Virág és/vagy egyenlő jogok?

A hétvégén, akármerre jártam a városban, az aluljárók tele voltak virágárusokkal. Celofánba előre becsomagolt nárciszok, jácintok, tulipánok várták, hogy figyelmes férfiak megvegyék őket, és tiszteletük jeléül odaajándékozzák őket a számukra kedves hölgyeknek a nemzetközi nőnap alkalmából. Mert így illik.

Az én munkahelyemen is ez a szokás: nőnap környékén összehívnak minket a nagyfőnök szobájába, ahol egy-egy pohár pezsgő és egy-egy csokor virág vár minket. Valamelyik kollégánk pedig beszédet mond, amelyben kiemeli, hogy nélkülünk, nők nélkül milyen nehéz lenne a férfiak élete, mely csak a mi áldozatos segítségünkkel teljes, és amúgy is, mennyire jók, hogy vagyunk.

 

Köszi, szerintem is jó, hogy vagyunk. Sőt, jók is vagyunk! Ez azonban valahogy nem akar megmutatkozni sem abban, hogy mennyit keresünk, sem abban, hogy milyen pozíciókat érhetünk el. Akármennyire is jók vagyunk, mindig beverjük a fejünket abba a bizonyos üvegplafonba, és hiába teperünk, nem és nem jutunk feljebb. Vagy csak nagyon kevesen közülünk.

A nemzetközi nőnapot eredetileg nem azért vezették be, hogy a pasiknak ilyenkor jusson eszükbe kötelező jelleggel tisztelegni a női nem előtt, hanem ez a nap elvileg a nők jogaira emlékeztet. És azokra a küzdelmekre, melyeket nők (és férfiak!) vívtak, és még ma is vívnak ezekért a jogokért.

Arról szól a történet, hogy régen, amikor elkezdődött a nők munkába állása, vagyis valamikor az 1800-as évek második felében, akkor bizony a nők sokkal kiszolgáltatottabb munkavállalók voltak, mint a férfiak. Nem csak hogy választójoggal nem rendelkeztek, de kevesebb bért is kaptak ugyanannyi munkáért, és gazdasági-szociális helyzetük egyaránt nyomorúságos volt.

A német Clara Zetkin javasolta az 1910-es koppenhágai Nőkongresszuson, hogy évente rendezzenek nőnapot. Az egyik forrás szerint a New York-i textilmunkásnők 1857-es sztrájkjának, a másik szerint pedig egy New York-i gyárban 1908-ban e napon bekövetkezett tűzben elpusztult 129 munkásnő emlékére. Ekkoriban már egyre erősebbé váltak azok a mozgalmak, melyek a nők szociális-gazdasági jogaiért küzdöttek, valamint a bérezésben érvényesülő hátrányos megkülönböztetés ellen.

Az ünnepen sokáig és sok országban a nők jogaiért tüntettek, férfiak és nők egyaránt. Elvégre a férfitársadalom bölcsebb része is belátta, hogy a nők jogainak kiterjesztése nem a férfiak jogainak a megnyirbálásához vezet, hanem egy igazságosabb, méltányosabb társadalomhoz.

A nők választójogi küzdelmei lassan vezettek el odáig, hogy ők is szavazhassanak és akár választhatók legyenek. Finnországban a nők már 1906-tól szavazhattak, Oroszországban 1917-től, Németországban 1919-től, a franciaországi és az olaszországi nők azonban csak a II. világháború végétől, a belgák 1958-tól, a svájciak 1971-től, a portugálok 1976-tól, liechtensteini nők csupán 1984-től.

Magyarországon az 1848-as április törvények a nőket a hazaárulókkal, gyújtogatókkal, csempészekkel és gyilkosokkal együtt kizárták a választójogból. A dualizmus korában időről-időre előkerült a kérdés, de általában a felvetést is derültség fogadta az országgyűlésben. A korabeli lapok nemzethalált és világvégét vizionáltak, amikor a nők egyenlő jogai kerültek szóba, ellenben nagyon pontosan tudták, mi a nők dolga az életben: háztartást vezetni és gyereket szülni. Pont.

A nők választójoga az őszirózsás forradalom idején került komolyan terítékre, de a bevezetésre már nem maradt idő. A Tanácsköztársaság idején szavazhattak végül először a nők. A proletárdiktatúra hamar megbukott, de az ezt követő kormány 1919-ben szintén megadta a nőknek a választójogot.

Persze, ez korántsem jelentett minden téren egyenlő jogokat a férfiakkal, mint ahogyan manapság sem. Tudjuk, hogy a nők sokkal többet dolgoznak a háztartásban, mint a férfiak, ellenben kevesebbet keresnek náluk. Tudjuk, hogy akármennyire hajtunk, ott van az a bizonyos üvegplafon, ami elzárja a felfelé vezető utakat.

Tudjuk, hogy minket még mindig nem vesznek komolyan a parlamentben sem, és mérhetetlen bunkóságról árulkodó megjegyzéseket tesznek a női képviselőkre. Tudjuk, hogy a férfitársadalom magánügynek és bocsánatos bűnnek tekinti a családon belüli erőszakot, és nem közösíti ki asszonyverő cimboráját.

Tudunk, nagyon sok mindent tudunk. Sajnos azt is, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint fényévekre vagyunk egy e tekintetben is igazságosabb társadalomtól.

De addig is, jól tud esni néha egy szál virág is 🙂