Liza azon töpreng, hogyan keletkeznek a házisárkányok, mi meg csak szólunk, hogy a mérges nő férfinak látszik!!!
Mindenki hallott már anyósviccet, az anyós igazi házisárkány. Amíg poén, addig jó is minden. Távolról sem kellemes látvány egy élő, két lábon járó házisárkány. De természetesen nem csak az anyósok lehetnek házisárkányok, tulajdonképpen akárki válhat azzá.
Az utóbbi időben gondolkoztam azon, hogyan sárkányosodik el egy alapvetően normális ember? A házisárkányok sem sárkányként kezdték. És hogyan készül a házisárkány? Nem csak nők, és nem is feltétlenül csak a családtagok érintettek szerintem. Elsárkányosodhat akár munkatárs is, vagy egy régi barát, bárki, aki közel áll hozzád.
Egyébként mi az a házisárkányság pontosan? Nem vagyok “sárkányológus”. Biztosan volt már elődöm, aki jobban megfogalmazta. Próbáltam utánanézni a neten böngészve, de konkrét definíciót nem találtam. Leginkább csak történeteket.
A meghatározás fontos lehet, talán mindenki mást érthet sárkányosodáson. A sajátomat tudom leírni.
Szerintem a házisárkány egy olyan személy, aki az életébe belefásulva a hibákat mások cselekvésében, vagy nem-cselekvésében látja. A házisárkány minden alkalmat kihasznál arra, hogy játszmát teremtsen, és a játszma során a másik fejét leordítsa, láthatóan nem életbevágó, gyakran háztartási, vagy viselkedési dolgok miatt. A házisárkány mindent kontrollálni akar, és nem tűri, ha az irányítás egy pillanatra kicsúszik a kezéből. Egyértelműen ő a főnök, az összes többi embert nem tekinti partnernek, így semmilyen partnerkommunikáció nem létesíthető, hiszen nyilvánvaló az alá-felé rendeltségi viszony.
Ahol mindenki más az alárendelt pozícióba tartozik, onnan csak feladatot végrehajtani lehet, és örülni, ha a feladat úgy sikerült, hogy a sárkány nem ordít. Egy sárkánytól nem szabad dicséretet várni. A dicséret igazából az, ha csend van.
A sárkánynak nem szabad azt mondani, hogy nézd, kész van a feladat, mert odamegy, és megkeresi, hogy mit csináltál rosszul benne, és akkor az eredeti rutin alapján kezdődik az apró darabokra szedetésed, és a kiabálás.
Egy sárkánytól nem lehet bocsánatot kérni, mert a bocsánatkérésből is balhét csinál. Egy sárkány előtt lehajtott fővel csöndben lehet állni, tudatva vele, hogy tökéletlen vagy, és ő mindenek fölött áll, de te nagyon igyekszel.
Ahol mindenki más az alárendelt pozícióba tartozik, onnan csak feladatot végrehajtani lehet, és örülni, ha a feladat úgy sikerült, hogy a sárkány nem ordít. Egy sárkánytól nem szabad dicséretet várni. A dicséret igazából az, ha csend van.
A sárkánynak nem szabad azt mondani, hogy nézd, kész van a feladat, mert odamegy, és megkeresi, hogy mit csináltál rosszul benne, és akkor az eredeti rutin alapján kezdődik az apró darabokra szedetésed, és a kiabálás.
Egy sárkánytól nem lehet bocsánatot kérni, mert a bocsánatkérésből is balhét csinál. Egy sárkány előtt lehajtott fővel csöndben lehet állni, tudatva vele, hogy tökéletlen vagy, és ő mindenek fölött áll, de te nagyon igyekszel.
No ez túl hosszú volt definíciónak… Röviden a sárkány egy mindennel, és önmagával is elégedetlen, játszmázós, agresszív ember.
Aki boldog, fiatal, aki testileg-lelkileg ép, és a valós céljai elérésén fáradozik, szerintem nem is lehet sárkány.
Hogyan alakul át egy teljesen normális ember sárkánnyá? Tényleg lehetett valaha teljesen normális, aki sárkányosodott? Csak nem volt elég önismerete, és hagyta, hogy az ár magával sodorja?
A definíció-keresésem közben konkrét sztorikat olvastam erről, hogyan vált valaki sárkánnyá. Szép, látszólag összeillő fiatal pár, és a hölgy több gyerek szülése után “átvette a hatalmat”, és a férjét teljes mértékben irányítja. Vagy a “hatalomátvétel” megtörténik rögtön a házasságkötés után. Egyes leírások szerint kell ehhez a partner is, aki nem nőtt fel teljesen, és azt várja – akár tudat alatt – a párjától, hogy az apukája/anyukája helyett oldja meg az életét, neki ne kelljen felelős döntéseket hoznia.
Ezt az átalakulást az élet adja?
A be nem teljesült vágyak, a rossz társas kapcsolatok?
Egyszer csak elindul valami. A többiek meg vevők rá.
Talán így kezdődik, ahogy egy egész találó viccben olvastam:
“Amikor a nő mérges, mondd neki, hogy csodásan néz ki, és légy hozzá gyengéd. Ha elkezd morogni, húzódj távol, és dobj neki egy csokit.”
S akkor elindul a lavina. A hiszti célt ér, mindenki retteg, mindenki próbál megfelelni, mindenki próbál kedves lenni, “csokit dobni”. A kedvében járni, ajándékokat adni, csak hogy lássanak már egy elégedett félmosolyt…
Vettetek már olyan ajándékot egy sárkánynak, amivel nem elégítettétek ki kényes ízlését, nem találtátok el óhaját? A saját születésnapját is képes könnyekben, illetve kiabálva tölteni, hogy ő nem ezt az ajándékot akarta…
Egy idő után viszont fixálódik a hiszti. A hisztis fél természetesen nem lesz boldog, sőt, boldogtalannak érzi magát, mert sosem lesz elég a kedvesség, mindig több kellene, vagy más kellene. Érzi az elfogadó szeretet és megnyugvás hiányát, de a megszokott rutin szerint jár el, és egy idő után már félnek tőle. Ott a bélyeg a homlokán, “sárkány”. A háta mögött kinevetik.
A sárkányok nehezen találnak kiutat, mert a sárkányságból túl nagy rutint szereztek. Nem tanulták meg, hogy motiválni hogyan kell, hogy a belső motiváció egy másik embernél jobban működik, mintha kívülről próbálná rákényszeríteni az akaratát a környezetére. A sárkányok kizárják a tényleges kommunikáció lehetőségét. A sárkányoknak pedig behódolnak… Magányosak lesznek, de nem tudják elmondani az érzéseiket már, hanem elkezdenek akár pótcselekvésekbe menekülni. Igazi ördögi kör.
Közben gyakran éppen őket okolják a párkapcsolati erőszak kiprovokálásáért. Szó mi szó, aki találkozott sárkánnyal, a meghunyászkodás mellett/közben/után tudja, hogy gyakran kinyílik az ember zsebében a bicska. Az őrületes hisztit levágó embernek a száját legfinomabb esetben – ha őszinték vagyunk magunkhoz – legszívesebben befognánk. Bármit megtennénk, csak legyen végre csönd, hagyjanak már békén. Tipikus, régies, manapság joggal elítélt “megoldás” az volt, ha a házsártos asszony (vagy uraság) kapott egy jókora pofont, vagy kapott a nyújtófával egyet a hátára… ‘Oszt csönd volt.
Van megoldás? Elvileg olyan egyszerű lenne kitörni ebből a helyzetből. Egy ideig máshogy kellene viselkedni. Abbahagyni a játszmát. A sárkány szüntesse be az ordítást, a másik rendszeres és módszeres megsemmisítését. Ha valami nem tetszik, hanyagolni kell, el kell felejteni, nem kell a másikat piszkálni vele. Megtanulni olyan mondatokat, hogy: Mit gondolsz, hogyan tudnánk ezt együtt megoldani? Segíthetek neked? Nem azért, mert te rosszul csinálod, csak mert látom, hogy jól esne neked néha, ha együtt próbálkoznánk. Könnyebb lenne együtt. Vagy rábízni valamit a másikra, és utána nem számon kérni.
A “behódoló” félnek meg fel kellene nőnie, ha a másik nyitottabbá vált. Nem meghunyászkodni, nem papucsoskodni, hanem megtanulni együttműködni, felelősséget vállalni a kisebb-nagyobb dolgokért, megoldani dolgokat egyedül. Nem várni az utasítást. Felnőttként élni és dönteni.
A játszmákat nem kellene többé beengedni egy kapcsolatba.
Liza, ez egy tök jó cikk! Sajnos több ponton is magamra ismertem, de azt hiszem, még kezdeti sárkányosodási fázisban vagyok. 🙂 És a csokihajítás tényleg segít! 😀 Tetszik az írás, tapsot neki!
Ezt a cikket már az én posztom megírását követve olvastam, de idevág, találó:
http://insideoflove.cafeblog.hu/2014/02/18/a-parkapcsolatok-egyik-ellensege-a-hiszti/