Apám felhívott

Hogy ennek miért van hírértéke, vagy egyáltalán, mi ebben a pláne? Hát az, hogy apám az elmúlt tizenpár évben nemhogy felhívni nem hívott fel soha, de konkrétan le se szart.

Nyilván tudhatta, mert mégis ő az apám, hogy mikor van a születésnapom, de egyszer sem csörrentette meg a számomat. Ja, persze, nem is tudhatta, hogy van telefonom, és hozzá számom, de nem lett volna nagy ördöngösség megszerezni. Akarat kellett volna hozzá, csupán ennyi. Az akarathoz pedig az őszinte érdeklődés, szeretet.

Szóval az elmúlt tizenpár évben nem volt sok közünk egymáshoz. Mivel soha nem keresett, és mivel ronda és botrányos körülmények között vált el anyámtól, mivel a családi házunkat el akarta adni a hátunk mögött, és mivel nulla forinttal támogatta a nevelésünket, iskoláztatásunkat, ezért én is úgy gondoltam, hogy nincs sok közöm hozzá. Van, valahol, egy ember, aki történetesen az apám, lelkileg, érzelmileg azonban nem sok közöm van hozzá.

Akkor sem volt sok, amikor még együtt éltünk, hiszen akkor is a basáskodó, dirigáló, elvárásokat támasztó apák sorát gyarapította, akitől nem sok meleg szót, ölelést, szeretetet lehetett kapni. Sőt, inkább tartottam tőle.

Szóval kimaradt az életemből. Hogy hiányzott-e? Nem tudom. Fiatalabb koromban nem volt fogalmam és tapasztalatom arról, hogy mit jelent, ha van egy apa, egy igazi apa az ember mellett. Ahol felnőttem, ott az apák általában ilyenek voltak. Amikor felnőtt lettem, és máshonnan származó barátaim is lettek, akkor láttam bele néha egy-egy családba, mely más volt, mint a miénk. Akkor láttam, hogy lehet máshogyan is apának lenni. Hogy az apák szeretettel megölelik a lányukat, megsimogatják az arcát, büszkék rájuk és ott vannak mögötte erős támaszként. Ez számomra furcsa és idegen tapasztalat volt, és csak akkor kezdtem érezni, hogy miről maradtam le, amikor láttam, hogy másoknál ez hogyan működik.

Nálam nem a hiány, hanem a szorongás volt az alapvető tapasztalat. Először a szorongás attól, hogy megfeleljek neki, hogy jó hangulatban van-e, hogy engedélyezi-e azt, amire vágyom, stb. Amikor pedig már nem volt velünk, akkor amiatt szorongtam, mert nem éreztem, hogy áll valaki mögöttem, akire számíthatok, hogy mindent egyedül kell meg- és kivívnom magamnak. (Édesanyámmal maradtam, de ez a kapcsolat is tele volt konfliktusokkal, ajtócsapkodásokkal.)

A sors mégis kárpótolt, s talán a legszebb módon azzal, hogy atyai jóbarátomnak mondhatom azt az embert, aki az én hivatásomban az egyik legnagyobb alaknak számít, emberileg és emberségben pedig nagyon magasan áll. Nem apapótlék ő nekem, hanem jóbarát, akivel néha összeülünk, eszünk-iszunk, beszélgetünk. Nem terhelem rá azokat a dolgokat, amiket egy apának kéne megoldania a lánya életében, de nagyon közel áll hozzám és nagyon fontos számomra.

Apám azt sem tudja, mit csinálok, mit tanultam, hogyan élek, milyen gondjaim, örömeim vannak. Ha mégis rákérdez, akkor sem tud mit kezdeni a kapott információval, idegenek vagyunk egymás számára.

Akkor jelent meg ismét az életemben, amikor több helyről is hallottam a szülőfalumból, hogy nagyon rosszul néz ki, nagyon beteg. Nem csoda, hiszen évtizedek óta erős dohányos, és az alkoholnak is nagy barátja. Többször volt már kórházban az elmúlt években, sőt, egy súlyos betegsége is volt. Évente talán kétszer elmegyek hozzá, váltunk pár szót – ennyi.

Amikor karácsonykor láttam, akkor valóban nagyon leromlott állapotban volt. Hamar kifáradt, alig volt benne erő. Aztán kórházba került, és a diagnózis nem túl biztató.

No, ekkor történt meg, hogy felhívott. Hogy elmondja, hogy baj van. S hogy aggódik, attól tart, már meg se éli a legközelebbi vizsgálatot. Aztán újabb híreket kaptam, amelyekből az derült ki, hogy az aggodalom nem alaptalan. Tényleg bármikor megtörténhet bármi, s kevés esély van rá, hogy a végletekig kizsákmányolt és legyengült szervezet sokáig bírja. Bár ha erre az eshetőségre gondolok, azért összeszorul a szívem…

Itt tartunk most. Most már sűrűbben beszélünk telefonon, látogatni nem tudom, mert se időm, se pénzem sok száz kilométert utazgatni.