A zene az kell!

Jucuska életének meghatározó eleme a zene. Szerinted csodabogár, vagy csak egy átlagos ember?

 

Egész eddigi életemet valahogy mindig átszőtte a zene, abból is inkább a könnyű műfaj. A komolyzenét, bár értékelem, de nem fogott meg igazán. Már gyermekkoromban sokat hallgatunk különféle lemezeket (igen, akkor még nem mp3-akat okostelefonon), volt ott pl. Bonnie M, Abba, LGT, Omega. De persze lemezen hallgattuk a Macskákat, és más musical-eket, na meg mindenféle meséket (Óz, a nagy varázsló, Minden egér szereti a sajtot, stb.). Emlékezetemben még most is őrzöm a tű sercegését a bakeliten, ezt az érzést a mi gyerekeink már nem is érthetik.

 

Később a bátyám révén nagyon sok zenekart ismertem meg, leginkább a rock, majd később a metál műfajából, így vált elsőszámú kedvencemmé például a Queen zenekar. Mivel bátyám a gimnáziumi évei alatt amatőr csapatokban kezdett el játszani, először dobolt, majd énekelt, a zene az én részemmé is vált általa, bár soha sem voltam zenéhez értő ember. Egyszer, még 16 évesen valahogy előbújt belőlem, hogy én is szeretnék „érteni” a zenéhez, bár ez a vágyam inkább annak szólt, hogy az akkori (első) barátom zongorán játszott. Összesen 1 zongoraórát vettem tőle, és persze az óra végére már nem a zongora billentyűit simogattuk, hanem egymást… de azért nem kell messzemenő következtetéseket levonni, akkor még szende kislányként nem merészkedtem messzebbre. Sajnos az óta sem nyílt lehetőségem zenéhez értő emberré válnom, ez a fejezet még várat magára az életemben.

 

Az egyetemi éveim alatt kinyílt előttem a világ minden szempontból, így zeneileg is. A rock és a metál mellett megismertem az r’n’b, a rap, a soul, a jazz, és időnként az underground stílust, és persze belevetettem magam a buli zenékbe is. A koliban, majd később az albérletben folyton szólt a zene, hol valamelyik kereskedelmi rádiót hallgattuk, hol valamelyikünk kedvencét bömböltettük, vagy éppen aludtunk el rajta a nap végén.

 

És az élőzenés koncertek! Azt az élményt nem lehet semmihez hasonlítani, amikor mondjuk a Bon Jovitól pár lépésre tombolunk mindannyian együtt az ismert slágerekre, egy ütemre ugrálunk, és dobog a szívünk. És egy másfajta, de ugyanúgy meghatározó élmény, amikor mondjuk egy Ágnes koncerten a MÜPA-ban hallgatjuk csendben ülve, átlényegülve a megzenésített József Attila, vagy Radnóti verseket.

 

A zene az óta is nagyon fontos része az életemnek, nem tudok meglenni nélküle. Amikor a fiammal még otthon voltam, rádiót hallgattunk, vagy éppen gyermek lemezeket, és sokat énekeltem magamnak, a fiamnak egyaránt (nem mintha jó hangi adottságokkal rendelkeznék, de ettől még imádok énekelni). A lányomnak is sokat énekeltem, őt ez nyugtatta meg igazán, még mindig emlékszem, ahogy a „Megy a gőzös”-t dalolom neki vég nélkül. És persze azóta is kerülnek elő újabb és újabb zenekarok, énekesek, dalok, amik valahogy megfognak, megragadnak, és nem engednek el.

 

A bátyám még most is zenész, mindig figyelemmel kísérem a pályafutását, és terjesztem az igét az ismerőseim között, hátha más is észreveszi, hogy a sok gagyi rágógumi zene mellett van egy mára már rétegzenévé degradálódott, igényes muzsika, amit másoknak is hallani kell. Megpróbálkozott egy zenei „tehetségkutatóval” is annak érdekében, hogy szélesebb körben váljon ismertté az, amit ő képvisel. Onnan végül azzal távozott, hogy a szakember megdicsérte, hogy ő már kész zenész, énekes, rajta már nincs mit faragni, hozzáadni már nem lehet, elvenni meg kár lenne, de persze nem jutott tovább (ami nem is baj, a további bohóckodásokban már nem szívesen vett volna részt).

 

Én pedig csak hallgatom a szebbnél-szebb, jobbnál-jobb régi és új dalokat, és közben „szállok”. Na jó, nem úgy, de nekem van egy olyan fura szokásom, hogy legtöbbször, ha olyan a zene, akkor becsukom a szemem, és a zene hatására különböző képek alakulnak ki bennem. Mintha egy filmet néznék, a zene és az én hangulatom alakítja a „filmkockákat”, de van, hogy egy dalhoz több asszociációm is támad, ez mindig magától alakul. Egy női fórumon le is írom ezeket az asszociációkat, zenei képeket, hátha mást is megragad. És nagyon jó néha belebújni ezekbe a képekbe, magamhoz ölelni ezeket a pillanatokat és érezni, akár boldogságot, akár szomorúságot. Igen, a szomorú, vagy melankolikus dalokra is szükség van, de ezeket általában csak otthon hallgatom, mert sokszor még a könnyem is kibuggyan, annyira átérzem az egészet. És ezek ugyanúgy megtisztítanak, mint a boldog, nevetős dalok, mert teljesen kinyitom a szívem nekik, hogy csináljanak velem azt, amit akarnak.

Csodabogár vagyok? Lehet, én így szeretem magam. Zenész már nem hiszem, hogy lehetek, de a zene így is okozhat nekem felejthetetlen perceket. És, remélem, nem csak én egyedül vagyok az, akinek ennyire a részévé vált a muzsika. Mert a zene az kell…