Olvasónk nehéz élethelyzetben írt nekünk, amikor is el kellett döntenie, hogy mennyire akar részese lenni a lánya életének. Nehéz kérdés, hiszen egy nagymamától általában elvárják, hogy zokszó nélkül alárendelje magát a család igényeinek, és alkalmazkodjon. Ő egy ponton nemet mondott, viszont nem tudja, hogy jól döntött-e.
Nehéz ezt elkezdenem, annyira bonyolult az egész. A lányomról van szó, és arról, hogyan jutott idáig a kapcsolatunk, és mi a megoldás, van-e megoldás. Én elmúltam hatvan éves, a férjemmel együtt élvezni szeretnénk nyugdíjas éveinket egy alföldi kisvárosban.
A nagyobbik lányunk pár éve elvált, a házasságából született egy tündéri kisfiú. Mivel Ági egyedül maradt, és két műszakban dolgozott, ezért a gyereket gyakorlatilag mi neveltük fel. Mi mentünk érte az oviba és az iskolába, mi tanultunk vele, és mi foglalkoztunk vele.
Ági ezt természetesnek vette, és azt is, hogy bármikor szólhat, mi segítünk. Bevallom, fárasztó, egyfolytában készenlétben lenni és alkalmazkodni, hiszen sokszor meg sem kérdezte, ráérek-e, van-e kedvem. A szomszéd utcában laktak akkor még, így közel voltunk, ha szükség volt ránk.
Tudom, persze tudom, hogy ő is máshogy képzelte az életét, és nagyon szenvedett az egyedülléttől. Erre jött még az, hogy pszichés problémái vannak, de ha szedi a gyógyszerét, akkor nagyjából rendben van.
Aztán pár éve megváltozott minden, mert megismerkedett egy férfival. Örültünk neki, hogy végre lesz társa, hogy végre boldog lesz. Pár hónap múlva jött a hír: Ági terhes. Nem mondom, meglepődtünk, és talán több volt bennünk a kétség, mint az öröm. Hiszen még egészen friss volt a kapcsolat, nem is nagyon ismerhették egymást.
Ági párja amúgy rendes ember, csak nagyon sokat dolgozik, alig van otthon. S ha otthon van, akkor sem segít túl sokat a háztartásban, vagy attól tartok, nincs a lányom mellett akkor, amikor szüksége lenne rá.
S persze összeköltöztek. Aminek örülünk, csak látjuk a problémákat is. Az unokámat, aki már kiskamasz, megviselik a gyors változások, s hogy most már osztoznia kell az anyján. Eddig amúgy is inkább nálunk volt otthon, most nem nagyon találja a helyét. A lányom párjának az előző házasságából is van egy gyereke, aki ráadásul már lázadó gimis, szerintem ő is nehezen találja fel magát az új felállásban. Rivalizálnak is egymással, s közben mind a kettő szenved, mert nem érti, mi történik körülöttük.
Szóval nem egyszerű. A lányomék most a szomszéd faluban laknak a leendő anyósánál, ami szintén nem egy áldásos helyzet, hiszen vele is nehezen viselik el egymást. S jön a következő baba.
Lehet, hogy én már csak egy bolond, károgó vénasszony vagyok, de ez nekem már sok egy kicsit. Dávid, a kisunokám okos és gyönyörű gyerek, de már kezd rányílni a szeme a világra, és nagyon jól érzi, hogy nincsenek rendben a dolgok körülöttük. Szegénykém, azt sem tudja, hol van ő otthon igazán, de azt hiszem, mi vagyunk az igazi hátországa. De hát én nem az anyja, hanem „csak” a nagyanyja vagyok! Ennek nem így kellene lenni!
Hozzá kell tennem, hogy az édesapja nagyon lelkiismeretesen törődik vele, aminek nagyon örülünk. Minden két hétben elviszi magához, és az új barátnője is elfogadta Dávidot. Gyereket várnak, de az unokám ugyanúgy a családjuk része, ahogy eddig.
Mostanra azonban egy olyan helyzet alakult ki a lánymmal, amit nem tudom, hogyan fogunk tudni megoldani. Ági nehezen jön ki a párja anyjával, amit mondjuk nem is csodálok. Venni akarnak egy saját lakást, van egy kis pénzük. Négy hónap múlva szül, és arra gondoltak, hogy addig ideköltöznének hozzánk.
Megszólalni sem bírtam, amikor ezt előadták. Azt sejtem, hogy egy lakást megvenni nem két hónap, hanem akár fél év is lehet. Mi egy két szobás kis házban élünk, ami kettőnknek a férjemmel pont kényelmes, de ha idejönne a lányom a két gyerekkel meg a párja is néha, akkor olyanok lennénk, mint egy menekülttábor. Arról nem is beszélve, hogy a másik lányunk is szeretne néha hazalátogatni.
Szóval eléggé kiakadtunk. Nem akarom magam rossz anyának és rossz nagymamának érezni, de nekem erre már nincs energiám és türelmem. Én is élni szeretném a magam életét… Itt pedig egymás szájában lennénk ezen a kicsi helyen, és biztos, hogy előbb-utóbb elszakadna a cérna. Mi nem élhetjük az ő életüket, és nem a mi dolgunk, hogy az ő problémáikat megoldjuk.
A férjemmel nemet mondtunk. A lányom kiborult, és azóta sem áll szóba velünk. Nem tudom, hogy jól döntöttünk-e, és azóta egyfolytában ezen őrlöm magam.
Ő se akarja… Látja, tudja, hogy nonszensz az egész, de a hormonjai afelé sodorják, hogy még egy gyerek, bármi áron. De kinek?… Mivel tudom, hogy rossz a sora a kisfiúnak a nagyszülőkkel, megfordult a fejemben, hogy lennék én vele, játszanék én szívesen, de igen, az az ő családjuk, és ő építette fel maga köré ezt a sok fura embert, és ő is épp ilyen fura, hogy normálisnak tartja, hogy az összes nagyszülő minden napjukat bearanyozza, még az orvoshoz is együtt viszik a gyereket az anyukájával. Sajnos, nem a diploma teszi az embert felnőtté… Itt tényleg kevés vagyok. Sajnálom, hogy egy barátságnak annyi. Akkor jönnek ki az ilyen egetverő hibák, amikor van baba. Azelőtt elmegy az ember a nyilvánvaló problémák mellett is.
Ez így talán igaz is lehet, de…
A szülők nálunk rendes, felnőtt, döntéseikért felelősséget vállalók VOLTAK. Majd jött a rendszerváltás, ami ezt a generációt totálisan megzavarta, majd utána jött ez a szoros függő kapcsolat, ami mindkét felet “infantilizálta”, átadták egymásnak a döntések feletti felelősséget, így, miután most ez a kapcsolat szétszakadt, a szülőknek is újra kell tanulniuk a felnőtt életet… De azért irányításra így is szükségük van, és itt jövünk mi… Nagyon nem könnyű, na… Ennek ellenére imádom őket, pont ezért is megyek bele ezekbe!
A barátnődék esete meg tényleg nonszensz. És ilyenkor Te, barátnőként tényleg nem tudsz segíteni, mert ehhez túlságosan kívülálló vagy. A fokozatos szétválás/elválás, mély beszélgetések itt nem megoldás, annyira össze vannak nőve. Itt esetleg a barátnőd vehetné kézbe az irányítást, és ebben az esetben is a “hirtelen halál” megoldás lenne célravezető, tehát azonnali, teljes szakítás az elején, és legfeljebb később, újra felépítve, felnőttként közeledés.
A barátnőmék vannak ilyen nagyon furcsa kapcsolatban – a férjével, az anyjával, az anyósával, az apósával, egy csomó felnőtt gyerek, nagyon furcsa. Vannak helyzetek, amikor nem lehet segíteni… (És a barátnőm még úgy akar második gyereket, hogy a férje az anyukájánál online játszik késő estig minden nap és nem dolgozik. Hormonok!!! Elvakult szaporodási ösztön… Jó ég, hogy lehet lebeszélni valakit az ilyen irracionális gondolatokról? Hogy gondolja, hogy egy ilyen helyzetben egy baba jót tenne, ha nem lenne annak se apukája (csak spermadonorként használni a férjet, aki az ebédjét megmelegíteni se tudja, kikészíteni se tudja magának a ruháját de még pénzt se keres). Miért jó még egy baba, ha nincs különálló családjuk, mert a rokonok élik helyettük a családi életüket és kötelezően minden hétvégén és hétköznap ott vannak, és az első gyerekkel is inkább a nagyszülők vannak nap közben, estig… Reménytelen.) A rokonok se nőttek fel náluk, hogy lehet egy anyának (nagymamának) normális az, ha a 36 éves kisfiát maga mellett tudhatja, ellátja ebéddel, és a régi családi házukban a volt gyerekszobájában online játszik??? Hol normális a másik nagymama, aki a kisfiút nem akarta kiengedni a babakocsiból 2,5 évesen se? Aki nem viszi játszótérre, nem engedi fel játékokra, nehogy baja legyen? Vagy a tata, aki ha bekakilt, nem pelenkázza át, hanem pelenkával együtt beállítja a tusolóba? És a barátnőm, aki mindezek ellenére ezekre a rokonokra bízta a gyereket, míg ő nagyon furcsa időbeosztású munkát választott magának?
Barátnőm, de épp ezek miatt nem is tudunk találkozni, az elmúlt évben kb. 2-szer sikerült…
Egy dolgot leszűrök abból, amit írtál – gyakran a fel nem nőtt szülőknek vannak fel nem növő felnőtt gyerekeik.
Huh, igen, erről lehetne írni, több szemszögből is.
Csizi, igazad van. De nem mindegy, hogy egy gyerek hagyja-e magát “infantilizálni” (ahogy Te írtad), vagy tesz ellene, és fellázad.
Nálunk a családban én tettem ellene, bár a szerencse és más körülmények segítettek. Én voltam a középső, az aranyos kislány, akit óvni-védeni kellett, így igazából azt is mondhatnám, burokban nevelkedtem. Majd gimnázium után nem vettek fel rögtön egyetemre (az ELTE-re mentem volna, így Pesten maradtam volna), és, bár akkor nem éreztem így, de ez hatalmas adomány volt az élettől. Nem lazsáltam, 1 év alatt munkaügyi központos nyelvtanfolyamos támogatással eljutottam németből a középfokú nyelvvizsgáig, majd újból felvételiztem, de immár KIZÁRÓLAG vidéki egyetemekre. Mindegyik helyre felvettek, és én Pécset választottam. És az, hogy kiszakadtam otthonról, és egyetemistaként majdhogynem önálló életet kezdhettem, fokozatosan felnőtté tett.
Viszont volt olyan a kis családunkban, aki hagyta magát befolyásolni, mert úgy gondolta, az a könnyebb út. Élt a felajánlott “gyerehozzánkdolgozni” szülői “segítséggel”, és legalább 10 évig olyan függő, számomra már nem normális viszony jött létre köztük minden téren, amit mindkét fél természetesnek vett, holott rengeteg feszültséget szült. 10 év után szinte akaratlanul avatkoztam bele ebbe a helyzetbe, és tulajdonképpen szétszakítottam a kapcsolatot, amiért persze mindenki engem okol, és rám dühös. És most ott tartok, hogy nem érdekel, ők mennyire szeretnek ezután, csak reménykedem, hogy mind a két oldal végre a saját lábára áll, felnőttként, felelősen viselkednek majd, és a nulláról kezdve újra építik a kapcsolatukat, mindenféle függés nélkül.
Az meg egy külön posztot is megérne, mennyire frusztráló tud lenni, ha a szülő-gyerek szerepek felcserélődnek, és a gyereknek kell megmondania a szüleinek, mit és hogyan kéne csinálni…
Teljesen egyetértek! Tök jó, amiket írsz. Csak egyvalamit fűzök hozzá. Ahhoz, hogy felnőttként az ember valóban felnőtt és önálló legyen, az is szükséges, hogy előtte erre neveljék, tanítsák, felkészítsék. Ezzel persze nem a felelősséget akarom lerázni magamról vagy a cikkíró lányáról, a felnőtt az legyen felnőtt, akárhogyan is volt korábban. De sokkal nehezebb helyzetben van az, akit a szülei hogy is mondjam, infantilizáltak, nyomtak vissza és gyereknek akartak tartani akkor is, amikor már nem volt az. Így is lehet egyszer önálló az ember, de komoly hendikeppel indul. Én is nekiindultam nagy elhatározással és igyekeztem önállósodni, ami sok tekintetben sikerült is. Anyaszerepben még nem igazán, de dolgozom rajta. És sikerülni fog ez is, tudom. 🙂
De ez is egy szerepcsere, hogy a gyereknek kell az anyja felé megmutatni, hogyan segítse az önállóvá válásban és nem az anya teszi meg ezt saját magától…
Csizi, jó dolog ez az arany középút, ha mindkét fél tanul belőle – az anya megtanítja bizonyos dolgokra a lányát (takarékosság, időspórolás, gyermeknevelés, stb.), a lány pedig idővel megtanulja ezeket, és így kevésbé kell igénybe vennie az anyját.
De azt minden felnőtt gyereknek észben kell tartania, hogy onnantól kezdve, hogy “kirepült”, és saját maga hoz döntéseket (pl. házasság, gyerek, munkahely, gyermeknevelés, főzés, takarékoskodás, és még sorolhatnám), akkor a döntésből adódó felelősséget is neki magának kell vállalnia, nem háríthatja át senki másra. Kérhet segítséget, hogy ha a másik erre hajlandó, és van rá ideje és ereje, de nem várhatja el, nem kényelmesedhet el, hogy akkor ez is ki van pipálva. Ha valakivel összeházasodtál, nem várhatod el, hogy a szüleid majd megoldják a lakhatásodat. Ha nincs munkád, nem várhatod el a szüleidtől, hogy pénzeljenek, vagy munkát adjanak neked, ezt magadnak kell megteremtened. Ha 1-2-3-akárhány gyereket vállalsz, nem várhatod el, hogy majd a nagymamák mindig segítenek, mert “magadnak szülsz” gyereket, hogy Te nevelhesd, nem a nagyszülőknek.
Én tanúja voltam egy ilyen egymásra utalt, szimbiotikus kapcsolatnak a családomon belül, és határozottan állítom, hogy senkinek sem tesz jót – az egymásra utaltaknak sem, és a kívülálló közeli családtagoknak sem. Mert nem biztos, hogy jót teszel a gyerekeddel, hogy ha mindenek felett támogatod és segíted, és nem engeded, hogy a saját lábára álljon, elkövesse a saját hibáit, saját ballépéseit, és ezekből tanulva épüljön tovább.
Nekem szerencsém volt, mert az egyetem ideje alatt elég határozott elképzelésem alakult ki arról, hogy mit szeretnék, és hogy ezt a magam erejéből szeretném majd elérni, és ahogy lediplomáztam, nem kértem segítséget a szüleimtől az induláshoz. Az első gyermek születése után nem kellett kérnem anyumat, természetes volt, hogy jön segíteni, de csak az első két hétben, hogy “elindítson”. Nem mondom, hogy nem voltak paráim utána a gyermekneveléssel, a gyermek fejlődésével kapcsolatban, de a férjemmel és a velük való józan beszélgetések után nyugodtabban álltam már a dolgokhoz. A második terhességem végefelé, mikor bekerültem a kórházba, igénybe vettem a segítségüket ahhoz, hogy időnként elmenjenek a gyerekért az oviba, de miután anyum eltörte a lábát, ez az alternatíva is megszűnt, a férjemnek kellett helytállnia. A szülés és az első hónap kórházi jelenléte után, miután hazakerült a lányom, szerettem volna, ha segítenek, ezért kértem, menjünk le együtt a Balatonhoz a nyaralójukba 2 hétre, így segíthetnének. Ez volt az egyik legrosszabb döntésem, mert anyum lábáról épphogy levették a gipszet, a lába még hónapokig fájt és duzzadt volt, így konkrétan a két gyerekem mellett (akik közül az újszülöttem ráadásul gyógyíthatatlan volt) még őket is segítenem kellett. Igazából akkor esett le nekem végérvényesen, hogy a saját életemért, döntéseimért, nehézségeimért, problémáiért én vagyok a felelős, senkit nem kötelezhetek arra, hogy akár csak kis részben is átvállaljon valamit ezekből. És ez részemről nem mártíromság, hanem én úgy érzem, igazi felelősségvállalás.
Neked csak azt tudom ajánlani, hogy egyszer gyerekek nélkül kettesben üljetek le beszélni anyukáddal. Mondd el neki, hogy IDŐNKÉNT szükséged van a segítségére, de rosszul esik neked, hogy ezt felhasználva téged alkalmatlannak állít be mások előtt. És el kell jutnotok odáig, hogy a segítő szerep lassan átváltozzon nagyszülő szereppé. Nem mondom, hogy nem nehéz két gyerekkel helytállni úgy, hogy hét közben tulajdonképpen nem számíthatsz a férjedre. De azt gondolom Te is tudod, hogy örökké nem kérheted anyukád segítségét, ha valami elakad, vagy megoldod magad, vagy más alternatívákat keresel. Mert lehet, hogy rövid távon ez nagyon nehéz, de hosszú távon kifizetődő…
Ez egy nagyon nehéz helyzet és én is kicsit hasonlóban vagyok, a másik oldalról. Két pici gyerekem van, a férjem hajnaltól estig dolgozik, amikor hullafáradtan hazaér, eszik és dől be az ágyba. Nekem meg iszonyú nehéz egyedül csinálni ezt az egészet. A nagyobbik most dackorszakos, amúgy alapból egy energiabomba és akaratbajnok. A kicsi meg kétóránként szopizik, hónapok óta fogzik. Szóval ha nem lenne anyukám, aki mindennap jön és segít, már megőrültem volna!
DE.
Anyunak ez nagyon fárasztó, plusz, hát vannak konfliktusaink. Generációs problémák, eltérő nevelési nézetek, háztartásomba való beavatkozások. Ezektől a falra mászom! Néha kiborul a bili és a szemére hányok dolgokat, amik iszonyú bunkóságnak tűnhetnek kívülről, merthogy ő segít én meg csesztetem.
Na, ilyenkor mi van?
Ha az én anyukám írna nekem hasonlót, mint ez a poszt, akkor valami ilyesmit válaszolnék:
valahol meg kellene találni az arany középutat. Segítsen is, meg hagyjon is, hogy lassanként megtanuljam egyedül csinálni ezt az egészet. Ha mindig itt van, sosem fog menni egyedül. Ha viszont egyáltalán nem segít, akkor ő is lemarad egy csomó mindenről – és a gyerekeknek is hiányozna. Szóval ne halat adjon, hanem tanítson meg halászni.
És beszéljen sokat arról, hogy ő hogyan oldotta meg, amikor mi voltunk kicsik a tesómmal. Hogy rendezte a dolgokat az én mamámmal? (Csak annyit tudok, hogy nekik is voltak hasonló vitáik.)
Egyébként érzek rajta valami olyasmit, hogy erre az egészre azért van neki is szüksége, mert így fontosnak, hasznosnak, nélkülözhetetlennek érzi magát. Amikor az első gyerek megszületett, akkor is mindennap jött, és szükségem is volt rá nagyon, mert vele az első év pokoli volt. Csakhogy amikor már jobb lett a helyzet és egyedül is boldogultam volna, ő akkor is jött. Leredukáltuk heti kettőre és jött szorgosan. Nem tudtam, hogyan mondjam meg neki, hogy ne bántsam meg: szívesen látjuk, de nem kell menetrendszerűen jönnie.
Most is fennhangon mondja minden ismerősnek, hogy ő bizony mindennap itt van. Nekem ez mindig kicsit pofáncsapás, mert olyan, mintha azt hirdetné, hogy én mennyire béna, önállótlan, alkalmatlan anya vagyok.
Pedig ha a férjem normális munkarendben dolgozna, teljesen ellennénk a segítsége nélkül. (Lásd hétvégék, évenkénti leállások.)
Most viszont a szülői önbizalmam közelít a nullához és csak azért nem éri el teljesen, mert volt egy nagyobb vitánk, ami után egy hétig egyáltalán nem jött és valahogy megvoltam akkor is. De a nagyobbik gyerek nagyon hiányolta az öreganyját, aztán visszacsúsztunk és megy minden a régiben.
Furcsa, kölcsönös függőségi viszony ez.
Én a levélíró helyében valahogy a háttérből próbálnék segíteni és azon volnék, hogy lassanként megálljon a saját lábán. És sokat beszélnék vele őszintén, nyíltan. Megosztanék vele millió tapasztalatot. Azon volnék, hogy továbbra is tudja, érezze, bármikor számíthat rám. De nem akarnám helyette megoldani az életét. Én sem fogadnám be, nem nevelném helyette a gyerekeit. Mert ez már nem segítség, hanem szerepcsere.
Attól, hogy ráveszem arra, hogy végre önállóan és felelősségteljesen gondolkozzon, éljen és döntsön, még nem hagyom magára.
Tudni kell a nagyszülőknek, mi van velük, hétvégente beállítani hozzájuk egy tál finom húslevessel, programokat csinálni a kamasz fiúval, vagy a fiúval és anyukával együtt, stb. Így kell megmutatni nekik, mi a természetes, mi a normális, hogy mi a “dolga” egy nagyszülőnek, és nem átvenni az anya szerepét… Szerintem…
Eljött az idő, hogy felnőjjön, hogy elengedjék a lányuk kezét. A kisfiúnak továbbra is biztosítanám a biztonságos hátteret, de a nagyszülőlet hagyni kellene, hogy éljék a saját kis életüket. Ha igent mondott volna az odaköltözésre, az a fél év is konfluktusokkal terhelt lett volna. Szerintem ez a kisebbik rossz.
Ki tudja mi a valós helyzet… Sajnos sok alkalmatlan ember vállal gyereket, és attól, hogy magukra hagyják őket, nem nőnek fel, sőt. Vajon, ha egy 30-éves körüli ember még nem nőtt fel, felnőhet-e valaha? Kétségeim vannak.
(elszállt a hsz-om, lehet, hogy a végén 2x is megjelenik majd…)
Ez egyáltalán nem könnyű élethelyzet… 🙁
Ahogy Aliza is írta, a lányuk nem nőtt fel. A lánya házassága megromlott, felbontották, a gyermek látszólag a lányánál maradt, gyakorlatilag Önök nevelték, és közben folyamatosan pátyolgatták a lányukat. De nem élhetik a lányuk életét, nem vállalhatják a felelősséget a lányuk minden döntéséért. Valamikor megálljt kell parancsolni, és úgy látszik, most jött el ez az idő.
Bennem felmerült pár kérdés: 1) Mi vezetett ahhoz, hogy a lányuk nem nőtt fel, nem tudja vállalni a döntéseiért a felelősséget? 2) Miért, hogyan romlott meg a házassága, ki lépett ki a kapcsolatból, miért? 3) Hogyan vélekedik az Édesapa, támogatta a volt feleségét, fiát anyagilag és lelkileg? 4) Mindenképpen 2 műszakos munkát kellett vállalnia a lányának, hogy anyagilag rendben legyenek, vagy ez egyfajta menekülés volt részéről, hogy a gyerekével ne kelljen foglalkoznia? stb…
Én úgy gondolom, jelenleg azzal tudnának segíteni a lányuknak, ha találnának neki egy segítő embert, aki azzal, hogy meghallgatja, terelgeti, tanácsot ad neki, segíti, hogy végre magára találjon. Én egy pszichológusra/pszichiáterre gondoltam (ha jól olvastam, amúgy is van valamilyen pszichés problémája), esetleg segítségképpen az elején Önök fizethetnék a kezelések árát.
Viszont egyébként a háttérbe kellene húzódni és hagyni, hogy a lányuk egyedül oldja meg végre a problémáit. Ez azért nehéz, mert sajnálják az unokájukat is, aki ebben az egész helyzetben teljesen meg van zavarodva, és leginkább rajta csapódik az egész. De a háttérből mindig figyelni kell a fejleményeket, hogy ott legyenek, ha esetleg a lányuk “elesne”, vagy az unokájukkal lenne valami probléma…
Ugyanaz, mint az én anyámmal- nagyanyámmal. Engem a nagyszüleim neveltek fel.
Anyám nem nőtt fel. Rosszul házasodott ráadásul, és megmaradt értelmileg és érzelmileg egy 12 éves gyerek szintjén, aki csak fizikailag képes gyerekeket vállalni.
Engem bevállalt nagyanyám, és felnevelt, de a testvéremet már nem, őt dobálták, néni vigyázott rá, vagy senki. Bántották, rosszul nevelték, és tönkre is tették. Lett belőle egy drogos, egy börtönviselt, egy olyan lény, aki nem tudja magát eltartani, egy élősködő, egy gyógyszereken élő. Az olyan nem felnőtt embereknek, mint a lánya, nem lenne szabad gyerekeket vállalnia… De ha mégis, akkor jobb lenne a gyereknek valaki más, aki szereti, és aki felneveli… Gáz, de hogyhogy nem nőtt fel a lánya? Hogy lett ilyen félresikerült? Miért ilyen sérült, hogy nem tud rendes anya lenni? Vannak így páran… De ha mindenki kihátrál a gyerekek mögül, tényleg nem marad nekik senki. Nem egy nő van, aki szül és szül a világnak, és majd lesz valami. Szerintem is baj. De nagyon rossz, ami a testvéremmel történt, senki sem nevelte, és most nem vár rá semmi, ő maga sem akarja. Nem akarom, hogy más gyerek így járjon.