Katalin élete nem tűnik túl boldognak. A házassága a szakadék szélén billeg. Vajon van még út visszafelé, vagy csak előre? És mi vár rá, ha lépni mer?
Ha voltál már hasonló helyzetben, és sikerült döntened – vagy éppen, hogy nem – írd meg nekünk!
Harmincöt éves vagyok, van két gyerekem, egy fiú és egy lány. Gyönyörűek, okosak, egyikük óvodás, a másik most kezdte az iskolát. És van egy férjem.
Nem volt valami hatalmas, lángoló szerelem a miénk soha. Legalábbis részemről. Egyetem, kollégium, iszonyat bulik, szerelmek, fellángolások, azután úgy alakult, hogy valahogy egy reggel egymás mellett ébredtünk, és úgy maradt.
Először azért, mert kicsit sajnáltam. Sajnáltam, mert kiderült, ő már régóta szerelmes belém. Azután azért, mert úgy éreztem, jót tesz egy kis pihenő a fékeveszett egyetemi bulikban, a pasizásban.
És mire észbe kaptam, már tökéletesen beleidomultam a kényelmes, nyugodt életbe. Eltelt három év, és én egy vidéki város albérletében hímeztem a keresztszemes könyvjelzőket, közben animal planetet bámultam, és elhordtam a vacsoramaradékot a három utcával arrébb lakó fekete kis kutyának.
Azután egyszer csak besokalltam, és gyakorlatilag pillanatok alatt felrúgtam mindent. Nem érdekelt a család, nem érdekelt ő sem, ki akartam törni ebből a számomra túl nyugodt állóvízből, újra szárnyalni akartam, élni, csillogni, repülni.
Megtörtént. És oltári nagyot zuhantam. És két évvel később megint ő volt az, aki mellém állt a bajban. Annyira fájt, ami történt, ahogy elbánt velem a másik, hogy úgy éreztem, soha többé nem akarok a húspiacon áru lenni. Vágytam a nyugodt állóvizet, a kiszámíthatóságot, az animal planetet.
Kétségbeesetten kúsztam vissza az elhagyott kedveshez. Hozzámentem, majd jöttek a gyerekek, a lakáshitel, felépítettünk egy teljesen kerek történetet. Amiből már nem lehet csak úgy kitörni.
Nem volt valami hatalmas, lángoló szerelem a miénk soha, de megtanultuk becsülni egymást, értékelni azt, amit a másik nekünk nyújtani tudott – még ha sokszor ez nem is volt elég. Nem vágytam már távoli eszményképet, megtanultam szeretni azt, aki igazán szeret. És a legfontosabb: akiben mindenen túl megbízhatok.
Azt hittem, ez elég lesz egy sírig tartó házassághoz. “Vele megelégszem”, ahogy az esküszöveg mondja. De ahogy szétolvadtam a szenvedélyeket csak veszekedésben produkáló, állóvízhez hasonlító házasságomban, úgy olvadt szét mindaz, amiért egykor a férjem belém szeretett.
Először csak az izgágaságom múlt el, de ezt betudtam annak, hogy végül is már férjes asszony vagyok. Talán a párom is megnyugodott, hogy így talán kevesebb eséllyel rúgom fel újra a kapcsolatunkat. Csak későn kaptam észbe, hogy ismét itthon ülő “nyugdíjas lettem”, aki munka után hazamegy, nincs se kirándulás, se spontaneitás, csak a monoton mindennapok.
Amikor megszülettek a gyerekek, már hiába terveztem, hogy majd ide, meg oda viszem őket, nem tudtam kitörni a megszokásból, így leginkább a környéken róttam velük a köröket, ahelyett, hogy megmutattam volna nekik a világnak legalább egy kis részét.
Síelés, külföld? Szóba sem kerültek. És nem azért, mert nem engedhettük volna meg magunknak!
Azután kiveszett belőlem a humor. Egyszerűen már nem hogy nem én voltam a társaság közepe, ha véletlenül összejöttünk a szomszédokkal, ellenkezőleg, csak ültem, ha tehettem, egymagam, és bámultam ezeket az idegen embereket, akik észrevétlenül az életem részévé váltak. Néha riadtan kaptam magamat azon, hogy ide számolom a férjemet is.
A gyerekek születésével a külsőm is megváltozott. Nemcsak, hogy meghíztam, és a túlsúlytól nem tudtam többé szabadulni, hanem az arcom is eltorzult, megöregedett.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a játszótéren csak nekem köszönnek a járókelők kezét csókolommal, míg mindenki mást nyugodt szívvel letegeznek, én viszont hiába is keverednék bizalmasabb viszonyba a cukrászda fiatal – és szemtelenül jóképű – kiszolgálójával, ő továbbra is, következetesen magáz. Apró dolgok, de ha belül nincs rendben valami, akkor a külső jelek is felerősödnek. Legalábbis én így éltem meg.
Ez persze még csak tovább rombolta amúgy is romokban lévő önbizalmamat.
Aztán egy nap azon kaptam magam, hogy eltelt tizenöt év, és a férjem által imádott álomnőből nem maradt semmi, helyette egy házsártos, unalmas, elhízott nőhöz kell minden nap hazajönnie. És mégis kitart, és mégis még mindig tűzbe tenném a kezem érte, hogy nem lép félre.
Hát itt tartunk most.
Kitartó munkával tönkretettem életem lehetőségét. Először azzal, hogy boldog lehessek egy teljesen idegennel, és visszamenekültem egy egyszer már kihűlt kapcsolatba.
Azután azzal, hogy miután döntöttem, nem tettem meg mindent, hogy boldoggá tegyem őt, és ezáltal magamat is. Tyúk vagy tojás, nem tudom, melyik volt előbb, de ha én odafigyelek magamra, a nőiességemre, a belső harmóniámra, a szükségleteimre, akkor benne is tovább él a vágy, a szerelem, a tűz, aminek fényében talán jobban tetszenék magamnak, így jobban törődnék magammal, a belső harmóniámmal, szükségleteimmel.
Így viszont gyűlölöm magam a szemével látni.
De már nem tudom magam másként nézni, csak az ő szemével.
