Farsang tájékán az anyák mindig nekilátnak bebizonyítani, hogy minden más anyukánál szuperanyubbak, és egészen megvadulnak a különböző jelmezötletektől. Én is.
Mindig is vágytam rá, hogy kreatív anyuka legyek.
Írtam is erről már többször, de újra és újra rá kell döbbennem, hogy a vágy és a szándék nem elég, vagy nem mindig elég. Mert álmaimban az úgy volt, hogy majd én dolgozom az én ötleteimen, míg a gyerekeim a sajátjukat tökéletesítik belemélyülve, vagy amíg az aprónép épp a másik szobában tevékenykedik – csöndben és békében! -, vagy a megbízató háromórás délutáni szunyókálását végzi, addig szépen megfestem-varrom-ragasztom-szögelem, amit kitaláltam a srácoknak, hogy azután majd nagy kacagások közepette olvadjunk egy boldog családdá újra és újra…
És persze, majd az én gyerekeimnek lesznek a legszuperebb jelmezeik, amelyek észrevétlenül, de kívánságuk szerint fognak elkészülni, hogy amikor előlebbentem, tenyerüket összecsapva essenek egyik ámulatból a másikba.
Úgy képzeltem, hogy ahogy nő a gyerekek száma, úgy növök majd fel a feladathoz, úgyhogy a sokadik farsangra már rutinosan fogok készülni, pikk-pakk legyártok x+n jelmezt, ahol az x a gyermekeim száma, az ‘n’ pedig én vagyok, mert ugye egy igazi kreatív anyuka nem hagyja ki magát a gyerekek szórakozásaiból.
Azt elfelejtettem megálmodni, hogy mi lesz addig, amíg megszerzem a rutint. Meg arról sem szólt a fáma, hogy már az első intézményesített farsangra nagycsaládos leszek, egy kis diktátoroskodó legnagyobbal, aki hallani sem akar arról, hogy a testvérei kimaradjanak a mókából, sőt, mindenkinek személyre szabottan kiosztja, hogy minek kell beöltöznie.
Tavaly betegség miatt megúsztuk a készülődést, de idén nincs mese, teljesíteni kell!
Úgyhogy fejjel a mély vízbe, idén négy komplett jelmezt kellett elkészítenem.
Mit ne mondjak, sokszor elmélkedtem a sorstársaim módszereiről, vajon hogy csinálják mások? Ők is tépik a hajukat, miközben azt üvöltik a gyereknek, hogy “szállj már le a varrógép talpáról, mert majdnem elvarrtam a kezem!”, vagy másutt is úgy készül a ruha, hogy közben a legkisebb ki-be kapcsolgatja az éppen öltögető varrógépet?
Másutt is elhangzik ezerszer a fenyegetés, hogy “A te jelmezed fejezem be utoljára, és ahogy magamat ismerem, akkor pénteken jelmez nélkül maradsz!”, vagy a gyerek részéről, hogy “Anya, ha nem engeded meg, hogy a számítógépeden nézzem a mesét, akkor nem hagylak varrni!” – nohiszen, hát próbáld csak meg, örömmel hagyom majd magam eltéríteni!
És persze: “Nem látod, hogy éppen azért küzdök, hogy a farsangon legyen jelmezed, értsd már meg, hogy nem érek rá, ne lökdöss, menj arrébb, ne vidd el, hozd ide, hová lett, mit csinálsz már megint, miért kell felállnom, most ültem le, sosem leszek kész ezzel a…”
Szóval különösen zajosra sikeredett az idei farsangi szezon. De hát ez a lényege, nem? Hogy erős hangzavarral, duhaj hangulatban elűzzük a telet.
Azt hiszem, rajtunk nem múlik.
De bevallom, amikor végre elkészül a jelmez, és látom a fiúk csillogó tekintetét, hogy megvalósítottam, amire vágytak, az azért mindent visz. Ilyenkor úgy érzem, be sem kell öltöznöm, mert belülről váltam szuperhőssé – és azért milyen jó, hogy nem mindig én vagyok a főgonosz a mi kis közös mesénkben… 🙂
Remélem, az elmúlt napok ellenére csupa jó emléket őriznek majd meg az első igazi farsangjukról!
Ti mit alkottatok az elmúlt hetekben?
Kedves Liza! Ne vedd személyed elleni támadásnak, amit írtam! Isten ments, hogy bárki fölött ítélkezzek, mindenki úgy csinálja, ahogy tudja, illetve ahogy neki és a gyereknek is megfelel. Én sem vagyok “kreatív szuperanyu”, sőt! Elsősorban arra próbáltam rávilágítani, hogy sok öröm rejlik ám az ilyen dolgokban, kár kihagyni, érdemes legalább megpróbálni. 😉
Pontosan így gondolom én is! Sajnos én sem tudok varrni, sokáig berzenkedtem is minden ilyesmitől, de mostanra megérett bennem az elhatározás, hogy legalább az alapokat elsajátítom. Nagyon praktikus, hogy ma már majdnem mindenre van “instant” megoldás, de szerintem sokszor csak kishitűségből nem birkózunk meg mi magunk az ehhez hasonló feladatokkal. Tavaly még nem mertem nekivágni a jelmezkészítésnek, mondván, hogy úgyis béna vagyok, úgysem fog sikerülni, úgyhogy megvettem egy pókjelmezt a fiamnak. Aztán annyira snassznak éreztem az egészet (gyakorlatilag csak egy kis sapka volt egy mellényszerűséggel), hogy készítettem hozzá lábakat a régi harisnyáimból. Nem volt egyszerű a gyerekre applikálni, de az eredmény mindenkinek tetszett, a kisfiam boldogan vette fel, büszke volt rám és én is magamra. Kiderült, hogy mégsem vagyok annyira reménytelenül kétbalkezes, mint gondoltam…
Igen, fő az egyensúly. Aki szeret kreatívkodni, tegye, aki nem, ne tegye. Az viszont biztos, hogy miután a gyerekkel megbeszéltétek, mi szeretne lenni, és te magad csinálod a gyermek jelmezét, még ha nem is lesz olyan csili-vili, mint a boltiak, a gyermek amellett, hogy boldog, hogy jelmezbe bújhat, még büszke is lesz a szülőre, magára, hogy ez sk készült. És ilyenkor nem érzem azt, hogy a gyerekemtől veszem el az időt, ami alatt megcsinálom a jelmezt, mert ugyan nem ténylegesen vele töltöm az időt, de neki csinálom, sőt, ha szeretne, akár segíthet is az egyes folyamatokban.
Egyébként én sem vagyok kreatív, és nem tudok varrni se (bár most, hogy megvettük a kis varrógépet, szeretnék megtanulni), ennek ellenére mindig élvezem az ilyen jellegű “munkát”, mert saját magamról is kiderül, mire vagyok képes… 🙂
Vasárnapi ebéd mirelit pizzával?
Hm, valóban nem, de mondjuk nekem az se tetszik, ahogy anyósomék kizárólag a főzésre koncentrálnak, a családra nem. Itt is, ott is fő az egyensúly. Aki gyorsan és ügyesen tud varrni, az varrjon, de ne menjen a gyerekek kárára, ne a kreatívkodás vigye el az időt. Ha kellemes együtt töltött idő, hát persze. Ha a család passzolása, nehogy. És igen, miért ne lehetne a gyerek az 5. hercegnő? Egyébként lehet aukciós szájtokon nem sablon, hanem igényes és kreatív jelmezt is venni. Jó, nem az anya csinálta. De mondd csak, mesefilm helyett te mindig diafilmeket vetítesz? Vagy a mesekönyveket te illusztrálod, és magad írod a meséket is hozzájuk? És sose használsz előre összekevert fűszereket? Mirelit zöldségek helyett mindig csak otthon termettet? Otthon vágott csirkét? Az lenne az igazi… Kompromisszumokkal kell élni… Én nem vagyok kreatív. Ez van.
Teljesen egyetértek.
Igen, ez tényleg nem ugyanaz a helyzet… Az pedig valóban elgondolkodtató, hogy mennyire szabad az ízlésüket befolyásolni, mondjuk a lányom nem egy befolyásolható jellem, nem hajlandó olyat felvenni, ami neki nem tetszik, vagy ami az aznapi elképzelésébe nem passzol. És ugyanígy megvan a véleménye szinte mindenről. Igyekszem megadni neki a szabadságot, de azért elkerülhetetlenül hat a gyerekekre a szülők ízlése, egyszerűen megérzik a véleményünket, meg azt is elismerem, hogy bár tágak a határok, de ami nekem nagyon hajmeresztő, arról azért lebeszélem. Az öccse meg éppen csak 1 éves múlt, nála ez még nem téma.
Teljesen igazad van! Tényleg sokkal jobb, ha ő az ötödik boldog pókember a farsangon, mintha mondjuk egy kissé csalódott kakukkos óra lenne. 🙂 Esetemben szó sincs arról, hogy a kreativitás oltárán feláldoznám a gyerek boldogságát, Isten őrizz! Ha ragaszkodott volna az “eredetileg” elképzelt Batman/Pókember/Transformers-jelmezhez, felőlem lehetett volna az is nyugodtan, de mivel nagyon könnyen meg lehetett győzni, hogy valami mást válasszon, ezért nem volt lelkiismeret-furdalásom. Gyakorlatilag ahányszor megkérdeztem, hogy mi szeretne lenni, annyiféle választ kaptam. 🙂 Számomra ez mint nevelési kérdés vetődik fel: szabad-e, s ha igen, milyen mértékben szabad a gyerek ízlését befolyásolni. Nem csak a farsanggal kapcsolatban, hanem úgy általában.
Teljesen egyetértek azzal, hogy a farsang egy szuper, örömteli ünnep lehet mindenkinek, és én imádok mindenféle kreatív dologgal bíbelődni és amikor a kislányom 2 éves korában a szomszéd gyerekekkel közösen farsangot szerveztünk nekik, nagyon élveztem a közösen kitalált jelmez elkészítését, amit aztán nagyon büszkén viselt. De azt is megfogadtam, hogy soha nem fogom befolyásolni a döntését csak azért, hogy kreatívkodhassak. Mert az én anyukám is szeret ilyeneket készíteni, ezért gyerekkoromban mindig lebeszélt a szokásos tündér-királylány jelmezekről (soha nem kényszerített, csak olyan nagyon mondta, hogy beleegyeztem…), és még emlékszem rá, hogy ott álltam a kreatív, egyedi és mindenkinek tetsző jelmezemben és nem tudtam felhőtlenül örülni, mert arra gondoltam, hogy soha nem lehetek semmi ilyen “nagyon szép”, mint a többi kislány. Ezért, amikor még az ősszel a kislányom meglátott egy tündét jelmezt a vaterán, amibe egyből beleszeretett, megvettem neki, és azóta egy csomószor felvette itthon és nagyon várta a farsangot, hogy elmehessen benne az oviba. És amikor reggel odaértünk, és meglátta, hogy a két legjobb barátnője, meg még egy kislány szinte pont ugyanilyen tündér jelmezben van (egy 20 fős csoportnál ez azért elég nagy arány), még sokkal boldogabb lett, és egész nap együtt pörögtek-forogtak-varázsoltak, és már most alig várja, hogy megint farsang legyen. Már ki is találta, mi szeretne lenni: hercegnő, vagy királylány – és ha nem változik ez addig, én nem fogom róla lebeszélni, mert ez az ő ünnepük. Lehet, hogy majd én készítem el a jelmezét, de az is lehet, hogy megint veszünk egyet, ezt majd meglátjuk, és igazából szerintem nem is ez a lényeg, hanem a gyerekek öröme, vagyis úgy lesz, ahogy ő szeretné. Még annyit, hogy ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy nem feltétlenül hanyagság/lustaság miatt nem készít valaki jelmezt és az sem biztos, hogy baj, ha egy gyerek a sokadik királylány/pókember a csoportban. Csak legyen vele elégedett és tudja, hogy ha azt szeretné, akkor jövőre az anyukája szívesen elkészíti amit kér.
Szerintem kár, hogy ha valaki így áll hozzá. Ez kb. olyan, mintha a vasárnapi ebédet letudnánk egy-egy mirelit pizzával: a feladat kipipálva, de szinte semmi öröm nincs benne. Nálam nem a kreativitás hiányzik, mint arra újabban rájöttem, hanem a technikai tudás és a kézügyesség. Ennek ellenére idén is sikerült összehozni a gyerek jelmezét, s bár nem lett nagy szám, legalább nem ő lett a sokadik pókember a farsangon. A csoportjában az összes kislány kivétel nélkül hercegnő-királylány-tündér volt. :/ Nagyon ritka az igazán ötletes jelmez. Más kérdés, hogy meg kell-e győzni a gyereket, hogy ő legyen valami különleges, valami más, valami olyan, amire senki más nem gondol. Mindenesetre én megtettem. Nekem örömet okoz a farsang előtti bénázás a jelmezzel, amit sajnos mindig az utolsó pillanatra hagyok, így azért van benne némi stressz is, hogy kész leszek-e. A gyerek már az esemény előtt arról beszél, hogy még minek szeretne beöltözni majd a következő farsangokon. Szerintem ez egy olyan ünnep, amit igazán élveznek a gyerekek és a szülők is, ha nem nyűgként tekintenek rá, és nem is mindenáron bizonyítani akarnak vele valamit. 🙂
Ugyan már, ne légy pesszimista! 😉
Jó, bevallom, túlreagáltam egy picit, annyira nem volt háborús övezet, viszont olyan ez, mint a terhesség, itt fáj, ott rossz, eleged van az egészből, túl lennél már rajta, aztán a végén mégis ezerszeresen kárpótolva vagy 😉
Hehe 🙂 A Sissy-paróka szenzációs, gratulálok!
És most kicsit fáj a szívem, hogy nekem ilyen királynőruhás ládám sose lesz (vagy lehet, csak nem lesz, aki felveszi).
Bár ezzel is vigyázok, idén nagyon reszkettem, nehogy Andzselinabalerinák akarjanak lenni 😀
Kérsz egy Chuck Norris-díjat? 😉
http://ahelyisegkalapacsa.cafeblog.hu/2014/01/24/farsangi-chuck-norris-dij/
Az idei jelmezekhez párommal megtanultunk nadrágot szabni. Ewok jelmez készült szőrös anyagból, nem volt könnyű megvarrni, de sikerült és a sikerélményben nagyfiam is osztozott, hiszen az összes jelmezzel kapcsolatos ötletét meghallgattuk, megbeszéltük. Apa-fiú közös munkával készült a lándzsa, ami így még értékesebb lett. Kislányom tündér ruháját tavaly is, idén is párommal együtt találtuk ki, megdolgoztatott az elkészítés, de jó volt a sikerélmény. A szárnyat vettük, azzal nem boldogultam.
Saját gyerekeimen azt látom, jobban örülnek házi gyártású jelmezeknek, kifejezetten büszkén mesélik, hogy édesapám/édesanyám/együtt készítettük. Ez pedig bőven kárpótol az éjszakába nyúló jelmezkészítési napokért 🙂
Szerintem, nem az a lényeg, hogy otthon készített vagy vett, sokkal inkább az, hogy a készítése is örömöt szerezzen, és a gyerkőc boldogan viselje.
Nálam a vaterázás lehet, hogy még több időt elvett volna, mint a jelmezek elkészítése 🙂
Így két-három nap idegeskedés volt, de persze közben az alkotás öröme, nem beszélve a közös ötletelésről, a “meózásról”, ahogy rábólintanak egy-egy részmunkára, szóval igen, nekem így is megérte! 🙂
Én úgy vagyok ezzel a farsangi dologgal, hogy anno anyum mindig kitalált valami kreatív dolgot, és az otthon fellelhető dolgokból kreált nekünk valamit (hárman vagyunk testvérek). Egyszer akart nekem jelmezkölcsönzőből egy kockásfülű nyúl jelmezt, de éppen lebetegedtem, így az elmaradt. És én mindig csodáltam, milyen tök szupi jelmezeket rakott nekünk össze a kacatokból, és büszke voltam arra, hogy így sikerült, még ha esetleg kicsit béna is volt.
Én éppen ezért megpróbálom tovább vinni a “hagyományt”. Nagyon nem szeretem a bolti készen kapható műszálas jelmezszerűségeket, így az sosem volt alternatíva. Idén volt a negyedik alkalom, hogy a fiamnak kreáltam valamit, előtte megkérdezve, mi is szeretne lenni. És szerencsére sosem mondott olyat, hogy Pókember, Batman, Ninja, stb. Első évben dino lett, mert akkor dino-lázban égett, második évben almafává varázsoltam, tavaly kék aramakaó volt (a Rio c. rajzfilm alapján), idén pedig az angry birds zöld királymalaca került terítékre. Egészen idáig nem volt varrógépem, megpróbáltam minimális ráfordítással és munkával megoldani a dolgot, általában filc anyagból, vagy valami olcsóbb méteráruból, kézzel varrással, némi ragasztással oldottam meg a jelmezeket. Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, általában a fiam egyik pólójára varrtam rá mondjuk a “dino-sörényt” (nem tudom, hogy hívják azt a cikkcakkos izét), vagy filből kivágott almákat az almafához, a kék madár hullámos szárnyait. Idén a zöld malachoz ugyancsak filcből szabtam ki a dolgokat, és a férjem (!) ügyeskedett a pici varrógéppel, mert én még sosem használtam ilyet, és nem akartam elrontani, ő meg már régebben varrógépezett.
A fiam szerencsére jól viselte, szépen eljátszott, amíg készült a jelmez, legfeljebb kíváncsiságból időnként odaoldalgott, hogy megdicsérje anyut, vagy aput. És ragyogott az örömtől, mikor az összetákolt jelmezt végül szendvicsember jelleggel magára kapta, és számomra ez számít! 🙂
Egyébként én amennyit láttam, a legtöbb anyuka még annyi fáradságot se vesz, mint én, hogy keresgéljen, vesz egy 1200 Ft-os lepkekészletet (szárny és fejdísz), és egy bodyval és harinacival a gyerekre adja, és kész.
Hm, szerintem a gyerekek nem feltétlenül annak örülnek, ha anya a szabadidejét a jelmezeken való stresszeléssel tölti, meg varrogatással játszás helyett. Szerinted tényleg az számít, hogy te készítsd el a jelmezt? Akkor lesz boldog a gyerkőc? Vagy a többi szülő akkor ismer el, ha nem vásárolt jelmezben megy a gyerek? Mondjuk én varrni nem tudok, és nem is akarok, és nem is biztos, hogy nekem van igazam, de én olcsón valamilyen aukciós portálon veszek egy méretben és a gyermekem ízlésének megfelelő jelmezt. Bár ő a tavalyi jelmezében akar menni, miért is ne…