A múltkori, szüléssel és hálapénzzel kapcsolatos posztunk kapcsán többen szóba hozták az otthonszülés és a kórházi szülések közötti különbségeket – ki ilyen, ki olyan szempontból érvelve. A következő írás részlet egy igen érdekes, és színes blogból. Interjú egy magyarországi szülészorvossal, Dr. Bálint Balázzsal:
Dr. Bálint Balázs szülészorvos a Szent Imre kórházban, részt vett az otthonszülésre vonatkozó rendelet kidolgozásában. Édesapja, Dr. Bálint Sándor nyomán továbbhaladva a természetes szülés gondolatának elhivatott képviselője.
wer: Miért lett szülészorvos?
Dr. Bálint Balázs: Édesapám és nagybátyám is szülész, de nem tudnám pontosan megmondani, honnan jött a motiváció. Szoktam mesélni, hogy két éves koromban láttam, hogy a kocának elfojt a magzatvize, és szaladtam be a felnőttekhez jelenteni. Talán ez az első szülészeti élményem, bár semmiképpen sem a kulcsélmény.
Amikor gyerek voltam, édesapám sokszor bevitt a kórházba, megmutattak néhány kisbabát, de a szülőszobába persze nem mehettem be. Egyetem alatt már bejártam segédkezni. Nem vettek fel rögtön az orvosira, így elmentem londinernek, majd boncsegéd lettem, hallgatóként pedig mentőztem. Végigjártam a ranglétrát, amit azóta is fontosnak tartok, mert egy vezető csak így tudhatja, mit várhat el másoktól.
wer: Milyen egy szülésen jelen lenni az orvos szemszögéből?
B. B.: Csak a saját szemszögemről beszélhetek. Legelőször is: jó! Számomra ez egy spontán, normális, természetes folyamat. Sajnos a világ legtöbb orvosa nem így gondolja: a szülést veszélyes üzemnek tekintik, ahol bármikor szörnyűség történhet, és ez ellen védekezni kell. Persze, felkészültnek kell lenni, ezzel egyetértek, csakhogy ez nem általában véve veszélyes üzem. Megfelelő elővigyázatossággal, szűrőmódszerekkel kiválogatható az a réteg, akiknél – nagy valószínűséggel – minden természetesen lezajlik, beavatkozás nélkül. Ettől még komolyan kell venni, de legtöbbször nincs szükség beavatkozásra. A magasabb rizikójú csoportnál viszont fokozottabban kell figyelni.
Többségében azonban spontán zajlanak le a szülések, és mindig nagyon klassz ezt kísérni. Nyilván a nőknek is fantasztikus, hiszen ez a nőisége kiteljesedése, az apák pedig a család kiteljesedését élik meg. Nincs ez másként a mi szemszögünkből sem: csodálatos látni az eufóriát az anyán, még ha fáj is, és a kisgyermek megszületése nekünk is hihetetlen esemény, hiszen egy kis jövevénnyel többen lettünk! Látni, hogy jól van, hogy letehetjük az anyukája mellkasára, elkezdi nyitogatni a szemét, a száját, keresi a mellbimbót, érezni az illatát, hallani a hangját, hát, ez hihetlen! A magas rizikójú csoportnál ez ugyanúgy megtörténik: attól még, mert a kockázat fennáll, nem biztos, hogy be is következik az, amitől tartani lehetett.
Egyébként nincsenek könnyű helyzetben az orvosok. Őket, bennünket életmentésre képeznek ki, belénk nevelik a tettrekészséget, hogy segítsünk. Normál szülésnél erre azonban nincs szükség. Ott kell lenni, szükség van a felkészültségre, de el kell fogadni azt, hogy nem kell csinálni semmit.
wer.: A császármetszés az anyáknak nagyon különböző élmény, sokat lehet erről olvasni a neten. Hogy éli meg ezt egy orvos?
B. B.: A császármetszés csodálatos dolog, ha tényleg szükséges. Jó érzés akkor, amikor tudom, hogy ennek a gyereknek ez az útja, mert másképp nem tudott volna megszületni. Amikor nagy a baj, az első metszéstől a baba kivételéig nem telik el egy perc sem. Ilyenkor megmentettünk egy életet, és ez komoly megerősítés, nagy öröm. Csakhogy a hetvenes évek elején két-három százalékos volt a császármetszések aránya Magyarországon, ma harminchat. Ennyivel talán nem ügyetlenebbek a nők, nem nagyobbak a babák, vagyis gyanús, hogy a műtétek jó részének nincs valós orvosi oka. Ez viszont már probléma.
wer.: A nők mennyire tudják átadni magukat a szülésnek?
B. B.: Ez változó. Azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy egy kicsit elszakadtunk a természettől. Legfontosabb számunkra a kényelem, és ez rányomja a bélyegét a szülésekre is: a normális menetbe legtöbbször bele szeretnénk szólni. A nőknek is az az elvárása, hogy ne fájjon annyira, ne tartson olyan sokáig. Ez persze nem csak a nők, hanem a társadalom problémája: nyilván nem arról van szó, hogy egyes nők bénák, ügyetlenek, félnek vagy tudatlanok, hanem hogy a társadalom automatikusan elvár bizonyos kényelmi szinteket. Ezért kapnak az anyák rögtön epidurális érzéstelenítést vagy kérik máris a császármetszést. Vannak a világon olyan helyek, ahol nyolcvan százalék feletti a császármetszés aránya!
Pedig igen, át kell adni magukat a fájdalomnak. A méhösszehúzódás előreviszi a folyamatot, segíti a babát a megszületésben. A fájdalom csak „mellékhatás”. A természeti népeknél, ahol az emberek nem szakadtak el olyannyira a természet rendjétől, kevésbé társítják a fájdalom érzését és gondolatát a szüléshez, pedig ott sem könnyű. De kevesebb stressz éri őket, kevesebb félelmük is van, talán ezért is fáj kevésbé. Mi viszont csak így, küzdelemként tudjuk megélni, főleg, mert ezt sulykolják belénk, ezt láthatjuk a filmeken, ez olvasható mindenütt.
wer.: Nem a fájdalommal általában vagyunk rosszban?
B. B.: Dehogynem, itt a fájdalomról egészében van szó. Egészen más az élethez és a halálhoz való viszonyunk is, mint a természeti népeknek vagy a régieknek. Csak a tökéletest tudjuk elfogadni. Például életre-halálra szűrjük a Down-kórt, aminek az előfordulási valószínűsége százaléknyi sincs. Ezzel egy csomó stresszt veszünk a nyakunkba nagyjából fölöslegesen. Csakhogy a társadalom tényleg nem fogadja el, ha megszületik egy Downos gyerek, hiszen nem tökéletes.
wer: Talán azért is félnek a nők a szüléstől, mert automatikusan megjelenik a halál témája.
B. B.: Talán igen. De a természetnek is van hibahatára. Nem megy mindig minden hibátlanul, olajozottan. Előfordul, hogy valaki harminc évesen szívinfarktust kap. Az is, hogy egy baba nem éli túl a születést. Kis százalékban, de mégis. Ezt nem tudjuk elfogadni, ahogy a sérült gyereket sem, ami – valamilyen szinten – jól is van így, hiszen kötelességünk az élet, illetve az élet minőségének védelme. A társadalom azonban mindig bűnbakot keres, pedig egyáltalán nem biztos, hogy történt emberi mulasztás, hanem vannak olyan helyzetek, amikből nincs kiút, csak ezt elfogadni nagyon nehéz. Nekem is nagyon nehéz lenne. De a természet így működik. Viszont mi messze vagyunk tőle, mert a hibátlant keressük. Ha mindenkit császármetszéssel segítenénk a világra, akkor is lenne hiba, szövődmény, ráadásul annak egy részét magával a műtéttel okoznánk.
wer: Sokan döntenek úgy az önhöz járók közül, hogy elvetetik a gyermeküket?
B. B.: Én nem végzek terhesség megszakítást, de előfordul, hogy egy anya így dönt, persze. Szerencsére az is, hogy aztán meggondolja magát. Ma jött hozzám például egy hölgy, aki nagyon vívódott, hogy megtartsa-e a gyermekét, aztán beszélgettünk, és boldogan úgy döntött, hogy megszüli. Életemben kétszer az is megtörtént – és ez nagyon kellemes emlék -, hogy viziteltem az osztályon, odapenderült elém egy anyuka, és mosolyogva mondta nagy hirtelen, hogy „Doktor úr, a gyerekemet magának köszönhetem!”. Nyilván ez így nem igaz, de úgy adódott, hogy mindkét esetben ügyeletes voltam a kórházban akkor, amikor bejöttek, mert nem akarták vállalni a gyereket, majd beszélgettünk kicsit, és mégis megtartották. Végül boldogok voltak, amikor megszülettek a babák.
wer: Milyen érzés, ha valaki úgy dönt, hogy elveteti a gyereket?
B. B.: Hívő ember vagyok, nekem a saját és mások lelki üdvéért kell dolgoznom. De ha mindent megtettem, akkor nincs beleszólásom abba, hogyan dönt, a lelkiismeretem tiszta. Nyilván nem örülök, ha elveteti, de ez az ő döntése. Hogyha utána visszajön egy következő babával, ugyanolyan örömmel fogadom, mint bárki mást.
Ha kíváncsi vagy, mit gondol egy szülészorvos az EDÁról, a természetes szülésről, és az otthonszülés hazai helyzetéről, itt olvashatod tovább a riportot.
Erre csak annyit, hogy te még annyira sem olvastál figyelmesen engem. Olyasmiket írsz, mintha nem is nekem válaszolnál, egyáltalán nem akarod megérteni, hogy mire próbálok rámutatni. Úgyhogy tényleg nem érdemes vitáznunk.
Csizi, úgy érzem, kár vitatkoznom Veled erről, és természetesen nem olvastál engem sem figyelmesen… Mint írtam, a cikk 2002-es, azóta sok újdonság történt ott a szülészeten. Teljesen új, felújított szobákkal rendelkező, tiszta és rendezett részlegre költözött a szülészet, ahol már minden szobában tudják biztosítani a 24 órást rooming-in-t (persze csak akkor, ha az anyuka is szeretné, mert én, lehet, hogy rosszanya vagyok, de NEM AKARTAM ezt, császárosként főleg nem). Nem tudom egyébként, hogy a szülések alkalmával azóta mennyi időt tölthet a kisbaba születése után az anya mellkasán, mivel császárral szültem 2007-ben, ezt nem tapasztaltam meg. De az biztos, hogy 2007 tavasza előtt a régi épületrészben nem volt tökéletes a fűtés (volt lehetőségem tapasztalni, 6 hétig a régi épületrészben feküdtem, és érzékeltem), így igenis ügyelni kellett arra, hogy a kisbabák ki ne hüljenek… És, még mielőtt valaki megemlítené, nem voltam csókos, nem kivételeztek velem, mindenkinek megadták az általános tiszteletet, még annak is, aki nem érdemelte volna meg (azért a 6 hét bentlét és a szülésem alatt volt időm és lehetőségem végignézni, milyen szülő nők érkeztek az osztályra, mit engedtek meg maguknak, és mennyire voltak tekintettel másokra). A szülések után mindenkihez jöttek segíteni, aki császáros volt, azzal külön is foglalkoztak, mert 1-2 napig tényleg szinte mozgásképtelen az ember. Nem volt LLL-es szoptatási tanácsadó, de voltak szülésznők, akik kérés nélkül jöttek és megnézték, van-e tej, megmutatták, hogy indítsuk be, hogyan fejjünk akár kézzel is, volt, akinek konkrétan segítettek kimasszírozni, hogy lássa, igenis van ott tej, csak “segíteni” kell neki. Egy tapasztalatlan nőnek, akinek még nem volt előtte gyermeke, ezek a segítések felbecsülhetetlen értékűek.
Én úgy érzem, és úgy tapasztaltam, ez a szülészet szinte tökéletes. Ha a kismamák ilyen szülészeteket látnának példaként, nem alakulna ki bennük görcs, hogy úristen, ez egy kórház, hanem boldogan mennének szülni, mert tudnák, hogy jó kezekben vannak ők is, és a babáik is.
Nem ítélem el az otthonszülést, sőt. Ha a szülő nővel minden rendben van a terhessége alatt, és ő úgy gondolja, otthon kellemesebb, otthonosabb körülmények között szeretné világra hozni a gyermekét, lelkem rajta. De azt fogadjuk már el, hogy az otthonszülés csak akkor megengedett, ha nincsen reális kockázati tényező. Mert feleslegesen ne kockáztassa senki se a saját, se a babája életét csak azért, mert ez a természetes módja a szülésnek!
És itt azt hiszem a vitát befejeztem! Hoztam egy példát, egy orvost, aki tiszteletben tartja a szülés folyamatát, fölöslegesen nem avatkozik bele, nem játszik istent, elismeri az alkalmazottai szaktudását, és velük közreműködve dolgozik. Ha választanom kellene egy ismeretlen bába, és közte, én kérdés nélkül őt választanám (bár meg kell jegyeznem, nem nála szültem). Nem azért, mert a rokonom, hanem azért, mert mindent megtesz azért, hogy a szülés természetesen történjen, de emelett megvan a szaktudása arra, hogy az esetlegesen felmerülő komplikációkat kezelje.
Elolvastam a linkelt cikket és nem igazán értem, mit akartál vele mondani. Szép és jó belőle sok minden, de ugyanazt gondolom erről, mint az összes tájékoztató előadásról, amit az úgynevezett alternatív szülészetek tartanak (és amelyeken szerencsém volt jelen lenni). Mégpedig azt gondolom, hogy ez édeskevés. Valami megindult a jó irányba és ezt őszintén üdvözlöm, de még mindig fényévekre vagyunk attól, ami az otthonszüléseknél magától értetődő.
Az olyan nagy dolog, hogy homeopátiát alkalmaznak? Meg hogy széken is lehet szülni?Meg hát igen, hagyjuk szülni az anyukát, de azért szülésvezetésre mindenképp szükség van?? Rooming-in csak nappal van? Az meg mitől rooming-in?? Na meg az a gondolat, hogy “… jó megoldásnak tartom a papás szüléseket. Valóban család születik ilyenkor, s a pár a mélységes összetartozás élményét élheti át a szülés utáni pillanatokban. Jó volna, ha ilyenkor hosszan ott hagyhatnánk az éber, szopásra kész újszülöttet az édesanya mellkasán, a gyakorlatban azonban csak pár percről van szó. Félünk, hogy a kisbaba a gondos betakargatás ellenére kihűlne.” Mi vaaaaaaan???? Már mért hűlne ki egy gondosan betakargatott kisbaba egy normálisan fűtött helyiségben az anyukája mellett – na és mitől nem történik ez meg önmagában attól, hogy különválasztják őket??
Ezek olyan dolgok, amitől komolyan úgy érzem ilyenkor, hogy a barbár és sötét középkorban vagyunk.
És ő még valóban jó meglátású doki, aki nem császárpárti, nem híve a nyomatásnak, az oxinak, a gátmetszésnek. De csak pár percre hagyja ott a babát az anyjával, nehogy kihűljön, váááááÁÁÁÁ!
Jucuska, el fogom olvasni azt a cikket is, most csak röviden: igen, szemléletbeli különbség van, valóban. Nagyon érdekes kérdés azonban, hogy miért az a szemlélet az elsöprő és néhány fehér holló kivételével mindenkinek az a magától értetődő, hogy kórházi szülés egyenlő biztonság, otthonszülés egyenlő veszély, kockázat. Ez a szemlélet ugyanis hamis! És ez a fő gond.
Az általad tökéletes szülésként emlegetett fogalmat egyáltalán nem tudom értelmezni. Minden szülés más, mindenki másként éli meg a szüléseit. Ez kábé olyan, mint a tökéletes ember vagy a tökéletes társadalom. Azok milyenek?
Azt tudom, hogy milyen az, amikor hagytak szülni és milyen, amikor nem. Az otthoni szülésem eléggé fájt és egészen más volt fizikailag átélni, mint amilyennek elképzeltem. Ami miatt pozitív emlékként gondolok vissza rá, az nem a testi része. De az biztos, hogy meg tudtam csinálni és nem azért, mert szupernő vagyok, vagy mert előtte egy orvos vagy bárki elmondta, hogyan kell, hanem mert a testem tette a dolgát.
Magától.
Erre minden egészséges nő teste képes.
Aláírom, van olyan, hogy annyira belenevelik a nőkbe, hogy nem képesek maguktól szülni, hogy az ebbe vetett mélységes tévhit képes meggátolni a dolgokat. Test és lélek sosem választható el egymástól teljesen.
Az orvosi háttér pedig az otthoni szüléseknél is rendelkezésekre áll. A jól képzett, legális bábák idejében felismerik a vészhelyzetet és az előre hivatalosan értesített háttérkórház ugyanazt a szaksegítséget és tárgyi feltételeket képes nyújtani, mintha a szülés ott indult volna meg.
Felesleges kockázatot pedig senkinek nem kell vállalnia. A szülészet egy szakma, amely kerek perec meghatározza, hogy mi jelent valódi kockázatot és mi nem. A szem egészségére az erőlködés jelent veszélyt. A kórházi szülések nagyrészénél erőlködtetik a kismamákat. Így válik a szülés veszélyessé a szemre. Az otthoni szüléseknél ezt senki nem teszi, a nő erőlködés nélkül szül és a szemének semmi baja nem lesz. De erről már írtam, többször is.
Kedves Csizi!
Megértelek, de szeretnék pár gondolatot leírni a kommentárjaidhoz.
Úgy látom itt alapvetően szemléletbeli különbség van – Te úgy érzed, bármelyik kismama kontrollálni tudja a saját szülését, nincs szükség arra, hogy egy orvos megmondja, hogyan kell szülni, ne engedjük át a saját szülésünk feletti kontrollt egy orvosnak. És vannak olyanok, mint pl. én is, akik úgy érzik, kell egy szakértői kontroll a szüléseknél, aki, ha nem is avatkozik bele a folyamatba tevőlegesen, de a tanácsaival mégis irányítja, vagy probléma esetén átveszi az irányítást a szülő nő felett, és mindezt egy kórházban, megfelelő háttérrel, normális körülmények között. Én ezt nem érzem annak, hogy elveszítem magam felett a kontrollt, hanem átadom egy szakértőnek, aki a legjobb tudása szerint végzi a munkáját és akár életeket ment. Számomra ez ezerszer többet jelent, mint az, hogy a szülésem “tökéletes” legyen. A “tökéletes” szülés képe egyébként is egyre több leendő anyukát bizonytalanít el, ők is tökéletesen akarnak szülni, és ha véletlenül mégsem úgy alakul, mert ORVOSI indoka volt annak, hogy valamilyen beavatkozást elvégezzenek, sokáig akár még depressziósak is lehetnek, hogy nekik nem sikerül a tökéletes szülés (itt most nem a szélsőséges esetekről beszélek, hanem a tényleg indokolt orvosi beavatkozásokról).
Mert igenis vannak bizonyos kizáró okok, pl. a komoly szemészeti problémák, amit itt valaki említett, vagy a szülés előtt, alatt előforduló hirtelen okok, amiért egy ORVOSNAK bele kell avatkozni a szülés menetébe. Mert lehet, hogy egyesek szerint nem lesz baja az anya szemének, de felesleges kockázatot senki nem akar vállalni csak azért, hogy jaj de szép szülése legyen.
De persze abban igazad van, hogy, ha a szülés normál mederben folyik, akkor a szülész/szülésznő/bába csak kíséri a folyamatot, nem avatkozik bele fölöslegesen. Erre példa az eredeti interjú az orvossal, de én is csatolok egyet.
http://www.nlcafe.hu/baba/20020527/a_jaszberenyi_erzsebet_korhaz_szuleszete/
Ő az az orvos, akiről beszéltem. Ez a cikk ugyan elég régi, 2002-es, a kórházban azóta több pozitív változás volt (szülészet teljeskörű felújítása, fizetős családi szoba, stb.), de a mentalitás azóta is ugyanaz. És, most már bevallhatom, hogy egyébként ő az apósom. És nem csak azért tartom jó orvosnak, jó szülésznek, és egyben jó embernek, mert a rokonom, hanem tényleg az, mások szerint is. És a cikkben említett idősebb fia, aki far-láb tartásban, természetes úton jött a világra, ő az én férjem…
Én éppen ezért úgy gondolom, a kórházakban kell olyan légkört teremteni, hogy a szülés természetes legyen, és az anyák kezdjenek el újra bízni a szülészekben is. Ehhez persze az kell, hogy minél több az eredeti és az általam hozott cikkben szereplő szülész legyen Mo-on, akik átadják a szaktudásukat az utánuk következő generációnak.
Veszélyes. 🙂 Ezt mondják a kórházban. Ahogy elfolyik a magzatvíz, be kell menni, máskülönben három feje lesz a gyereknek.
Csak vigyázni kell, hogy elkerüljük a fertőzésveszélyt. Nem veszünk ülőfürdőt és nem ülünk bugyi nélkül a homokozóba.
küldtek
Miután a magzatvíz elfolyik, veszélyes várni olyan sokat. Az 5 perces fájásokkal még hazaküldték.
Kellő szaktudás és a részletek ismerete nélkül erre is csak általánosságokat mondhatok. A bábák elmondása szerint a vajúdás akár napokig is eltarthat és ezzel önmagában nincsen semmi gond. Erősen feltételezhető azonban, hogy valamilyen pszichés blokk játszik bele a dologba és otthonszülős történetek olvasgatása alapján nekem úgy tűnik, a legtöbb anyuka szokta is tudni, hogy mi blokkolja a vajúdásban.
Olvastam olyan történetet, ahol egy anyukának majdnem egy hétig tartott, hogy kicsit beindulgatott a fájás, aztán abbamaradt, aztán megint. Közben oviba vitte a gyereket, lekvárt főzött be, amikor volt valami, akkor lepihent, odafigyelt magára. A vége felé kezdett elege lenni abból, hogy nem kerekedik ki a történet, de aztán magától szépen beindultak a dolgok és otthon, háborítatlanul, szép nyugalomban megszületett a pici baba. Mindenki egészséges és minden rendben volt.
Szerintem amit te mondasz, nem ellentétes azzal, amit az orvos. Ő nem azt mondta, hogy nem kell körültekintőnek lenni, és ha baj van, akkor nem kell a császárt választani. Azt mondta, hogy ha minden rendben zajlik úgy, hogy közben az orvosok figyelnek, akkor a természetes út a jó. Ha a babának a császár az útja, mert észrevették, hogy nem tudna megszületni, akkor annak örülünk. A természet hibahatára az, hogy minden körültekintés ellenére történnek váratlan és rossz dolgok, nem az, hogy hagyjuk, mert úgysem tudunk ellene tenni. Nyilván tenni kell ellene. Csak nem akkor, amikor nincs rá szükség. Szerintem egyáltalán nem ellened beszél.
cc, nem ugyanarról beszélünk. Én az otthonszülésről, te pedig a terhességed alatti komplikációról.
Örülök, hogy jó volt a szonográfusod és idejében észrevette a bajt!
Egyáltalán nem baj az, ha az emberek másként gondolkodnak és különböző dolgokat preferálnak. Az viszont baj, ha információk híján vagy hamis infók alapján alkotja meg valaki a véleményét vagy hozza meg a döntését.
Az otthonszülés egyébként nem azt jelenti, hogy a terhesség alatt semmiféle szakemberrel nem találkozik a kismama, aztán amikor beindul a szülés, egymagában félrehúzódik egy sarokba. EZ tényleg felelőtlenség lenne.
Várandósgondozásra ugyanúgy tanácsos eljárni, bár a bábák bizonyos vizsgálatokat feleslegesnek tartanak (pl. AFP), másokat viszont ők maguk kérnek (pl. labor, ultrahang), olyat is, ami nincs is a terhesgondozás megszokott vizsgálatai között (pl. májfunkciók). Ha mindezek fényében minden oké és a törvényi előírásoknak is megfelel a kismama, akkor a szaksegítséggel kísért otthonszülés _legalább_ olyan biztonságos, mint a kórházi.
Egyes országokban van rá lehetőség, hogy kórházban, de orvosok nélkül, bábákkal szüljenek a nők. Így biztosítva van a háborítatlanság és a kórházakhoz társított biztonságérzet is. Ez is jó megoldás, mert az otthonszülő nők többségének nem önmagában a kórházzal mint helyszínnel van a baja, hanem a szülésvezetés kórházi szemléletével.
Másutt, Hollandiában – úgy hallottam – az a helyzet, hogy a tb az otthonszüléseket fizeti csak, a kórházit kizárólag akkor, ha egészségügyileg indokolt volt az intézményi szülés. Szerintem ez eléggé elgondolkodtató, mert teljesen jogos. (Síelni vagy halat enni sem kórházban szoktunk, pedig ezeknek is megvan a maga kockázata…) Hasonló ahhoz a szemlélethez, ami – úgy hallottam – Kínában van: ott a háziorvosok akkor kapnak magasabb fizetést, ha a körzetükbe tartozók közül minél kevesebben betegek – vagyis abban érdekeltek az orvosok, hogy egészségesen tartsanak és ténylegesen gyógyítsanak, nem pedig abban, hogy mindenki jó beteg, kiszolgáltatott és sápolható legyen…
Az én esetemben a természetes út úgy nézett volna ki, hogy szép csendben meghal bennem a gyerekem, majd ezt napok múlva észreveszi a szervezetem, beindul a “szülés”, és világra jön egy halott gyermek. Természetes kiválasztódás, ez van.
Valóban voltak előjelek, egy ilyet csípett el a szonográfus. Mire egy sima ctg-n észrevették volna, hogy baj van, késő lett volna.
Nem kérem, hogy érts meg, csak hogy fogadd el, mások máshogy gondolják. Ahogy mi is elfogadjuk a te álláspontodat.
A klinikán beavatkozás nélkül, orvos nélkül a szülésznővel 10 órán át vajúdtam, fájás nélkül úgy, hogy a műszer extrém összehúzódásokat mutatott. Az orvos később oxitocint adott, az se segített, még aludtam is. És 0-t tágultam. A szülésznő tágított, hozott síkosítót, rendes volt, végül “kinyomta” belőlem az orvos q gyereket, amikor 20 óra letelt, és tolásingert sem éreztem. 🙂 Jó, hogy nem otthon voltam.
Nem vagyok szakember, csak azt tudom, amit a bábák elmondtak. Ennek alapján pedig nincs olyan, hogy egyik pillanatban minden oké, a másikban meg puff, leáll a baba szíve vagy nem kap oxigént. Mindennek van előjele és egy jól képzett, gyakorlott szakember, legyen az orvos, szülésznő vagy bába észreveszi azokat még időben és megteszi a kellő lépéseket.
A hypoxiával kapcsolatban egyébként rengeteg tévképzet él, szülés közben a baba folyamatosan oxigénhiányos állapotba kerül, ezzel is arra ösztönzik őt a körülmények, hogy kibújjon és saját tüdejével vegyen levegőt. Ezt az orvosok is tudják, ez teljesen normális.
Mindamellett a kóros oxigénhiány is időben kimutatható ctg-vel vagy dopplerrel, csak oda kell figyelni.
Túlterhelés miatti agysérülés? Nem tudom. Mitől terhelődne túl a baba egy normális szülés közben?
Ezt kellene megérteni, hogy normál körülmények között sem a baba sem a mama nem terhelődik túl, megy minden szépen a maga ütemében. A gátizmoknak pl. van ideje arra, hogy kellően kitáguljanak, mert elég rugalmasak. A kismama szemeinek meg az égvilágon semmi bajuk nem lesz, ha nem nyomatják és így nem is erőlteti meg magát, hisz a teste dolgozik szépen nyugodtan, erőlködés nélkül.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy nincs fájdalom. Mert van. Csakhogy az a nő, akit hagynak szülni, annál működik a megváltozott tudatállapot és sem az időt, sem a fájdalmat nem úgy éli meg, mint egyébként.
Na ezért lenne jó eloszlatni végre a sok tévhitet és dezinformációt a szüléssel kapcsolatban. A nőknek joguk van tudni, hogy egy természetes szülés hogyan zajlik, hogyan működik a testük ilyenkor.
Egyetértek…
Az nem mindig látszik kívülről, hogy a baba hogy bírja a fájásokat, vagy van-e baja születés közben, gondolva itt akár túlterhelés miatti agysérülésekre, vagy hypoxiára.
Hát az én gyerekem nagyon nagy eséllyel maghalt volna szülés közben. Pedig a terhességem problémamentes volt, ideális kondiban és korban voltam. Az égvilágon semmi nem utalt arra, hogy baj lehet. Egy hihetetlen lelkiismeretes szonográfusnak és egy borzasztó alapos nőgyógyásznak köszönhetem, hogy most a szomszéd szobában alszik és nem valamelyik köztemetőben. És rohadtul nem vigasztalna, hogy a természetnek is van hibahatára.
Na, hát ilyesmikre próbáltam rávilágítani magam is. Köszi a posztot! :hálás szmájli: