Van egy kisváros Kelet-Magyarországon, amit talán kevesen ismernek: Berettyóújfalu. S van ennek a kisvárosnak egy olyan iskolája, aminek csudájára jár a fél világ: az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény.
A térség, ahonnan a gyerekek járnak ide, halmozottan hátrányos helyzetű. A hivatalok, a politika lemondtak azokról az emberekről, akik itt élnek, elvégre túl sok szavazatot úgysem jelentenek, az meg, hogy a térségben munkát teremtsenek, energiába, pénzbe kerül. Ne legyen hát semmi, valahogy úgyis mindig van.
Egy asszony azonban nem bírta elviselni ezt a vegetálást, csöndes beletörődést. Belevágott, és megcsinálta: alapított egy iskolát, ahol művészeti képzést nyújtanak a gyerekeknek. A szögletes bürokratafejek természetesen nem értik, minek a művészet a szegény gyereknek. Étel, ruha, jövőkép kéne neki – de ezt a hivatal sem tudja megadni.
És láss csudát! Ez az asszony megcsinálta azt, amivel hosszú évek ilyen-olyan programjai hiába birkóztak: reményt adott az itt élőknek, önbecsülést és némi munkát.
Pedig ő csak tanítani akart. Művészetet. Mert tudja, hogy a művészet nem afféle úri huncutság, nagypolgári luxus, ami ráér akkor is, ha már minden más megvan. Nem, a művészet „nem ér rá”, a művészet nem afféle felesleges dekoráció a mélyszegénységen, hanem az út kifelé.
A művészet önbecsülést ad azoknak is, akiket még sosem dicsértek meg a szüleik. A mélyszegénységben élő gyerek, akinek a családjánál nem telik meleg ételre sem, elhiszi, hogy ő is ér valamit, ő sem kevesebb, mint mások. A művészet által sikerélményre tehet szert, ami átsegíti egyéb nehézségeken is.
A művészet fejleszti a kreativitást, ami bármilyen szakma esetén hasznos lehet. A kockafejű megmondóember persze fanyalog, mert a gazdaságot a szakemberek viszik előre, és a művészet felesleges luxus. Mintha a szakembereknek nem lenne szükségük kreativitásra, mintha a művészeti oktatás társadalmi haszna nem térülne meg busásan.
Hiszen ez utóbbi sem csekély, sőt, talán ez a művészeti oktatás legnagyobb hozadéka: fejleszti a szociális kompetenciákat. Abból a gyerekből, aki kezelhetetlen és kötekedős, a művészet a legjobbat hozhatja ki. Elvégre megadja azt az esélyt, amire a hagyományos oktatás képtelen.
De ez az iskola nem csak a gyerekekkel foglalkozik. L. Ritoók Nóra hamar rájött, hogy valódi kitörés csak akkor lehetséges, ha a családok is a gyerekek mellé állnak; biztatják és segítik őket, mert belátják, hogy csak a tanulás segítségével tudnak elérni bármit is az életben. Ezért elkezdett foglalkozni a családokkal, eljárni hozzájuk, beszélgetni velük, segíteni nekik.
El tudjuk képzelni, mekkora munka ez? Elmenni a szegény családokhoz, segíteni kiváltani a gyógyszert, beszerezni a tűzifát, eligazodni a hivatalokban – és „egyszerűen” ott lenni, törődni ezekkel az emberekkel, akikről már mindenki lemondott. Emberszámba venni őket, meghallgatni őket, és nem a hivatalok érthetetlen és részvétlen nyelvén szólni hozzájuk, hanem emberséggel, partnerként kezelve őket.
Az iskolának csodájára járnak külföldről, rendszeresen hívják meg őket nemzetközi konferenciákra. A gyerekek munkái pedig évente több száz bel- és külföldi díjat nyernek. Úgy gondolom, ez az egyik legszebb siker a 2010-es évek Magyarországán.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: