A múltkori, szüléssel és hálapénzzel kapcsolatos posztunk kapcsán többen szóba hozták az otthonszülés és a kórházi szülések közötti különbségeket – ki ilyen, ki olyan szempontból érvelve. A következő írás részlet egy igen érdekes, és színes blogból. Interjú egy magyarországi szülészorvossal, Dr. Bálint Balázzsal:
Dr. Bálint Balázs szülészorvos a Szent Imre kórházban, részt vett az otthonszülésre vonatkozó rendelet kidolgozásában. Édesapja, Dr. Bálint Sándor nyomán továbbhaladva a természetes szülés gondolatának elhivatott képviselője.
wer: Miért lett szülészorvos?
Dr. Bálint Balázs: Édesapám és nagybátyám is szülész, de nem tudnám pontosan megmondani, honnan jött a motiváció. Szoktam mesélni, hogy két éves koromban láttam, hogy a kocának elfojt a magzatvize, és szaladtam be a felnőttekhez jelenteni. Talán ez az első szülészeti élményem, bár semmiképpen sem a kulcsélmény.
Amikor gyerek voltam, édesapám sokszor bevitt a kórházba, megmutattak néhány kisbabát, de a szülőszobába persze nem mehettem be. Egyetem alatt már bejártam segédkezni. Nem vettek fel rögtön az orvosira, így elmentem londinernek, majd boncsegéd lettem, hallgatóként pedig mentőztem. Végigjártam a ranglétrát, amit azóta is fontosnak tartok, mert egy vezető csak így tudhatja, mit várhat el másoktól.
wer: Milyen egy szülésen jelen lenni az orvos szemszögéből?
B. B.: Csak a saját szemszögemről beszélhetek. Legelőször is: jó! Számomra ez egy spontán, normális, természetes folyamat. Sajnos a világ legtöbb orvosa nem így gondolja: a szülést veszélyes üzemnek tekintik, ahol bármikor szörnyűség történhet, és ez ellen védekezni kell. Persze, felkészültnek kell lenni, ezzel egyetértek, csakhogy ez nem általában véve veszélyes üzem. Megfelelő elővigyázatossággal, szűrőmódszerekkel kiválogatható az a réteg, akiknél – nagy valószínűséggel – minden természetesen lezajlik, beavatkozás nélkül. Ettől még komolyan kell venni, de legtöbbször nincs szükség beavatkozásra. A magasabb rizikójú csoportnál viszont fokozottabban kell figyelni.
Többségében azonban spontán zajlanak le a szülések, és mindig nagyon klassz ezt kísérni. Nyilván a nőknek is fantasztikus, hiszen ez a nőisége kiteljesedése, az apák pedig a család kiteljesedését élik meg. Nincs ez másként a mi szemszögünkből sem: csodálatos látni az eufóriát az anyán, még ha fáj is, és a kisgyermek megszületése nekünk is hihetetlen esemény, hiszen egy kis jövevénnyel többen lettünk! Látni, hogy jól van, hogy letehetjük az anyukája mellkasára, elkezdi nyitogatni a szemét, a száját, keresi a mellbimbót, érezni az illatát, hallani a hangját, hát, ez hihetlen! A magas rizikójú csoportnál ez ugyanúgy megtörténik: attól még, mert a kockázat fennáll, nem biztos, hogy be is következik az, amitől tartani lehetett.
Egyébként nincsenek könnyű helyzetben az orvosok. Őket, bennünket életmentésre képeznek ki, belénk nevelik a tettrekészséget, hogy segítsünk. Normál szülésnél erre azonban nincs szükség. Ott kell lenni, szükség van a felkészültségre, de el kell fogadni azt, hogy nem kell csinálni semmit.
wer.: A császármetszés az anyáknak nagyon különböző élmény, sokat lehet erről olvasni a neten. Hogy éli meg ezt egy orvos?
B. B.: A császármetszés csodálatos dolog, ha tényleg szükséges. Jó érzés akkor, amikor tudom, hogy ennek a gyereknek ez az útja, mert másképp nem tudott volna megszületni. Amikor nagy a baj, az első metszéstől a baba kivételéig nem telik el egy perc sem. Ilyenkor megmentettünk egy életet, és ez komoly megerősítés, nagy öröm. Csakhogy a hetvenes évek elején két-három százalékos volt a császármetszések aránya Magyarországon, ma harminchat. Ennyivel talán nem ügyetlenebbek a nők, nem nagyobbak a babák, vagyis gyanús, hogy a műtétek jó részének nincs valós orvosi oka. Ez viszont már probléma.
wer.: A nők mennyire tudják átadni magukat a szülésnek?
B. B.: Ez változó. Azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy egy kicsit elszakadtunk a természettől. Legfontosabb számunkra a kényelem, és ez rányomja a bélyegét a szülésekre is: a normális menetbe legtöbbször bele szeretnénk szólni. A nőknek is az az elvárása, hogy ne fájjon annyira, ne tartson olyan sokáig. Ez persze nem csak a nők, hanem a társadalom problémája: nyilván nem arról van szó, hogy egyes nők bénák, ügyetlenek, félnek vagy tudatlanok, hanem hogy a társadalom automatikusan elvár bizonyos kényelmi szinteket. Ezért kapnak az anyák rögtön epidurális érzéstelenítést vagy kérik máris a császármetszést. Vannak a világon olyan helyek, ahol nyolcvan százalék feletti a császármetszés aránya!
Pedig igen, át kell adni magukat a fájdalomnak. A méhösszehúzódás előreviszi a folyamatot, segíti a babát a megszületésben. A fájdalom csak „mellékhatás”. A természeti népeknél, ahol az emberek nem szakadtak el olyannyira a természet rendjétől, kevésbé társítják a fájdalom érzését és gondolatát a szüléshez, pedig ott sem könnyű. De kevesebb stressz éri őket, kevesebb félelmük is van, talán ezért is fáj kevésbé. Mi viszont csak így, küzdelemként tudjuk megélni, főleg, mert ezt sulykolják belénk, ezt láthatjuk a filmeken, ez olvasható mindenütt.
wer.: Nem a fájdalommal általában vagyunk rosszban?
B. B.: Dehogynem, itt a fájdalomról egészében van szó. Egészen más az élethez és a halálhoz való viszonyunk is, mint a természeti népeknek vagy a régieknek. Csak a tökéletest tudjuk elfogadni. Például életre-halálra szűrjük a Down-kórt, aminek az előfordulási valószínűsége százaléknyi sincs. Ezzel egy csomó stresszt veszünk a nyakunkba nagyjából fölöslegesen. Csakhogy a társadalom tényleg nem fogadja el, ha megszületik egy Downos gyerek, hiszen nem tökéletes.
wer: Talán azért is félnek a nők a szüléstől, mert automatikusan megjelenik a halál témája.
B. B.: Talán igen. De a természetnek is van hibahatára. Nem megy mindig minden hibátlanul, olajozottan. Előfordul, hogy valaki harminc évesen szívinfarktust kap. Az is, hogy egy baba nem éli túl a születést. Kis százalékban, de mégis. Ezt nem tudjuk elfogadni, ahogy a sérült gyereket sem, ami – valamilyen szinten – jól is van így, hiszen kötelességünk az élet, illetve az élet minőségének védelme. A társadalom azonban mindig bűnbakot keres, pedig egyáltalán nem biztos, hogy történt emberi mulasztás, hanem vannak olyan helyzetek, amikből nincs kiút, csak ezt elfogadni nagyon nehéz. Nekem is nagyon nehéz lenne. De a természet így működik. Viszont mi messze vagyunk tőle, mert a hibátlant keressük. Ha mindenkit császármetszéssel segítenénk a világra, akkor is lenne hiba, szövődmény, ráadásul annak egy részét magával a műtéttel okoznánk.
wer: Sokan döntenek úgy az önhöz járók közül, hogy elvetetik a gyermeküket?
B. B.: Én nem végzek terhesség megszakítást, de előfordul, hogy egy anya így dönt, persze. Szerencsére az is, hogy aztán meggondolja magát. Ma jött hozzám például egy hölgy, aki nagyon vívódott, hogy megtartsa-e a gyermekét, aztán beszélgettünk, és boldogan úgy döntött, hogy megszüli. Életemben kétszer az is megtörtént – és ez nagyon kellemes emlék -, hogy viziteltem az osztályon, odapenderült elém egy anyuka, és mosolyogva mondta nagy hirtelen, hogy „Doktor úr, a gyerekemet magának köszönhetem!”. Nyilván ez így nem igaz, de úgy adódott, hogy mindkét esetben ügyeletes voltam a kórházban akkor, amikor bejöttek, mert nem akarták vállalni a gyereket, majd beszélgettünk kicsit, és mégis megtartották. Végül boldogok voltak, amikor megszülettek a babák.
wer: Milyen érzés, ha valaki úgy dönt, hogy elveteti a gyereket?
B. B.: Hívő ember vagyok, nekem a saját és mások lelki üdvéért kell dolgoznom. De ha mindent megtettem, akkor nincs beleszólásom abba, hogyan dönt, a lelkiismeretem tiszta. Nyilván nem örülök, ha elveteti, de ez az ő döntése. Hogyha utána visszajön egy következő babával, ugyanolyan örömmel fogadom, mint bárki mást.
Ha kíváncsi vagy, mit gondol egy szülészorvos az EDÁról, a természetes szülésről, és az otthonszülés hazai helyzetéről, itt olvashatod tovább a riportot.
