Szülőként értettem meg az apámat

Későn találtunk egymásra, mint a legtöbb felnőtt rokonommal. Gyermekként idegenkedtem a tekintélyelvűségétől, ma már tudom, hogy ez csak eltévedt módszer, hogy azt higgyük, hatással vagyunk a világ működésére.

Furcsa családba születtem, egy nem jól működő házasság utolsó defektjeként. Furcsa család, de mégis olyan gyakori volt akkoriban. Apa és anya, bár nem boldogok, de köti őket az eskü és a szegénység, így nem változtatnak az életükön. Be- és elosztják, ami van. Így lettem én az anyám gyermeke, és a nővérem az apámé – válás nélkül.

Így soha nem kerülhettem apámhoz közel, bár vágytam a társaságát, az elismerését. Vártam, hogy majd én ülök vele az ebédlőasztalnál, és politizálunk, vagy a vallásról beszélünk, egyenrangú társként, vagy hogy együtt elmegyünk a moziba megnézni egy filmet, mint ahogy a nővéremmel tette. De a kapcsolatunkba ez nem fért bele. Mert kisgyerekként én voltam a fortyogó vulkán, kiszámíthatatlan és formátlan, később pedig a lázadó kamasz, a polgárpukkasztó tetteimmel, aki minden konvenciót felrúg, és üvölt, ha támadják az igazát.

Apám legtöbbször csak értetlenül nézte, milyen ember válik belőlem. Levette rólam a kezét. De soha nem címkézett, nem minősített.

A csoda, szerencse, jóisten, ki tudja, mi intézte úgy, hogy végül mégis sikerült normális emberré válnom. És mikor átléptem a húszon, és elköltöztem egy másik városba, közeledni kezdtünk egymáshoz.

El kellett fizikailag távolodnunk egymástól, hogy lélekben egymás mellé kerülhessünk. Már egyenrangú társként ülhettem az asztalánál, és beszélgettünk politikáról, vallásról. Egyszer még moziba is elmentünk, hogy együtt megnézzünk egy filmet.

 

Ma már nem haragszom rá azért, mert nem küzdött értem eléggé, mert belenyugodott az osztozkodásba. Azért sem haragszom, amikor a tanáraimmal szemben nem védett meg, mikor szükségem lett volna rá. Már értem az okait.

Ha ma visszagondolok a gyermekéveimre, érdekes módon azok a ritka, de meghitt pillanatok jutnak eszembe, amikor együtt voltunk kint a földön, és amíg a családjáról, édesanyjáról mesélt nekem, bele-belekapált az én soromba is.

Az elmúlt évtizedek elmosták a sok vitát, a kamaszos gyűlöletet, a megvetést, a szégyent, a bizonyítási kényszert, a hazugságokat, ahogy kizártam az életemből, helyette maradt a meleg szeretet, ahogyan ma gondolok rá. Minden hibájával, téves lépésével, elrontott, hibás gondolatával együtt.

Mert ő is mindig elfogadott engem. Mert amikor úgy érezte, hogy nem tud rám hatni, inkább elengedte a kezem, hogy találjam meg az utam, még ha ez a legnehezebb lépés is egy szülő számára. Inkább mesélt nekem a tékozló fiúról, meg arról, hogy minden falat úgysem tud kipárnázni, hagynia kell, hogy megüssem magam, ahhoz, hogy felismerjem a képességeimet, határaimat.

Sok-sok évbe tellett, és szülővé is kellett válnom ahhoz, hogy felismerjem, milyen nagyszerű apa is ő, még ha nem is kapott túl sok teret, hogy megmutathassa.

Ha szükségem volt rá, meghallgatott.
Soha nem jött kéretlen tanácsokkal, hagyta, hogy vívódjam, inkább kérdésekkel próbált segíteni a helyes út megtalálásában.
Amikor segítségre volt szükségem, számíthattam rá, akkor is, ha nem az ő értékrendje szerint cselekedtem.
Amikor úgy érezte, nem tud rám hatni, inkább elengedett, hogy önként találjak vissza hozzá.
Mindig volt egy története, amivel a véleményét fejezte ki, de ezt soha nem tette direkt, bántón.

 

Évtizedeknek kellett eltelnie, és sok-sok gyermeknevelési szakkönyvet kellett elolvasnom, hogy rájöjjek, mennyire ösztönösen jól állt hozzám az én apám, könyvek, tanácsok, és pláne internet nélkül. Ösztönösen jött belőle, jött a tanyasi világból, a mezőről, a szántóföldről, a természet szeretetéből, hogy milyen egy jó szülő.
Milyen jó volna, ha én is így tudnám ezt a fiaimmal csinálni!

 

Az én édesapám tegnap volt 70 éves. Még sok-sok évet kívánok neki, hogy az unokái is megismerhessék, milyen nagyszerű ember az ő nagyapjuk!