Amikor kislány voltam, imádtam a történelmi regényeket, filmeket, meséket. Nagyon tetszettek a szép ruhák; a hatalmas rokolyák, és az a fura, gótikus, cukorsüvegre emlékeztető kalap, amin fátyol lengedezik. Azt mondjuk furcsálltam, hogy a pasik valami cicanadrágra emlékeztető nacit hordtak, de ezzel együtt általában daliás férfiemberek voltak. Ki ne szeretett volna bele a Tenkes kapitányába vagy Kabir Bedibe!
S amikor gyerek voltam, akkor nagyon tetszettek a régi, szép erkölcsök is. Az, hogy a filmeken és a könyvekben az emberek igazságosak, nemes lelkűek, erényesek, sőt, még humoruk is van. Igaz, voltak fondorlatos, gonosz szereplők is, de mindig diadalmaskodott az igazság.
Gyerekésszel nem volt nehéz felismerni a különbséget a szép, régi korok és a mostani világ között. Természetesen az utóbbi maradt alul, a maga prózaiságával, praktikumával és hanyatló erkölcseivel. (Azóta persze már tudom, hogy az erkölcsök mindig hanyatlanak, ezer éve jóformán más dolguk sincs.)
Én ezekbe a szép, régi, romantikus történelmi korokba vágyakoztam vissza, de más emberektől is folyton azt hallottam, hogy „bezzeg régen! akkor minden más volt”. Szebb, jobb, méltányosabb, kiszámíthatóbb, stb.
Falun nőttem fel, úgyhogy elég sokat hallottam a szüleimtől és a hozzájuk hasonló korú emberektől, hogy milyen volt a „régi világ”, milyen voltak azok a „régi emberek”, és milyen volt az életük. Egyszerű, józan és kemény. De megvolt a maga rendje, és mindenkinek megvolt a maga feladata. A gyerekek is be voltak fogva dolgozni, szigorúan voltak fogva, de néha kaptak egy kis édességet vagy játékot. Egyszerű ételeket ettek, de mégsem híztak el, mert sokat dolgoztak. Nem volt annyi válás, depresszió, idegbaj, stb.
Viszont azt is elég sokat hallottam édesanyámtól, hogy ő is szeretett volna továbbtanulni, de az apja nem engedte, mert egy lány hogy képzeli ezt. S arról is sokat mesélt, hogy a falubeli férfiak milyen erőszakosak és agresszívek voltak: mennyit ittak, és mennyit szenvedett tőlük a családjuk.
Főként a nők. Akik tűrtek, és akkor sem volt lehetőségük válni, ha olykor az életük forgott veszélyben. Mivel fogamzásgátlás nem nagyon létezett, általában sok gyereket szültek, és reggeltől késő estig dolgoztak. A férj pedig eljárt olykor mulatni, és ha hazament, akkor jaj volt mindenkinek. A saját családomban és a férjemében is vannak anekdoták arról, hogy egy-egy férj hogyan kártyázta el a család vagyonát…
No, szóval, amikor már benőtt a fejem lágya, és átgondoltam ezeket, akkor bizony rájöttem, hogy nekem bizony jó ez így, jó ez itt. Amikor kicsit jobban ráláttam a dolgokra, akkor belegondoltam: arra, hogy szép ruhákban ájuldozó, trubadúrok énekeit hallgató várkisasszonynak szülessek, elég minimális lett volna az esély. Arra sokkal több, hogy egyszerű jobbágylány legyek, akit tizenpár éves korában férjhez adnak valakihez, akit nem is ismer, és vagy túlélem a szüléseket, vagy nem.
Ha pedig abba gondolok bele, hogy a huszadik század melyik szakaszában éltem volna szívesen – na, hát az még viccnek is rossz. Nem vonzanak sem az első világháborúba rohanó „régi, szép békeidők”, sem a két világháború közti urambátyám-világ, a Rákosi-korról ne is beszéljünk, és őszintén szólva én a Kádár-rendszer langyos, vasfüggöny mögé terelt világában is klausztrofóbiás lettem volna.
Ha megkérdezné valaki, hogy na, és most, jól érzem-e itt magam, akkor azt válaszolnám, hogy a közérzetem ugyan nem a legjobb, de ha reálisan végig gondolom a lehetőségeimet, akkor azt kell mondanom, hogy még itt és most is sokkal több, mint bármikor valaha régen.
Persze, azt látom én is, és mindenféle kutatások is vannak róla, hogy pár évtizede talán nem voltak ennyire agresszívek, udvariatlanok és gátlástalanok az emberek. Nem tudom. Látok erre negatív és pozitív példát is. Nagyon sok olyan civil kezdeményezés van manapság, mely egy élhetőbb világért próbál meg tenni. Akár a környezetvédelem, akár az emberi jogok, akár a kultúra területén. Szóval az utóbbi időkben én inkább a jövőben, nem pedig a múltban hiszek. Hogy nem látom-e, mekkora katasztrófák fenyegetnek jobbról, balról? Dehogynem. De hát egy kis közép-európai katasztrófahumor nélkül tényleg meg kéne bolondulni – emlékszünk, mi volt a régi Monarchia egyik jelmondata?
A helyzet reménytelen, de nem súlyos.
