Albérlet vagy saját ház?
Nyúlanyóék eladják a házukat. Ha tudják. Ez azért vicces, mert mi pedig lakást vennénk, ha tudnánk. Úgy látszik, senkinek sem könnyű…
Mindennapos dolog manapság bárhol a világon, hogy az emberek egy idő után felőrlődnek a törlesztőrészletek fizetésében. Rányomja a bélyeget a mindennapokra a folyamatos aggódás, hogy lesz-e a következő hónapban is elég pénz a törlesztésre.
Vajon megoldás-e, jó lesz-e végre a családnak, ha eladjuk a házunkat?
Régebben laktunk pici másfél szobás kölcsön-lakásban. Az albérletnél annyiban volt jobb, hogy nem kellett félni, hogy a főbérlő eladja a fejünk fölül, és bármikor kitehet minket. Viszont nem tudtuk a sajátunkként kezelni. Évekig dobozokból éltünk, nem rendeztük be, a környék pocsék volt, zajos, tele züllött emberekkel, sokszor kellett rendőrt hívni a közeli kocsmákból kikerülők balhézása miatt.
Egy percig sem éreztem magam ott otthon, pedig 7 évig laktam/laktunk ott a párommal. Azt hittem, azért nem sikerült otthont teremteni, mert nem a mienk a lakás. De lehet, hogy tényleg bennem volt a hiba. (Egy igazi asszony bárhol tud otthont teremteni?)
Kaptunk egy lehetőséget, egy tűrhetőnek mondható hitelkonstrukciót és egy telket, ahova építhetünk saját házat, megvalósíthatjuk az álmunkat. Sikerült egy szép alaprajzú, nagy (túl nagy…), praktikus, kis rezsijű házat varázsolni pici kerttel. 3-4 gyerekre van tervezve a mérete (és így figyelmeztet, hogy nem nekünk való, nem lesz ennyi gyerekünk mégsem). Tulajdonképpen gyönyörűen sikerült, a színek, az elrendezés, a minőségi burkolatok, a hatalmas konyha, a tágas nappali, a közös tér, a tágas fürdőszobák, a kellemes WC, a hinta a kertben, a csendes szomszédság, a közeli szórakozási lehetőségek, a fantasztikus séta-tér, az ismerős környék (ahol felnőttem), minden ideálisnak indult.
Aztán nem sikerült otthont varázsolni. Először is, mert a kihasználatlan 3 szobában csak a rumli gyűlik. Minek két fürdőszoba 3 embernek? Minek a nagy közös tér, ha soha nem jönnek rokonok, vagy ismerősök (nem érnek rá…)? Minek a kert, ha nincs idő kertészkedni? Minek a jó szomszédság, ha nem tartjuk a kapcsolatot?
Tehát el kell adni a házat. Minek fizessük oda a gatyánkat, és minek stresszeljünk a törlesztés miatt, ha a ház nem otthonunk? Szép és jó, de nyilvánvalóan egy nagy nyüzsgő családnak épült. Olyan korábbi vágyat testesít meg, ami soha nem fog beteljesülni.
Nyilvánvaló maradi gondolatom az volt, hogy fizessük vissza a hitelt, és a fennmaradó részből vegyünk egy kisebb lakást. Talán ott sikerül otthont teremteni, jó környéken, egy nem túl kicsi, nem túl nagy lakást vehetnénk, alacsonyabb rezsijűt.
A férjem hallani sem akar erről. Mindenképpen egy normálisabb albérletbe menne, hogy megmaradjon a mobilitásunk. Úgy látja, a pénzt pedig be kellene fektetni, hogy legyen vésztartalékunk. Ugyanis ha veszünk lakást, kiderülhet, hogy ugyanolyan rossz a környék, mint az első lakásban, ha bármi történik a lakással, a javítás költségeit nekünk kell állni, és az értékét veszti ha mondjuk vízkár éri. Az újabb társasházi lakásokat pocsék alapanyagokból csinálták, és köztudottan rosszak a nyílászárók, a szigetelés, gombásodás mindenütt van. A régebbi társasházi lakásoknak meg még rosszabb az állaga, illetve nincs is szigetelésük, a rezsi az egeket veri. Tehát ott tartanánk, mint eddig. Egy albérletben nincs ilyen kötöttség, ami igaz is. Bármikor mozdulhatunk. Ha külföldre, ha más városba kell menni, nem kell akár egy évet vagy többet szenvedni a lakás eladásával.
De miért aggódok ennyire? Mert itthon mindenkinek a szíve csücske a saját lakás, még ha kicsi is, rossz is, saját legyen. Így szocializálódtam. Ezt láttam. Ezt tartom normálisnak. Vajon normális az, hogy nekem ez ennyire fontos? El kellene engedni ezt a görcsöt is? Lehet otthont teremteni egy albérletben, ahol mindig megvan annak a kockázata, hogy a főbérlő eladja a lakást, vagy meggondolja magát? Van itthon kultúrája az albérleti létnek?
Van tapasztalatotok erről?
