Írtam már arról posztot, hogy a szinglilét sokszor nem önként vállalt életforma, hanem igen szürke, magányos szakasza is lehet egy nő életének. Persze, azért ne temessük magunkat, mert sok pozitív hatás is érheti az ember lányát, ha nem csak arra koncentrál, hogy „jajjistenem, milyen egyedül vagyok”.
Először is, soha nincs jobb alkalom arra, hogy az ember mélyen magába nézzen, és nekilásson feldolgozni az eddigi tapasztalatokat. Átértékeljen dolgokat magában, rendet rakjon a lelkében, az életében, és esetleg megpróbáljon változtatni valamin. Talán az önismeret a legfontosabb ilyenkor: számot vetni az eddigi kudarcokkal és sikerként elkönyvelni azt, ami szép volt. Hol hibáztunk, mit lehetett volna okosabban, szebben csinálni, és hogyan tovább. Közhely, de csakis akkor tudunk továbblépni, ha már lezártuk a múltat, és tanultunk annak hibáiból.
Aki nem gondolja alaposan végig, hogy hol és mit rontott el, az arra kényszerül, hogy újra meg újra megismételje régi kudarcait. Ismerek olyan nőt, aki még olyan világban nőtt fel, amelyben a nő szerepe afféle házicseléd volt, és ebből a szerepből ő sem tudott kibújni, pedig szeretett volna. A kapcsolatai pedig rendre azon mentek tönkre, hogy a háztartásban ő csinált mindent, a mellette levő pasik pedig elkényelmesedtek, az asszony pedig egy idő múlva nem bírta a méltatlan bánásmódot – ami voltaképpen az ő aktív közreműködésével alakult ki.
Az egyedüllét aztán arra is lehetőséget nyújt, hogy az ember kipróbáljon dolgokat, amiket esetleg már rég szeretett volna, de még nem volt rá ideje, lehetősége. Én a szingli-éveim idején jártam meditálni egy ideig, sőt, egyszer egy több napos elvonuláson is részt vettem. Erre ma már nem tudnék időt szakítani.
Mint ahogyan azokra az egész estét, sőt, akár éjszakát is betöltő „szemináriumokra”, amik az akkori albérletemben voltak heti rendszerességgel. Az estét könyvek olvasásával és értelmezésével kezdtük, aztán nem egyszer torkollott nagy beszélgetésekbe, vagy bulikba az éjszaka.
Apropó, bulik! Hát, azok aztán voltak. Jobban is bírtam az éjszakázást, és nem kellett senkivel egyeztetni vagy kimenőt kérni, hanem akár spontán is bármibe belekeveredni. Nem egyszer történt, hogy egyik percről a másikra nagy házibuli kerekedett nálam, és az is, hogy elnyelt minket az éjszaka, és egésze váratlan helyeken dobott ki ismét.
S az egyedüllétbe beleférnek a flörtök, a kalandok. Ezekből is tanul az ember, erősödik az önbizalma, bár nem kétséges, hogy erősen megtépázva is ki lehet ezekből keveredni. De az ember lánya szingliként mégis jobban odafigyel a megjelenésére (nem olyan lestrapált feleség, mint évekkel később a szürke és munkás hétköznapokban), több ideje van magával, csakis magával foglalkozni, és mivel céljai között többnyire előkelő helyen szerepel az, hogy végre megtalálja az igazit, ezért hajlandó áldozni is erre.
Meg aztán ott van az is, hogy az egyedül töltött idők kompenzálásaként az ember hajlamos több időt-energiát fektetni a karrierje építésébe, a munkában elért sikerekkel kárpótolva magát. Ezt annak idején „munkaterápiának” neveztük egy barátnőmmel, akinek szintén nem alakult valami fényesen a magánélete. Én tuti, hogy azokban az években alapoztam meg a pályafutásomat, és sikerült bedolgoznom magam a „szakmába”.
Szóval sok mindenre jók lehetnek az egyedül töltött hónapok, évek. A leginkább előrevezető ezek közül szerintem az önismeret. Ha az ember képes arra, hogy nem csak teherként, hanem lehetőségként fogja fel életének ezt a magányos szakaszát, akkor akár jól is ki lehet jönni belőle!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: