Veszélyben a "hagyományos család"?

Ha az ember csak néha belepillant a hírekbe, akkor időről-időre felröppen a téma, hogy meg kell védeni a hagyományos családot, mert veszélyben van, mert jajjistenem, mi lesz a világgal.

Én hagyományos családban nőttem fel. Anyám egészen hagyományosan hagyta el az alkoholista apámat gyerekkoromban egy másik alkoholista pasiért, aki egészen hagyományos módon kiosztott neki néhány pofont néha. Aztán hazaköltöztünk mégis apámhoz, és a hagyományoknak megfelelően folytatódtak a családi balhék, a rendőrség hetente kijött hozzánk. Apám hagyományosan elnyomott néha egy-egy csikket anyámon, verekedtek, üvöltöztek – ahogy ez szokás.

De már anyám és a nővére is hagyományos családban nőttek fel, nem volt ott semmi buzulás, vagy semmi természetellenes. Csak az, hogy nagyanyám a nagynéném szeme láttára akarta felkötni magát, hogy nagyapám terrorizálta a családot, meg ilyesmik, a hagyományokat követve.

S éppen a minap futottam össze egy barátnőmmel, aki harmincon már jóval túl, a mai napig nem bírja egyberakni az életét. Természetesen ő is hagyományos családban nőtt fel, anyuci hol tankként, hogy őrjöngő fúriaként gázolt bele az életébe és a lelkébe, egy kevés önállóságot sem hagyva neki, minimális tiszteletet sem megadva neki.

S mindezt összegzi az a darab, amit nemrégiben láttam: családi problémák, drogok és homoszexualitás voltak a fókuszban, kisebb jelenetekben feldolgozva, a fal adta a másikat. Kemény és durva volt – de fájdalmasan hiteles. Az alkoholista apa, aki veri és zsarolja a családját. Az erőszak mindent átható jelenléte, a gyerekek megalázottsága és megfélemlítettsége. A „buzulás” látványos és agresszív elítélése.

Nem azt akarom mondani természetesen, hogy ez lenne a család, de végzetes naivitás és képmutatás lenne szemet hunyni afölött, hogy ezek a problémák léteznek, és emberi sorsokat tesznek tönkre ezrével, napjainkban is. Holott a képlet alapvetően megfelel a hagyományos családmodellnek: hetero pár plusz gyerekek.

De pont azok, akiknek a hagyományos család mindenek felett levő érték, alig fordítanak figyelmet ezekre. Azok a „család szentsége” miatt nem hajlandó tudomást venni a családon belüli erőszakról, és arról, hogy ez mekkora pusztítást tesz fizikailag és lelkileg a legkiszolgáltatottabb helyzetben levő emberekben.

A képmutatás teteje pedig számomra az, amikor a homoszexualitásra tekintenek úgy, mint ördögtől való praktikára, mely aláássa a hagyományos család tekintélyét. A meleg párok ne merjék megfogni egymás kezét az utcán, gyereket pláne ne fogadjanak örökbe, és lehetőleg ne is létezzenek!

Nem gondolom, hogy attól, hogy valaki meleg, automatikusan jobb vagy rosszabb ember, mint bárki más. Azt viszont igenis gondolom, hogy egészséges lelkű embert nem foglalkoztat annyira, hogy embertársa kivel érzi magát boldog és egész embernek – míg ez senkiben kárt nem tesz. Valódi kárra gondolok: lelki, fizikai sérülésekre, nem pedig műhisztire.

Szerintem frusztrált és identitásukban bizonytalan emberek hörögnek akkor, ha mások máshol találják meg a boldogságukat, nem pedig a „hagyományos családmodellben”. Sőt, továbbmegyek, szerintem félnivalójuk is lenne, ha egyszer, mélyen magukba néznének…

Nem értem, felfogni nem bírom: ép lelkű embert mért zavar az, ha másnak másmilyen szexuális szokásai vannak, mint neki? Mért olyan érdekes az, hogy más mit kezd a nemi szerveivel – feltéve, ha nem aláz, nem erőszakol meg másokat? Kinek van joga ahhoz, hogy másnak a magánéletében turkáljon? És mielőtt másokat vegzál, miért nem néz tükörbe előbb?

A családon belüli erőszakot, a (gyermek)prostitúciót miért hajlandó tűrni a “többség”, nagy ívben leszarva a jogvédő szervezetek munkáját, miközben hisztérikus gyűlölködés kíséri mondjuk a Budapest Pride-ot? Mi ez, ha nem álszentség, bigottság és képmutatás?

Én úgy gondolom, hogy semmiféle támadás nem fenyegeti a hagyományos családot. Pár ezer éve fennáll a család intézménye, és amíg az emberiség ki nem nyírja magát, addig ki is tart. Ilyen vagy amolyan formában. Mert ez is, mint annyi más, állandóan változik. A középkorban is más volt a „családmodell”, mint mondjuk az ókori Görögországban, és napjainkban is más, mint a múlt század elején.

Vannak olyan mély barátságok, közösségek, akik vérségi kötelék nélkül is családnak tekintik magukat, hiszen többet kapnak egymástól, mint a saját közvetlen rokonaiktól. S vannak meleg párok, akik szintén szeretnék megélni azt, hogy milyen családot alkotni, családba tartozni – de nekik ezt nem szabad, elvégre nem „hagyományosak”. Ja, és azt, hogy mi számít hagyományosnak és elfogadottnak, azt természetesen az mondja meg, akinek hatalom van a kezében!

Az élet változékony, új meg új helyzetek vannak, amelyekhez alkalmazkodni kell. Ez folytonos kihívás, de ha az ember rugalmas és nyitott, akkor akár még boldog is lehet. A merev szabályokhoz való ragaszkodás, az erőszak, az ideológiai nyomás, a kirekesztés viszont csak boldogtalanságot hoz. Bizonyítéknak ott van az egész huszadik századi történelmünk.