztos, hogy ugyanazon a projekten kell dolgoznunk, hiszen amíg ők valami egyszerűbb, számukra is sikerélményt hozó alkotáson ügyködnek, szabadon, ha kell, segítve őket, de hagyva, hogy felfedezzék a maguk fantáziavilágát, addig én is csinálhatok valami komolyabbat, amit esetleg ők is meglesnek, ha kedvük támad, utánoznak.
Jobb napokon azt is hagyhatnám, hogy apró, díszítő lépésekkel egészítsék ki az enyémet.
És persze gondosan ügyelni arra, hogy a gyerekek között is megmaradjon ez a határ, egyik se zavarja a másikat a képzelőerejének kibontakoztatásában. Ez az igazán nehéz… És erre ötleteket is várok!
Akkor már nincs semmi akadálya nem lenne, hogy mindegyikőnk számára öröm legyen az alkotás. Bár a gyurmát még én kaparom fel a szőnyegről…
Őőőő, hát lehet, hogy nekem baj van a szépérzékkemmel, de nappalink egyik dísze egy kis műanyag hóember, amit a fiam fesett 2 évesen üvegfestéssel. Alapszíne narancssárga és van még benne, kék, zold és ciromsárga is….
És szerintem nagyon szép! 🙂 Nekem jól esik ránézni, mert eszembe jut, amikor festettük, hogy ügyeskedett, hogy segítettem és milyen jól érzetük magunkat….
Hát nehogy már az számítson, hogy a hóember fehér!!!!!!
Nekünk mindig ment a közös alkotás, csak el kell fogadni, hogy ezt mindenki más szinten űzi…..
Igen, tisztább elmeállapotomban én is így vagyok vele, csak tudod, még mindig el tud ragadni a nem is tudom mi 🙂
Egyébként mindig abból van a gond, ha olyan 5 évesekhez mérem (nem hasonlítom!) a fiamat, akiknek nagyobb testvérei vannak 😛
Majd belejövök, addig is leírom, amikor ekkorákat esek pofára 🙂
Nekem eszembe sem jutott még, hogy a gyerekekkel bármilyen projektbe belefogjak, szerintem nagyok kicsik még. Annak is örülök, hogy egy ideje már maguktól állnak neki gyurmázni, rajzolni, s nem én próbálom őket motiválni. Olyan sokáig nem is érdekelte őket semmi ilyesmi, hogy már szinte kezdtem aggódni. Nálunk a korkülönbség azért nem probléma, mert a kisebbnek úgy tűnik, hogy eleve jobb érzéke, több türelme van az ilyesmihez, mint a nagynak, így a köztük lévő 15 és fél hónap alig érzékelhető. A civakodást úgy tudom a legjobban mérsékelni (teljesen megszüntetni lehetetlen), ha mindkettő ugyanannyit és ugyanolyat kap (gyurmát, ceruzát stb.), s az asztal két legtávolabbi végébe ülnek. 😛 És ami a legfontosabb: semmi különöset nem várok tőlük, csak annyit, hogy szépen foglalják el magukat, éljék meg az “alkotás örömét”, mindegy, hogy sikerül. Ha valami kivételesen érdekeset, szépet alkotnak, azt lefényképezzük. Olyankor nagyon büszkék magukra, mert a “nagyon jó, szép lett, ügyes vagy” dicséreteket már túl sokszor hallották, így eléggé leértékelődhettek.
A négyévesnek már többször megmutattam, hogyan kell használni a kifestőt, hogy maradjon a kontúron belül. Nagyjából 3 cm2-nyi területen szépen meg is oldja a feladatot, aztán megunja az egészet “majd holnap folytatom!” -felkiáltással. Hát mit tudnék erre mondani? Majd megérik rá előbb-utóbb. Addig viszont nekem kell türelmesnek lenni. 😉
Egy bizonyos kor után már lehet. Nálam a négy és fél és a hét és fél éves kitűnően csinálja ugyanazt. Csak a másfél éves zavar be nagyon. Őt még el kell különítenem, ha a fiúk alkotnak.
Bocs, csak olyan lehetetlen küldetés különböző korosztályú gyerekekkel egyszerre alkotni, lehetetlen… Vagy lehetséges? Annyira más mindenkinek az igénye, csak úgy lehet, ha kiengeded a kezedből a gyeplőt, nem?
EGY gyerek. Marad. :-)))