Belgiumban aláírta Fülöp király azt a törvényjavaslatot, ami gyermekekre is kiterjeszti az eutanázia lehetőségét.
Az országban eddig csak 18 évnél idősebbek esetében volt lehetőség eutanázia kérvényezésére, gyakorlatilag most eltörölték a korhatárt, de a feltételek szigorúak, kell a kezelőorvosi vélemény, a szülő beleegyezése – és a gyermek nyilatkozata is.
A módszerről így beszél Eduard Verhagen, a Gröningeni Orvostudományi Egyetem gyermekgyógyászati részlegének vezetője, Hollandiából:
„Technikailag nem bonyolult folyamat egy gyermeket átsegíteni a másvilágra. Intravénás nyugtatókkal lecsendesítik az agyát, majd erős fájdalomcsillapítót, többnyire morfiumot adnak neki. A légzés jellemzően már ettől leáll, de ha mégsem, neuromuszkuláris blokkolók, vagyis az izmokat és az izmokat vezérlő idegek működését gátló szer hozzáadásával a test végleg megszűnik működni. Az egész nem tart tovább öt-tíz percnél. Furcsa ilyet mondani, de a halál beálltának ez tényleg nagyon békés módja”
Elgondolkodtató, hogy Hollandiában – ahol szintén engedélyezett a gyermekeutanázia, de csupán egy éves kor alatti csecsemőknél, és tizenkét évnél idősebb gyermekek esetében – súlyos orvosi esetekben engedélyezett a késői, betöltött 20. hét utáni abortusz is, így gyakorlatilag a bevezetése óta nem volt még precedens egy év alatti csecsemőknél alkalmazott eutanáziára.
Belgium jelenleg az egyetlen ország, ahol az önkéntes, segítséggel végrehajtott halál minden korosztályra alkalmazható, de itt sem számítanak még a legtúlzóbb számítások sem évi 10-100 esetnél többre. Bár ez sem kevés…
Nagyjából ennyi a hír, és bennem, mint szülőben, ambivalens érzések tombolnak.
Egyrészt még ha fájdalmas lépés is (igazából fel sem tudom mérni ennek az érzelmi részét), de hatalmas lehetőség, hogy egy már gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, végstádiumos gyermeket meg lehet kímélni a további szenvedéstől.
Emlékszem gyerekkoromból egy esetre, amikor egy anya először hajszárítóval próbálkozott súlyosan beteg gyermeke szenvedésének véget vetni, majd, amikor ez nem sikerült, saját kezével fojtotta a kádba. A lány hosszas és kitartó kérésére.
Nincs nagyobb büntetés annál, hogy ezt meg kellett tennie, és ezzel a tudattal kell ezentúl élnie. Ilyen szempontból megérthető az igény egy ilyen lehetőségre. Félve írom a szavakat, mert tényleg nincsen rá jó kifejezés egyáltalán.
Nem véletlen, hogy több mint kétszázezer aláírás gyűlt össze különböző katolikus szervezeteknél, amellyel tiltakoztak a 2002-es eutanáziatörvény ilyen módú kiszélesítése ellen, bár az is igaz, hogy az aláírók nagy része olasz és spanyol nemzetiségű volt, és csak elenyésző a belga tiltakozó.
Mindamellett hogy a lehetőséget elfogadom, és pártolom is – amennyiben helyes ezt a szót használni ilyen esetben – de riasztó az a tendencia, ami ebben a két országban az eutanázia bevezetése óta megfigyelhető.
„A törvény fejlődésére mindkét (Hollandia és Belgium – a szerk.) országban jellemző, hogy az évek múlásával egyre liberálisabban alkalmazták őket. Míg az elején szinte csak végstádiumú betegeknél engedélyezték, ma már elég, ha a betegség gyógyíthatatlan. Míg először csak fizikai leépüléssel járó betegségeknél engedélyezték, ma már mentális és pszichés kórképek esetében is lehet kérni. Korábban elviselhetetlen fizikai fájdalomtól szenvedők kérték, ma már pszichésen súlyosan szenvedőknél (például krónikus depresszióban szenvedőknél) is elvégzik.
Az elmúlt években mindkét országban több tervezet született arra, hogy szélesítsék a törvény hatáskörét. Például felmerült, hogy legyen lehetőségük eutanáziát kérni a demenciában (időskori elbutulásban) szenvedőknek, de a gyermekekre való kiterjesztés is több éve napirenden volt már. Hollandiában pedig legutóbb az is felmerült, hogy a 70 év felettieknek, amennyiben úgy érzik, hogy megfáradtak az életben, és nem akarnak senkinek terhére lenni utolsó éveikben, automatikus joguk legyen az eutanáziát választani.”
Hát, ez eléggé aggasztó. Még akkor is, ha a most aláírt törvény szerint csak a végstádiumú beteg gyermekek esetében kérhetik az eutanáziát. Szükséges feltétel még az is, hogy a gyermek értse, tudatában legyen a döntésének, és pszichológusnak is meg kell erősítenie, hogy valóban érett a döntéshez, érti a helyzetét. Emellett szükség van a szülők hozzájárulására, valamint a kezelőorvos beleegyezésére is. A törvény szerint nagy fájdalommal élő betegek kérhetik, akik esetében nincs kilátás arra, hogy a kezelés javít az állapotukon.
Persze kérdés, hogy ki az, aki fel meri vállalni a döntést, és nem hisz abban töretlenül, hogy akár pont holnap történik valami áttörés az adott betegség gyógyításában… És mi akadályozza meg az alkalmazókat abban, hogy a 18 év alattiak esetén is meginduljon egyfajta, a fentihez hasonló liberális tendencia?
Ti tudtok állást foglalni ebben a témában?
Egyelőre veszekszem vele, amiért persze nagyon dühös rám. És elmondom neki, hogy az ő betegsége nem egyik pillanatról a másikra “viszi el”, hanem lassan, nagyon lassan, és ezt el kell fogadnia, mert mi nem tudunk semmit csinálni. Néha úgy látom, elfogadja, de néha, mikor bosszankodik, hogy nem látja az ételt, amit elé tettünk, vagy ki kellene érnie a wc-re, de nem sikerül időben, akkor megint visszaesik. És igen, ilyenkor én is elgondolkozom, hogy van, amikor egy ember csak létezik, de nem él igazán…
Jaj, Jucus 🙁
Ez a téma attól lesz aktuális, ha írnak róla. Remélem itthon nem az. Még tartjuk az emberi minimumot.
Nem nagyon értem az erkölcsi kérdést, aktuális témáról írunk. Belgiumról és Hollandiáról. És nem adunk olyan címet, mint pl. más portálon a “munkacím”: Hivatalosan gyilkolhatják a gyerekeiket a belgák.
Bocs, végig sem tudom olvasni a cikket. Tudom, hogy érdemes olyan témákról írni, ami nagy érzelmeket kavar, kérdés, hogy erkölcsileg ebből hány vállalható. Az az emberi világ vége, amikor egy kisgyerek az édesanyja ölelő karja, az utolsó percig tartó simogatás helyett a halált kéri. Feltételezem az aktív halálba segítésről beszélünk, nem az élet mesterséges meghosszabbítását jelentő kezelésekről, mert az nem eutanázia.
… megint “szakértek” kicsit, mint valamennyire érintett, remélem nem bánjátok…
Természetesen ez egy iszonyú nehéz és összetett kérdés és döntés, igazából csak az értheti igazán, aki volt már ilyen helyzetben.
Egyik szempont a jelenlegi orvosi gyakorlat. Az orvosok az élet védelmére esküdtek fel minden áron, számukra ez nem összeegyeztethető a hivatásukkal. Emlékszem, hogy a GOKI-ban a kezelő kardiológus teljesen ledöbbent, mikor azt mondtuk neki, nem kérjük a műtétet a lányom esetében. Hadakozni kezdett velünk, hogy márpedig ehhez nincs jogunk, akkor majd a gyámhatósághoz fordulnak, elveszik tőlünk a gyereket és aztán majd megműtik. Akkor és ott szörnyű volt, hogy még ezzel is meg kell küzdenünk, de megértettük, miért csinálta – mert ő a gyerekek megmentésére esküdött fel, és nem arra, hogy lemondjon róluk. Mikor bekerültünk a gyermek hospice világába, több olyan szülővel találkoztunk, akiknél a kórházban az orvosok még ezt, még azt, még amazt meg akarták próbálni, hogy hátha, vagy csak nyerjenek pár napot. De ezek a próbálkozások csak a szenvedését növelték volna, és az orvosok alig hittek a fülüknek, amikor a szülő azt mondta, elég, és ne tovább. Tehát egyrészről az orvosoknak is változniuk kellene ebből a szempontból, és nagyobb szerepet kellene kapni a hospice ellátásnak gyermekeknél, felnőtteknél egyaránt – teljes támogatást kellene élveznie (a gyermek hospice egyáltalán nem támogatott államilag, adományokból tartják fenn magukat, a felnőtteknél is ha jól tudom max. 3 hónapig kérhetik a hospice ellátást), és széleskörűen “népszerűsíteni”, hogy ez egy alternatíva a gyógyíthatatlan, fizikai fájdalommal küzdő emberek élet végi ellátására. A belgiumi törvényi módosítás apropójából az atv-n Friderikusz beszélgetett két magyarországi és egy külföldi szakértővel. Itt a link: http://www.atv.hu/videok/video-20140226-friderikusz-2-resz-2014-02-26 . A beszélgetés során rávilágítottak arra, hogy amíg egy ország eü ellátás szempontjából szegény, nem tudják megadni a betegnek a lehető legtöbb terápiás segítséget, míg egy gazdagabb országban az eutanázia tényleg a végső megoldás az összes létező terápia után. Ebből pedig az következik, hogy Magyarország még nagyon messze van attól, hogy egy gyógyíthatatlan beteg számára minden lehetséges segítő terápiát megadhassanak, és amíg ez meg nem valósul, addig talán nem is kellene forszírozni ezt a vitát.
Ennek a kérdésnek van egy vallási aspektusa is – a legtöbb vallásban nem megengedett az öngyilkosság, és az eutanáziát ennek tartják. És bármennyire is látja az anya, hogy a gyermeke szenved, és fájdalmai vannak, még véletlenül sem fogja azt mondani az orvosnak, hogy kéri a halálba segítését, mert ez ellenkezik a hitével.
Az, hogy már gyermekek is kérhetik, persze szülőkkel, szakértőkkel, pszichológussal történő konzultációk után, nekem is egy kicsit “sok”, bár, ha tényleg gyógyíthatatlan, és fizikai szenvedéssel jár, megértem. Természetesen az egyre liberálisabb alkalmazással én sem értek egyet (pl. pszichés, mentális betegségek, gyógyíthatatlan, de nem végstádiumú betegek esetén).
De amikor édesapám, aki súlyos cukorbeteg, és az utóbbi kb. 5 évben a szövődményeknek “köszönhetően” kórházról kórházra, rehabilitációról rehabilitációra jár, majdnem teljesen kiszolgáltatott állapotban van, kerekesszékkel közlekedik, mert alig bír lábra állni, alig lát, és folyamatos derék, hát és hasi fájdalmai vannak, markéknyi gyógyszert szed és inzulinozza magát, és emellett még egy jót sem ehet, mert be kell tartania a diétát, szóval mikor ő rám néz, és azt mondja, hogy ő szeretne meghalni, mert tulajdonképpen semmit nem tud már csinálni, akkor én nem tudom, hogy veszekedjek vele, hogy igenis van értelme még az életének, vagy értsek vele egyet…