Hová lettek a férfiak?
Nemcsak Peregrinát ihlette meg a pár nappal ezelőtti nőnap, hanem régi olvasónkat, Mariposát is. Hányan sóhajtanak fel a képek láttán…? 🙂
A napokban elég sok kellemetlenség ért mind szóban, mind tettekben. Rám csapták az ajtót a munkahelyemen. Egy kolléga azt merte mondani, hogy mindjárt ad nekem egy fülest, mert viccelődtem vele (a megfelelő határokon belül) és nem tetszett neki. Le is esett az állam ettől a kijelentésétől. Majd egy másik napon a külföldi delegációnak valahogy nem lettem bemutatva, csak a többi férfi, akik szintén a helyiségben tartózkodtak. Sőt az is előfordult, hogy az egyik emberkével való kommunikáció alatt az a bizonyos „kötőszó” szinte minden mondatban jelen volt, mintha a kocsmában iszogattunk volna.
Hazafelé menet, a keskeny járdán két suhancnak egymás mellett kellett mennie, így muszáj volt nekem kitérni az útjukból, mert különben összeütköztünk volna. Majd a szombat esti buliban néhány ismerős inkább lesütött szemmel ment el mellettem, nehogy köszönni kelljen. (Ezt végképp nem értettem.) És talán nem árulok zsákbamacskát, ha elmondom, hogy mindegyik esetben a másik nem képviselőjéről volt szó.
Na, de kérem Uraim, mi ez a viselkedés? Jómodor, udvariasság már kihalt fogalmak ebben a világban???
Az tény, hogy elsődlegesen ember vagyok, aztán nő. De talán odafigyelhetnénk egymásra és megadhatnánk a tiszteletet egymásnak! Olyan nagy elvárás ez???
Igen, valószínűleg. Visszanézve a régi magyar filmeket az 1930-as, ’40-es, ’50-es évekből, látható, hogy milyen nagy változáson mentünk keresztül. Akkor még a férfiak több tiszteletet tanúsítottak a nők iránt.
Amikor a nagymamám gyönyörű, fiatal hölgy volt, akkor a nővérével együtt bálba jártak. A férfiak epekedve mentek oda hozzájuk és kérték fel őket. Arra vártak, hogy sorra kerüljenek. Udvariasak voltak és előzékenyek. Persze, ebben az esetben nem munka- vagy baráti kapcsolatról van szó, hanem a férfiaknak teljesen más volt a céljuk. De független attól, hogy mi volt a cél, mindegyik férfi a legnagyobb tiszteletben tartotta a hölgyeket. Titokban, kislány koromban arról ábrándoztam, hogy velem is megtörténjen ez, amikor nagyobbacska leszek. De sajnos, már nincs ilyen.
Természetesen a mindennapi kommunikációban nem arról van szó, hogy körülrajongjanak, vagy udvaroljanak, hiszen ez nem tartozik ide. De lehet, hogy egy illemóra rájuk férne. Már-már azt gondolom, hogy néhányuknak kellene egy férfiképző iskola vagy tanfolyam, hogy megtanuljanak viselkedni a nőkkel szemben, meg úgy egyáltalán.
Tudom és joggal mondhatják a férfiak, hogy már a nők sem a régiek. Nem olyan elérhetetlenek, mint a régi filmekben, ahol egy nő kincsnek számított. És igazuk is van! De ne pingpongozzunk a kérdéssel! Attól az még tény, hogy nem tisztelettudóak a férfiak. (Tisztelet a kivételnek!) Az pedig, hogy nők is sokat változtak, még nem jogosítja fel a férfiakat, hogy tiszteletlenül bánjanak egy számukra ismeretlen (vagy akár ismerős) hölggyel.
Gondolhatják, hogy ez üres fecsegés, vagy egy hisztis nő „naplója”, de nem. Nem panaszkodásnak szántam.
Néhány hónappal ezelőtt közel azonos napon találkoztam két hasonló témájú cikkel. És a vicc az, hogy mindkettőt férfi írta. Részlet az egyikből:
“A férfi szépségének lényege a nemesség.
A nemesség egy benső tartásnak, egy önmagunkkal vívott győztes küzdelemnek tükröződése. Olyan férfi arcán jelenik meg, aki önmaga ura. Erőszak nincs rajta. Mohóság sem tükröződik vonásain. Alkatilag lehet kövér vagy sovány, nem ez a lényeg, hanem egy olyan lelkület, mely belülről megszépíti a férfit. Még akkor is, ha nem szépnek született.
A nemesség nem az agresszív egónak, hanem a fensőbbrendű Énnek a jele egy férfi arcán. Ereje nem durva, hanem finom. Erélyes, de nem erőszakos. Szemében az értelem és érzelem egysége tükröződik. Ilyen arcra mondjuk, hogy korszerűtlen. Nem divat manapság.
Ez a baj. Nem a férfiuralom. Igazi Férfi uralma alatt jó lenne élni.
Csakhogy manapság nincsenek igazi férfiak.” (Müller Péter)
És milyen igaza van Müller Péter úrnak! A másik, számomra ismeretlen szerző pedig összehasonlítja a férfit a manapság igen divatos pasival és néhol nagyon erősen fogalmaz:
Nagyon kíváncsi lennék, hogy férfi olvasóink mit mondanak erről, azaz ők hogyan látják férfitársaikat?
Közben olvasom Dr. Henry Cloud & Dr. John Townsend: Randikalauz című könyvét (ajánlom figyelmébe mindenkinek, még annak is, aki már csak a párjával szokott randizni).
A tiszteletet ők többek között így definiálják:
„A tisztelet többek között a következőket foglalja magában:
Partnerünk
· meghallgatja és értékeli véleményünket,
· elfogadja különbözőségünket és eltérő nézőpontunkat,
· tiszteletben tartja döntéseinket, akkor is, ha nem helyesen döntöttünk,
· tekintettel van érzéseinkre,
· tisztelettel hívja fel figyelmünket a hibáinkra, nem lekezelően vagy kioktató hangnemben.”
Érdemes átgondolni, megfontolni a leírtakat, és talán a legjobb lenne, ha minél többen alkalmaznánk a mindennapokban. Igaz, hogy ők elsősorban párkapcsolatra gondolnak, de úgy gondolom, hogy ezt rá lehet vetíteni baráti, kollegiális, vagy rokoni kapcsolatra is férfi és nő között. Azt is fontos megemlíteni, hogy természetesen ez oda-vissza kell, hogy működjön.
A tangókönyv is ezt írja: „Az első lépés a férfié: a tisztelet. Sosem lehet valakit enélkül átölelni és táncolni vele. A nő részéről a válasz a bizalom, ami nélkül a nő nem tudja követni a férfit. Bízni valakiben nem könnyű feladat, de egy nőnek mindig így kell döntenie.
A férfi második lépése a felelősség. Minden pillanat a férfi felelőssége, mindenről ő dönt, így hibát is csak ő követhet el. Az a szerepe, hogy a partnere gondtalan és boldog legyen. A nő válasza erre az odaadás. Hagyja, hogy a partnere vigyázzon rá.”
És, ha az első lépésnél megbukik a férfi, akkor nincs „tánc”. Nálam legalábbis azonnal valami taszító mechanizmus lép fel.
Így nőnap után pedig elmondhatom, hogy egy szál virággal még nincs megoldva a probléma. Sőt azt mondom, hogy inkább ne kapjak egy virágot se, ha a tiszteletet nem kapom meg, pedig nagyon szeretem a virágokat.
Uraim! Van olyan, aki egyetért velem?
