“Boldog” szinglilét
Mariposa kitartóan keresi az igazit, addig, amíg ez sikerül neki, kiélvezi a szinglilét minden percét. Vagy mégsem?
Azóta ismerem ezt a szót, amióta (az amerikai film vagy éppen a brit regény) Bridget Jones beröppent a mi kis magyar világunkba. Azt gondolom, hogy megvan nekünk erre a megfelelő magyar szavunk: egyedülálló, vagy sokan mondják azt, hogy „páratlan”. Mellesleg, a szingli szó nekem azt sugallja, hogy szándékosan választotta az illető ezt a „divatos” életformát és így rendezte be az életét. Így azt is feltételezi, hogy egy jómódú, jól kereső nőről vagy férfiról van szó.
Szerény személyem is gazdagítja ezen emberek táborát, de nem azért, mert így akartam. Így alakult. Lassan több, mint 2 éve kiléptem egy rosszul működő kapcsolatból. Egyedülálló vagyok, néha magánnyal küzdve, néha pedig nagy társasági életet élve.
Nem olyan régen az egyik kolléganőmmel folytattam érdekes beszélgetést ezzel kapcsolatban. Akkor még próbálgattam az online társkeresés lehetőségét, mint egyfajta opciót az ismerkedésre, melyekből született néhány randi. Alig érkeztem meg a munkahelyemre és ültem le a kolléganőmmel szemben a nyitott irodában, elkezdte a monológját, hogy milyen jó nekem, mert azzal és akkor megyek randizni, akivel és amikor én akarok. Senki nem mondja meg, hogy mikor találkozhatok a barátnőimmel illetve azt sem, hogy adott esetben ott alhatok-e bármelyiküknél is. Ez végül is így igaz! 😀
Az tény, hogy azért, mert egyedül élek, nem vagyok elkeseredve. Sőt néha olyan életérzéssel, olaszos temperamentummal próbálom elmesélni – lelkesedésemet egyáltalán nem titkolva, nem gondolva arra, hogy a másikat esetleg megbántom -, hogy mit fogok csinálni éppen aznap este vagy éppen a hétvégén, ami bizonyára irigységre adhat okot.
Az is igaz, hogyha egy nő/férfi házasságra szánja el magát, majd jönnek a gyerekek, akkor előtérbe kerül a család. Teljesen természetes, hogy az embernek nem a barátai járnak első körben a fejében. Sőt azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy valaki teljesen elfelejti ilyenkor azt az embert, aki eddig mellette állt. De kérdem én, nincs itt valami gond az ő párkapcsolatában vagy életében, ha ő engem ennyire irigyel???
Szerintem, van. A feleség és az anya szerep olyan szinten magába szippantja őt, hogy nem marad ideje vagy éppen nem szakít időt magára. Előző írásokban is már vitatéma volt, hogy egy anyukának is szüksége van néha egy kis egyedüllétre, hogy megtalálja önmagát, vagy éppen együtt lenni a barátnőkkel, hogy egy kis társasági életet éljen illetve, hogy legyen ideje a hobbiját űzni gyerekmentesen.
Egyáltalán nem szórakoztató mindig más férfival találkozni és morzsákat hinteni az életemből, hogy megtaláljuk a közös nevezőt egy esetleges következő találkozásra, ahol összeadódhatunk. Aztán hazamegy az ember a randiról és várja, hogy esetleg felhívják, vagy egyszerűen megmondja a helyszínen, hogy nincs SZIKRA.
Sokkal inkább örülnék annak, hogy tudom, hogy van egy párom, aki vár rám. Már a Jazz+Az is megénekelte, hogy „egy nő több mint három” (Gondolom, hogy ez így van a férfiakkal is.) :D.
Ő azt nem tudja, hogy amikor én hazaérkezem, akkor nem rohan oda hozzám két pici kéz és ölel át és mondja: „Anya, hiányoztál!” vagy akár „Mit hoztál nekem?”. Vagy azt se mondja senki, hogy „Kicsim, bújj ide hozzám!” vagy éppen „Vidd innen a hideg lábad!”.
Sőt, néha még a közvetlen család se túl segítőkész ezen a téren. Nem tudom, hogy más is átél-e hasonló élményeket a családjával, mint én, de valahogy mindig kiderül, hogy én mennyire ráérek, vagy éppen nekem nincs hová elköltenem a pénzem. Egyelőre ki nem mondott mondatok, de érdekes viselkedések sugallják azt, hogy segíthetnék a szabadidőmmel illetve a „szabad” pénzemmel.
A velem hasonló korú barátnőknek már férjük, gyerekük van és önálló életük. (Sokan kiléptek az életemből, mert – gondolom – egyedülállóként teher voltam a számukra.) Így néha elég nehéz társat találni egy mozihoz vagy színházhoz, vagy éppen egy kiadós beszélgetéshez. Nyilván csak azok a barátnők jöhetnek számításba, akik szintén egyedül vannak, azaz nem élnek családi életetet egy-két (akár három) gyerekkel. Mert náluk már megvan az állandó napi program, vagy inkább rutin. Ritkán fér bele egy közös színház, vagy éppen beülni egy teázóba/kávézóba. Pedig lehet, hogy ez is csak hozzáállás kérdése.
Szakítani kell időt a barátokra! Mert ha (ne történjen meg) egyszer úgy adódik, hogy az ember egyedül marad válás vagy akár haláleset miatt, a gyerekek pedig kirepülnek, vagy más országba költöznek, és nem tudnak öreganyjukhoz vagy öregapjukhoz hazaszaladni, akkor mi lesz???
Mindenesetre nem adom fel, várom, hogy bekopogjon az ajtómon az IGAZI, hogy utána én is sóhajtozva irigyeljem a szinglik szabadságát:D
