Olvasónk nehéz élethelyzetben írt nekünk, amikor is el kellett döntenie, hogy mennyire akar részese lenni a lánya életének. Nehéz kérdés, hiszen egy nagymamától általában elvárják, hogy zokszó nélkül alárendelje magát a család igényeinek, és alkalmazkodjon. Ő egy ponton nemet mondott, viszont nem tudja, hogy jól döntött-e.
Nehéz ezt elkezdenem, annyira bonyolult az egész. A lányomról van szó, és arról, hogyan jutott idáig a kapcsolatunk, és mi a megoldás, van-e megoldás. Én elmúltam hatvan éves, a férjemmel együtt élvezni szeretnénk nyugdíjas éveinket egy alföldi kisvárosban.
A nagyobbik lányunk pár éve elvált, a házasságából született egy tündéri kisfiú. Mivel Ági egyedül maradt, és két műszakban dolgozott, ezért a gyereket gyakorlatilag mi neveltük fel. Mi mentünk érte az oviba és az iskolába, mi tanultunk vele, és mi foglalkoztunk vele.
Ági ezt természetesnek vette, és azt is, hogy bármikor szólhat, mi segítünk. Bevallom, fárasztó, egyfolytában készenlétben lenni és alkalmazkodni, hiszen sokszor meg sem kérdezte, ráérek-e, van-e kedvem. A szomszéd utcában laktak akkor még, így közel voltunk, ha szükség volt ránk.
Tudom, persze tudom, hogy ő is máshogy képzelte az életét, és nagyon szenvedett az egyedülléttől. Erre jött még az, hogy pszichés problémái vannak, de ha szedi a gyógyszerét, akkor nagyjából rendben van.
Aztán pár éve megváltozott minden, mert megismerkedett egy férfival. Örültünk neki, hogy végre lesz társa, hogy végre boldog lesz. Pár hónap múlva jött a hír: Ági terhes. Nem mondom, meglepődtünk, és talán több volt bennünk a kétség, mint az öröm. Hiszen még egészen friss volt a kapcsolat, nem is nagyon ismerhették egymást.
Ági párja amúgy rendes ember, csak nagyon sokat dolgozik, alig van otthon. S ha otthon van, akkor sem segít túl sokat a háztartásban, vagy attól tartok, nincs a lányom mellett akkor, amikor szüksége lenne rá.
S persze összeköltöztek. Aminek örülünk, csak látjuk a problémákat is. Az unokámat, aki már kiskamasz, megviselik a gyors változások, s hogy most már osztoznia kell az anyján. Eddig amúgy is inkább nálunk volt otthon, most nem nagyon találja a helyét. A lányom párjának az előző házasságából is van egy gyereke, aki ráadásul már lázadó gimis, szerintem ő is nehezen találja fel magát az új felállásban. Rivalizálnak is egymással, s közben mind a kettő szenved, mert nem érti, mi történik körülöttük.
Szóval nem egyszerű. A lányomék most a szomszéd faluban laknak a leendő anyósánál, ami szintén nem egy áldásos helyzet, hiszen vele is nehezen viselik el egymást. S jön a következő baba.
Lehet, hogy én már csak egy bolond, károgó vénasszony vagyok, de ez nekem már sok egy kicsit. Dávid, a kisunokám okos és gyönyörű gyerek, de már kezd rányílni a szeme a világra, és nagyon jól érzi, hogy nincsenek rendben a dolgok körülöttük. Szegénykém, azt sem tudja, hol van ő otthon igazán, de azt hiszem, mi vagyunk az igazi hátországa. De hát én nem az anyja, hanem „csak” a nagyanyja vagyok! Ennek nem így kellene lenni!
Hozzá kell tennem, hogy az édesapja nagyon lelkiismeretesen törődik vele, aminek nagyon örülünk. Minden két hétben elviszi magához, és az új barátnője is elfogadta Dávidot. Gyereket várnak, de az unokám ugyanúgy a családjuk része, ahogy eddig.
Mostanra azonban egy olyan helyzet alakult ki a lánymmal, amit nem tudom, hogyan fogunk tudni megoldani. Ági nehezen jön ki a párja anyjával, amit mondjuk nem is csodálok. Venni akarnak egy saját lakást, van egy kis pénzük. Négy hónap múlva szül, és arra gondoltak, hogy addig ideköltöznének hozzánk.
Megszólalni sem bírtam, amikor ezt előadták. Azt sejtem, hogy egy lakást megvenni nem két hónap, hanem akár fél év is lehet. Mi egy két szobás kis házban élünk, ami kettőnknek a férjemmel pont kényelmes, de ha idejönne a lányom a két gyerekkel meg a párja is néha, akkor olyanok lennénk, mint egy menekülttábor. Arról nem is beszélve, hogy a másik lányunk is szeretne néha hazalátogatni.
Szóval eléggé kiakadtunk. Nem akarom magam rossz anyának és rossz nagymamának érezni, de nekem erre már nincs energiám és türelmem. Én is élni szeretném a magam életét… Itt pedig egymás szájában lennénk ezen a kicsi helyen, és biztos, hogy előbb-utóbb elszakadna a cérna. Mi nem élhetjük az ő életüket, és nem a mi dolgunk, hogy az ő problémáikat megoldjuk.
A férjemmel nemet mondtunk. A lányom kiborult, és azóta sem áll szóba velünk. Nem tudom, hogy jól döntöttünk-e, és azóta egyfolytában ezen őrlöm magam.
