Mariposa kitartóan keresi az igazit, addig, amíg ez sikerül neki, kiélvezi a szinglilét minden percét. Vagy mégsem?
Azóta ismerem ezt a szót, amióta (az amerikai film vagy éppen a brit regény) Bridget Jones beröppent a mi kis magyar világunkba. Azt gondolom, hogy megvan nekünk erre a megfelelő magyar szavunk: egyedülálló, vagy sokan mondják azt, hogy „páratlan”. Mellesleg, a szingli szó nekem azt sugallja, hogy szándékosan választotta az illető ezt a „divatos” életformát és így rendezte be az életét. Így azt is feltételezi, hogy egy jómódú, jól kereső nőről vagy férfiról van szó.
Szerény személyem is gazdagítja ezen emberek táborát, de nem azért, mert így akartam. Így alakult. Lassan több, mint 2 éve kiléptem egy rosszul működő kapcsolatból. Egyedülálló vagyok, néha magánnyal küzdve, néha pedig nagy társasági életet élve.
Nem olyan régen az egyik kolléganőmmel folytattam érdekes beszélgetést ezzel kapcsolatban. Akkor még próbálgattam az online társkeresés lehetőségét, mint egyfajta opciót az ismerkedésre, melyekből született néhány randi. Alig érkeztem meg a munkahelyemre és ültem le a kolléganőmmel szemben a nyitott irodában, elkezdte a monológját, hogy milyen jó nekem, mert azzal és akkor megyek randizni, akivel és amikor én akarok. Senki nem mondja meg, hogy mikor találkozhatok a barátnőimmel illetve azt sem, hogy adott esetben ott alhatok-e bármelyiküknél is. Ez végül is így igaz! 😀
Az tény, hogy azért, mert egyedül élek, nem vagyok elkeseredve. Sőt néha olyan életérzéssel, olaszos temperamentummal próbálom elmesélni – lelkesedésemet egyáltalán nem titkolva, nem gondolva arra, hogy a másikat esetleg megbántom -, hogy mit fogok csinálni éppen aznap este vagy éppen a hétvégén, ami bizonyára irigységre adhat okot.
Az is igaz, hogyha egy nő/férfi házasságra szánja el magát, majd jönnek a gyerekek, akkor előtérbe kerül a család. Teljesen természetes, hogy az embernek nem a barátai járnak első körben a fejében. Sőt azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy valaki teljesen elfelejti ilyenkor azt az embert, aki eddig mellette állt. De kérdem én, nincs itt valami gond az ő párkapcsolatában vagy életében, ha ő engem ennyire irigyel???
Szerintem, van. A feleség és az anya szerep olyan szinten magába szippantja őt, hogy nem marad ideje vagy éppen nem szakít időt magára. Előző írásokban is már vitatéma volt, hogy egy anyukának is szüksége van néha egy kis egyedüllétre, hogy megtalálja önmagát, vagy éppen együtt lenni a barátnőkkel, hogy egy kis társasági életet éljen illetve, hogy legyen ideje a hobbiját űzni gyerekmentesen.
Egyáltalán nem szórakoztató mindig más férfival találkozni és morzsákat hinteni az életemből, hogy megtaláljuk a közös nevezőt egy esetleges következő találkozásra, ahol összeadódhatunk. Aztán hazamegy az ember a randiról és várja, hogy esetleg felhívják, vagy egyszerűen megmondja a helyszínen, hogy nincs SZIKRA.
Sokkal inkább örülnék annak, hogy tudom, hogy van egy párom, aki vár rám. Már a Jazz+Az is megénekelte, hogy „egy nő több mint három” (Gondolom, hogy ez így van a férfiakkal is.) :D.
Ő azt nem tudja, hogy amikor én hazaérkezem, akkor nem rohan oda hozzám két pici kéz és ölel át és mondja: „Anya, hiányoztál!” vagy akár „Mit hoztál nekem?”. Vagy azt se mondja senki, hogy „Kicsim, bújj ide hozzám!” vagy éppen „Vidd innen a hideg lábad!”.
Sőt, néha még a közvetlen család se túl segítőkész ezen a téren. Nem tudom, hogy más is átél-e hasonló élményeket a családjával, mint én, de valahogy mindig kiderül, hogy én mennyire ráérek, vagy éppen nekem nincs hová elköltenem a pénzem. Egyelőre ki nem mondott mondatok, de érdekes viselkedések sugallják azt, hogy segíthetnék a szabadidőmmel illetve a „szabad” pénzemmel.
A velem hasonló korú barátnőknek már férjük, gyerekük van és önálló életük. (Sokan kiléptek az életemből, mert – gondolom – egyedülállóként teher voltam a számukra.) Így néha elég nehéz társat találni egy mozihoz vagy színházhoz, vagy éppen egy kiadós beszélgetéshez. Nyilván csak azok a barátnők jöhetnek számításba, akik szintén egyedül vannak, azaz nem élnek családi életetet egy-két (akár három) gyerekkel. Mert náluk már megvan az állandó napi program, vagy inkább rutin. Ritkán fér bele egy közös színház, vagy éppen beülni egy teázóba/kávézóba. Pedig lehet, hogy ez is csak hozzáállás kérdése.
Szakítani kell időt a barátokra! Mert ha (ne történjen meg) egyszer úgy adódik, hogy az ember egyedül marad válás vagy akár haláleset miatt, a gyerekek pedig kirepülnek, vagy más országba költöznek, és nem tudnak öreganyjukhoz vagy öregapjukhoz hazaszaladni, akkor mi lesz???
Mindenesetre nem adom fel, várom, hogy bekopogjon az ajtómon az IGAZI, hogy utána én is sóhajtozva irigyeljem a szinglik szabadságát:D
Gondolkoztam még, hogy mi zavar abban, hogy probléma, hogy mi fiatal anyukák nem fordítunk kellő időt a barátkozásra, a “kinti” programokra, mozira, színházra…
Én éppen a másik oldalról láttam, hogy pont a “szinglik” és mindenki más fordított nekem hátat, amikor már terhes lettem, és amikor megszületett a baba. Volt egy első látogatás, amikor kaptam ajándékot, és utána se kép se hang, mindenki, a családot is beleértve élte az életét és rám se néztek többet, kellett keresnem új kismama barátokat, akik hajlandóak voltak velem a gyermekemmel együtt találkozni. A korábbi életemből mindenki élete a korábbi életét, bulik, színház, utazások… Én vágytam volna rá, ha néha, pár hetente benéz hozzám egy régi barát, és akár a gyerekezés közben beszélgethetünk, ha már a folyamatos szoptatások miatt én nem tudtam mozdulni…
Virág, a felnőtt élet lényege és sava-borsa a gyereknevelés. Szinte minden mást lehet tök éretlenül is csinálni. 🙂 De tudom, nem erre gondoltál.
Az a helyzet, hogy ha az embernek családja van, akkor azon kapja magát, hogy nem ő maga van a saját élete középpontjában, hanem a gyerekek. És ez így van jól, mert a pici gyerkőcök egész anyát és egész apát igényelnek. Aztán ahogy nőnek, egyre kevesebbet kérnek belőlünk. Tizenegy-két évesen már ciki, ha anyuval együtt kell megjelenni a haverok előtt és apu, ne puszilgass már, tiszta égő.
És akkor, miután tizenévig vártuk a nagy szabadságot és függetlenséget, összeszorul a szívünk, hogy kis csemetéink már nem is olyan kicsik és már nincs akkora szükségük ránk.
Addig meg kicsit hiányzik a saját idő. Hogy ez kinek mit jelent: barátnőket, varrótanfolyamot, Háború és béke zavartalan végigolvasását vagy romantikázást az urával, vagy bármi mást – egyénileg változó. Saját idő az KELL, de szerencsére az ember valamennyire rugalmas és így vagy úgy, de kibírjuk átmenetileg.
Közben néha-néha, vagy napjában akár többször is ránézünk a gyerekeinkre és esetleg nem életünk elszippantóját látjuk bennük, hanem olykor felfedezzük bennük saját és párunk vonásait, arra gondolunk, hogy ők a mi szerelmünkből vannak és hogy mennyire hihetetlen fazonok és hogy sose hittük volna, hogy ilyen őrületesen nemsemmi gyerekeink lesznek egyszer. És hogy ők most sehol se lennének, ha akkor, azon az estén nem mentünk volna el arra a koncertre és milyen jó, hogy a Sunya rádumált minket. Meg arra, hogy mennyi szeretet képesek adni az embernek és hogy ők a jövő és egy napon majd ők is így fognak nézni a mi unokáinkra, amikor mi már nagyon öregek leszünk. És akkor az ember, mint egy idióta, elkezd belebőgni a pelenkázásba, mert ez annyira hihetetlen, hogy akinek nincs gyereke, annak ezt nem lehet igazán elmondani.
Ezt meg kell tapasztalni és nagyon nem mindegy, hogy kinek az oldalán.
Ezért nem kell félni a szingliségtől, mert inkább alapítson családot az ember negyven évesen az igazival, mint huszonöt évesen olyannal, akiről csak akkor derül ki, mekkora egy tapló, amikor otthagy egyedül az ordító gyerekkel, mert neki személyes szabadságra van szüksége.
Egyébként sok szép magyar szó van a szinglire, az egyedülálló és páratlan mellett ott van a facér vagy a szóló.
Igazából ehhez meg a tegnapihoz egyszerre kéne hozzászólnom, de azt ugye nem lehet. 🙂
Lehet, nem voltam még érett az anyaságra, de engem nem elégített ki a pici babám tutujgatása. E-mailben, chaten, álnéven FB-on (mert elveim azért vannak), skype-on és telefonon tartottam a kapcsolatot a barátaimmal. Van, aki évek óta Dublinban lakik, van, aki Hollandiában, nyilván nem tudunk meginni egy kávét, de tudunk egymásról. Igen, vannak, akik a szülés után elmaradtak, és igen, igazán csak egy másik anya / szülő ért meg, és igen, kell hozzá egy toleráns és XXI. századi férj is (asszony, mennyé má eee moziba, mert otthon beposhadtááá és igen, leszek én a gyerekkel, amíg te edzésen vagy), meg néha a nagyszülők, akik vállalják egy-egy hétvégére is a lurkót, de úgy gondolom, az, hogy anya lettem, nem váltja, nem válthatja fel azt, hogy felnőtt vagyok, feleség vagyok, társasági lény vagyok, csupán kiegészítheti azt.
És rengeteg szervezést igényel egy-egy csajos este / hétvége, és valakinek úgyis mindig beteg lesz a gyereke / más hozzátartozója, de ez így szép. 😉 Aztán ha semmi nem jön össze, viccesen meg szoktam jegyezni, hogy aki dolgozik, az azért nem ér rá meglátogatni minket, akinek meg gyereke van, az azért. 😉
Igen, más lett a fontossági sorrend, pár szabad órát az ember sokat mérlegelve szervez meg – elmenjünk a többiekkel kocsmázni, vagy kettesben moziba, esetleg menjünk külön-külön, de az igaz és a közeli barátok, barátságok még néhány gyerek születését is képesek túlélni.
Ja, és még valami: soha nem irigyeltem a szinglik szabadságát, soha nem szerettem szingli lenni. Én csak a felnőtt életemet szeretném néha visszakapni pár órára. 🙂
Valóban megváltoznak a hangsúlyok egy kapcsolatban, és egy gyerekkel. Nem azért, mert nem szeretnek, hanem tényleg fontosabb a család, akikért az ember felelősséget vállal. A pici gyerekeknek nem lehet azt mondani, hogy altasd el magad, és készítsd el magadnak a kajádat, mosd ki a ruhádat, függnek a szülőktől. És a gyermeknevelés nehezebb, mint dolgozni, éjjel-nappal jelen kell lenni. Ez van, ilyenkor az ember nem önmaga, hanem szülő. A barátságokat sem tudja teljes átéléssel ápolni. Ha meg igen, akkor a gyerekeit hanyagolja el, vagy mint pár ismerősöm esetében, más neveli a gyerekeket. (Nagyszülők, stb.) Remélem te is megtapasztalod ezt a nagy változást, néha sokkoló, de tulajdonképpen nagyszerű.