Az mindig érzékeny téma, ha egy nőnek születésnapja van. Szerintem ezt minden pasi tudja. Mert ha túl nagy feneket kerítenek neki, akkor a nő megsértődik, hogy mindenki a korára figyelmezteti, ha meg túl kicsi a felhajtás, na, akkor meg jön a depresszió, hogy ő nem is igazán fontos, lám, még a születésnapja sem elég nagy esemény.
Igazából nem is tudom, miért várom minden évben annyira. Már ősztől izgatottan gondolok rá, vajon ki milyen meglepetést fundál ki számomra, vajon lesz-e kapacitása a férjemnek valami különlegesre, vagy jobb, ha nem is ácsingózom, hanem arra trenírozom magam, hogy örüljek, ha egyáltalán szóban megemlékezik a neves dátumról, pláne, ha ezt a napján teszi. Hiába, no, nem egy ünneplős fajta.
És ha jól belegondolok, igaza is van. A születésnap végül is csak egy dátum, ami arra figyelmeztet, hogy egyre öregebbek leszünk, nem? Nem beszélve a tortán csonkig égő gyertyákról, amelyeknek a száma vagy formája az életéveink számát jelképezi… Nem túl szívderítő, nem igaz?
És akkor az ajándék kérdése. Valljuk be, nekünk, nőknek, nem túl könnyű ajándékot választani. Én legalábbis folyton elképzelem, hogy akkor majd lesz a születésnapom, és majd ott állnak a barátok, és a tortán a gyertyák, és mindenki nevet, és koccint, és kis csinos ajándéktasakok rejtik az ajándékot.
De persze még véletlenül sem segítek, hogy mi is legyen abban az ajándékzacskóban, mert persze egy nőt tudni kell meglepni, ha én árulom el, mire vágyom, abban nincs semmi meglepetés, az egyszerűen csak utasítás.
Ennyi erővel én magam is megvehetném az ajándékot…
No igen, ez meg a másik rossz szokásom. Hogy folyton emlékeztetem magam a közelgő ünnepre, és jártamban-keltemben feljogosítva érzem magam a lazább kontrollal szabályozott vásárolgatásra, hogy aztán azzal nyugtassam magam, hogy igazából a születésnapomra vettem meg, előre. De amikor a párom a születésnapom előtti este, a remegő hangon feltett érdeklődő kérdésemre pontosan ezt válaszolja, akkor persze vérig vagyok sértve.
Ha mégis úgy alakul, hogy kerül valami meglepetés, valami igazi meglepetés a csomagolópapír alá, az külön stresszfaktor. Különösen, ha nagyközönség előtt kell felbontani az ajándékot. Mert ilyenkor annyira koncentrálok, hogy akkor is örüljek majd, ha véletlenül nem sikerül túl jól a meglepetés, hogy még akkor is hiteltelenül alakítom a boldog meglepettet, ha egyébként tényleg az vagyok.
Szóval nehéz ügy ez a születésnap.
Kevesen tudják, pedig logikus, hogy a nyugati kultúrában a születésnapok ünneplése nem is olyan régi szokás. A keresztény emberek számára idegen volt saját maguk megünneplése – inkább a nagy uralkodók, később fontosabb emberek születésének napjáról emlékeztek meg az emberek. Másrészt az egyszeri emberek születési dátuma egészen a legújabb korig igencsak bizonytalan volt.
Bár maradtak fenn az 1600-as évekből is egyházi anyakönyvek, de ezek inkább az egyház számára voltak fontos iratok. Az állami anyakönyvezés pedig még nincs 120 éves, bevezetésére 1895-ben került sor, így talán nem meglepő, hogy ez a szokás is csak a XX. századra lett elterjedt igazán, vagyis ha jobban belegondolunk, még tisztára gyerekcipőben jár.
Úgyhogy azt hiszem, nem az lesz az évezred kudarca, ha ez a nap is úgy fog elmúlni, mint a többi, legalább biztos, hogy nem kerül fel a netre valami hasonló videó 🙂
https://www.youtube.com/watch?v=ADu98crUyhc
🙂 Igen, igen! 🙂 És most, hogy visszaolvastam magam, teljesen véletlenül öregítettem magam, nem 25, hanem 15 éve álltam le az eltelt évek számolgatásával… 😀
Jucuska, nagyon jól mondod, az ember annyi éves, amennyinek érzi magát 🙂
Egyik kedvenc mondásom szerint a nő első legszebb tíz éve 29 és 30 között, a második legszebb 39 és 40 között van 🙂
Nekem bizony fontos a saját szülinapom, nem önmagam ünnepléséért, de tudom, hogy a párom is és a gyerekek is készülnek rá, s ha másért nem, hát nekik tartozom annyival, hogy tortát sütök, az ünnepi tányérokkal terítek, s lehetőleg nem mackóalsóban vagyok 🙂 Ajándékként bárminek örülök és a gyerekek készítette ajándékokat meg is őrzöm a “emlék-dobozban” 🙂
Nem várom el, hogy “megkímélt” legyek a szülinapomon, ugyanúgy főzök és mosogatok, de van néhány óra, amikor ünnepelünk.
Szerintem saját szülinapnak is örülni kell és (a lehetőségekhez képest) érdemes ünnepelni, hiszen bármilyen ünnep változatosságot hoz a hétköznapokban 🙂
Nálam a saját születésnapom nem olyan hatalmas jelentőségű, mint a gyermeknél. Én sosem sírok azon, hogy úristen, megint egy évvel öregebb lettem, én azt tartom, mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Én már legalább 25 éve 20 évesnek érzem magam, és valahogy észre sem veszem, ha ráncok jelennek meg a szemem környékén, vagy a kezemen (múltkor a férjem hívta fel rá a figyelmem). Én pl. nem várom el, hogy tortával lepjenek meg, múltkor is én sütöttem saját magamnak egy finom epertortát, ez volt a saját ajándékom magamnak. 🙂
Idén a tesóim leptek meg, egy közös programra invitáltak, de nem mondták el, mi lesz az, csak hogy mikor és hova menjünk a férjemmel. Kicsit ugyan tartottam tőle, ezért utána kutakodtam a neten, és kitaláltam, hogy ez egy olyan szabadulós játék lesz, és igazam lett. És jól éreztük magunkat a Kelepcében, ki is szabadultunk még idő előtt. 🙂
Nekem egy hónapja volt születésnapom, ami azzal telt, hogy a kisebbik fiam valószínűleg valamilyen húgyúti gyulladás következtében egész nap nem tudott pisilni, a férjem rohant vele a Heim Pálba ügyeletre, ahol egy gyors vizeletvizsgálatot követően (nem találtak nála semmi kórosat) hazaküldték. Amikor megjött, ugyanúgy ordított szegénykém, mint amikor elment. 🙁 Este 7-kor már nem bírta tovább, s nagy nehezen sikerült neki. Jobban örültem, mint bármilyen ajándéknak.
Összességében ritka pocsék nap volt. (A férjem szóban megemlékezett róla, s megígérte, hogy majd elmegyünk valahova. Azóta is megyünk…)
Igazából miután volt néhány szülinapom, amikor nem kaptam ajándékot, hihetetlen boldogság bármiféle ajándékot is kapok. Nem nézem mit.
Nekem a saját szülinapom nem fontos, viszont a gyerekeimé nagyon fontos.
Izgatottan várom, készülök rá ezerrel, ünneplőbe öltöztetem a szívem, mindig megrohannak az emlékek, amikor születtek és persze elmorzsolok pár könnycseppet, ahogy végigszáguldanak előttem a közös évek és mindig meglepődök, hogy már milyen nagyok…. És imádom, hogy összejön az egész család és látom az örömöt a pofijukon és hogy megölelhetem őket és ünnepelhetem őket, akik nekem a világon a legfontosabbak!
igen, igen szentimentális vagyok, ahogy öregszem egyre jobban és jobban!