Ágnes levele, amelyben születendő babájáról, az életükről, a kilátástalanságukról mesélt nekünk, mélyen elkeserített. Tényleg ennyire képtelenség ma Magyarországon boldogulni?
Tanácstalan vagyok, de nem segítséget kérek, csak szeretném leírni, milyen ma Magyarországon gyereket vállalni.
Harminc éves múltam, és az első babámat várom. Nem tervezett gyerek, bár én rég vágytam már rá, de a lehetőségeink, hogy finoman fogalmazzak, nem túl kecsegtetőek.
Az élettársammal két éve vagyunk együtt, egy albérletben élünk, velünk él az ő előző házasságából született két iskolás gyereke is. Nehéz volt megszoknom, hogy saját gyerek, és a neki köszönhető tapasztalat nélkül rögtön kiskamaszok anyja lettem, de azt hiszem, mára elég jól összecsiszolódtunk.
A párom minimálbéren van bejelentve egy építési cégnél. Gondolom, nem lepődik meg senki, ha elmondom, ennek ellenére zsebből fizetik, és csak akkor, ha van munka. Ünnepnapokra, és arra az időszakokra, amikor nincs megrendelés, nem kap egy fillért sem. Hiába van állandó szerződése. Ha szólna, ez sem volna. Így gyakorlatilag egész télen fizetés nélkül marad.
Én még hozzá képest is kiszolgáltatottabb helyzetben vagyok: egy ismert kiskereskedelmi lánc elosztójában vagyok fizikai munkás, az édesség osztályon. Tonnaszám mozgatom naponta a csokoládékat, cukorkákat, így azon szerencsések táborát szaporítom, akik az édességtől fogynak. Nem is keveset.
A fizetés? Minimálbér. Sok túlórával. Amit persze nem fizetnek ki. Volt már, hogy zúgolódtunk, voltak ígérgetések, de a plusz kifizetések soha nem kerültek sorra. Ha nem tetszik, el lehet menni – vár a helyünkre húsz másik nyomorult. És szükség is van az utánpótlásra, mert a legtöbb nem sokáig bírja az embertelen tempót, hogy naponta 12-14 órákat kell folyamatosan dobozokat emelgetni.
A szerződésünk határozott idejű. Három hónapra kötik meg velünk, hogy aztán újra és újra meghosszabbítsák, ha jól viselkedünk. Gyakorlatilag folyamatos próbaidőn vagyunk, bármikor kirúghatnak, és semmi pluszra nem számíthatunk évek múlva sem.
Mint írtam, albérletben lakunk, a bojler tönkrement, a tulajdonos nem akarja kicseréltetni, nekünk kell, saját pénzen. Persze szerződés nincs, ha nem tetszik, innen is állhatunk tovább. De hová? Mindenütt ugyanez vár. Feketemunka, fekete lakhatás, kilátástalanság, kizsákmányolás. A mindennapos problémákról, az iskolai kiadások, az elromló mosógép, a csőtörés, a mindennapos kiadások, már nem is írok, hiszen a legtöbben szembesülünk vele nap mint nap.
Hát ide érkezik majd ez a baba. Ha sikerül.
Mert a munkát nem folytathatom, nehéz fizikai munkát nem végezhetek terhesként, viszont arra esély sincs, hogy a főnökeim valami más munkakörbe helyezzenek át. Valószínűleg ki is fognak rúgni – vagyis másfél hónap múlva, mikor lejár a szerződésem, egyszerűen nem hosszabbítják majd meg azt.
Holnap bejelentem, hogy babát várok, voltam házi orvosnál, voltam nőgyógyásznál, hivatalosan táppénzen vagyok – ami még kevesebb pénz.
Azután meglátjuk. Én csak azt szeretném, hogy ez a baba, ha már ennyire akart jönni, egészségesen érkezzen a világra. A többit valahogy majd csak megoldjuk…
