Belém szeretett egy lány

Olvasónk megtisztelt minket a bizalmával, és elmesélte nekünk ezt a régi történetet. Elő szokott fordulni, hogy a fiatal lányok beleszeretnek a tanárjaikba, akikre felnéznek – de ez most arról szól, hogy a tanárnőjébe lett szerelmes egy hallgatónő. De a vége szerencsére happy end.

Kedves Ursula! Valamelyik nap véletlenül eszembe jutott egy régi történet, még tanári pályám elejéről, és úgy gondoltam, megosztom most veletek. A cím alapján talán nem világos, hogy mi a csattanó. Nos az, hogy én is lány vagyok, vagyis most már középkorú nő, sőt, férjes asszony.

De ez régen történt még, tanári pályám elején. Németet tanítottam egy vidéki főiskolán, kezdő voltam. A hallgatóimmal mindig igyekeztem megtalálni a hangot, sose voltam az a kimondottan merev, tanáros típus, hanem inkább laza. Fiatal voltam még, akiket tanítottam, azoknál is csak pár évvel idősebb, így aztán pláne nem láttam értelmét annak, hogy keménykedjek órákon. Számonkérésnél azért persze szigorú voltam, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy a lazaság, jópofaság nem mehet a tanítás rovására.

A hallgatóim természetesen tegeztek (ez amúgy a mai napig így van, ki nem állhatom a hivataloskodást és a tartalom nélküli tekintélytiszteletet), és igyekeztem érzékeltetni velük is, hogy amiért én tanítom őket, azért én még nem vagyok az atyaúristen.

Történt egyszer, hogy volt egy főiskolai buli, ahová persze én is hivatalos voltam, el is mentem. Jól éreztem magam, és sokat beszélgettünk pár lánnyal és fiúval egy asztalnál. Amikor vége lett a bulinak, és mindenki elindult valamerre, akkor páran úgy gondolták, hogy üljünk még be egy helyre. Szívesen velük tartottam. Ekkor már néhányan lemorzsolódtak, talán  négyen maradtunk. Hamarosan egy pár is elment haza, és ott maradtam az egyik lánnyal (legyen az ő neve most Emese).

Emesével rendeltünk még egy utolsó italt, és beszélgettünk. Igazából semmiségekről, mesélt pár szót az életéről, én is párat, de csak felszínes általánosságokat. Aztán már zárt a hely, és felkerekedtünk hazafelé. Én ott laktam a közelben, könnyű dolgom volt, viszont amikor rákérdeztem, akkor derült ki, hogy Emese viszont még csak nem is a városban lakik, hanem egy közeli faluban, úgyhogy meg kellene várnia a legelső buszt hazafelé. Vagyis 2-3 órát kellett volna még várnia a hidegben.

Én erre azt találtam neki mondani, hogy akkor inkább aludjon nálam, a szomszéd szoba üres. Hazamentünk, megágyaztam neki, elalvás előtt még dumáltunk pár szót, és elaludtunk. Reggel főztem egy kávét, megreggeliztünk, és elment dolgára. Én itt le is zártam a sztorit.

Ő viszont nem, ez a további napokban kiderült. Még aznap kaptam tőle egy kedves sms-t, amelyben megköszönte, hogy nálam alhatott, és írta, hogy ez milyen jólesett neki, és mennyire jól érezte magát velem. Válaszoltam valami kedveset és udvariasat.

Ezt az sms-t azonban továbbiak követték, melyek először a főiskolai élettel voltak valamilyen kapcsolatban, aztán már egyre személyesebbek lettek. Nem tudtam mire vélni. Sok mindenre gondoltam, arra például, hogy magányos és szüksége van valakire, akinek kiöntheti a lelkét, vagy ne adj isten, rajong értem.

Egy idő után találkozni szeretett volna velem. Én ezt hárítottam, mert egyre terhesebbnek éreztem a dolgot, és nem tudtam mire vélni ezt a nyilvánvaló közeledési kísérletet. Az órákon természetesen ő is és én is úgy viselkedtünk, mint máskor, ilyenkor meg is nyugodtam.

Aztán már útközben kaptam egy sms-t, egy kedves bókkal, hogy milyen jól érezte magát az órámon, milyen jó volt, és hogy jól néztem ki. Ezen is csak mosolyogtam.

Na, hát ez eltartott egy darabig. Sms-ek, udvarias hárítás, ilyesmik. Aztán egyszer csak kibújt a szög a zsákból, megírta, hogy szerelmes belém. Ekkor döbbentem rá, hogy mi zajlik itt már hónapok óta, és hogy ennek milyen következményei lehetnek. Elvégre én ezt a lányt tanítom, én felelős vagyok érte! Nagyon megijedtem, hogy ha bármi marhaságot csinál, akkor én leszek az oka.

De hát nem hazudhattam, azt válaszoltam neki, hogy sajnálom, de én a férfiakat szeretem, és emellett ki is tartok, nincs semmi késztetésem a leszbikus szerelemre. Félre ne értsék, nem ítéltem én őt el amiatt, hogy melyik nemhez vonzódik, ez az ő magánügye. Nem volt nekem ezzel semmi bajom, vagyis pontosabban nem ezzel volt a bajom. Hanem azzal, hogy a szerelmének jelen esetben én voltam a tárgya.

Azt mindig utáltam, amikor valaki szerelmes volt belém, és nekem meg kellett mondanom, hogy én nem szeretem. Tudtam, hogy ilyenkor fájdalmat okozok, de nem tehetek mást, mert nem hazudhatok.

Azt is tudtam, hogy Emese szenved miattam. Néha írta, hogy hiányzom, szeretné, ha mellette lennék, meg ilyeneket. Persze, volt amiért később bocsánatot kért, mert egy gyenge pillanatában írta.

Egy pár hétig nem mertem vele találkozni személyesen, de aztán úgy gondoltam, hogy meg kéne ezt beszélnünk. Ennek persze örült, hogy találkozhat velem végre. No, akkor röviden elmondtam neki, hogy tőlem hiába várja a szerelme viszonzását, mert én a másik nemhez vonzódom (akkor ugyan hiába még). Persze, fájt neki.

Aztán mesélt magáról. Elmondta, hogy ő világéletében a lányokat szerette, soha nem volt pasija, és nem is lesz. Valahogy alkatilag, zsigerileg is mindig a nők vonzották. Ezt elfogadta az édesanyja is, akinek az volt a legfontosabb, hogy a lánya boldog legyen. És elfogadták a közeli barátai is, különösebb atrocitás addig nem volt az életében emiatt.

Hosszú hónapok teltek el, mire végre azt éreztem, hogy kezdenek begyógyulni a sebei. A fura barátságot közben azért tartottuk, odafigyeltem rá, mi van vele, hogy van, de iskolán kívül nem találkoztunk.

Amikor már nem is tanítottam, akkor voltak az első jelei annak, hogy már nem vagyok olyan fontos számára. Ekkor már le mertem ülni vele beszélgetni, elmesélte, hol tart a tanulmányaival, hol dolgozik, mik a tervei, s hogy egyre több agresszióval találkozik mostanában, egy barátnőjét már meg is verték, és most már ő is fél. Sajnáltam.

Aztán pár hónapra rá megtudtam, hogy készül ki Angliába. Ráadásul nem egyedül. Megtalálta azt, aki boldoggá tudja tenni. Sok sikert kívántam neki. A facebookon kapcsolatban vagyunk, látom a fotókon, hogy jól van.

És azóta én is megtaláltam a páromat.