Nekem igazi férfi jutott!

Azért én örülök, hogy van, aki nem csak némán bólogat, vagy ingatja a fejét a monitor előtt, hanem megírja, hogy igenis vannak még igazi férfiak, nem is kevesen. Catherine is így tett. Éljenek az optimista posztok! 🙂

Mindig is tudtam, hogy szerencsés vagyok a férjemmel. Igazán jól választottam sok-sok évvel ezelőtt. Saját magam, és az akkor még meg sem született gyermekeim számára is. Ez az érzés azóta csak erősödött. Főleg, miután elolvastam itt, az Ursulán azt a posztot, ami a soha fel nem növő férfiakról elmélkedik.

Számomra hihetetlen, hogy egészséges személyiséggel megáldott nők hogyan képesek a soha fel nem növő pasikat férfiként kezelni, és hozzájuk menni feleségül, majd még gyereket is szülni nekik? Egy gyereknek? Aki hazarohan anyucihoz, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné? Aki ahelyett, hogy a problémáját azzal a társával próbálná megoldani, akit ő választott magának egy életre, anyucihoz rohan panaszkodni, hogy majd megoldja helyette most is, ahogy tette nyolc évesen is az iskolában? Nem értem. De biztos bennem van a hiba.

Az igazi férfi felelősséget vállal a döntéseiért. Azért is, ha valakit társának választott. Kiáll mellette a saját anyukájával szemben is. Ha mégsem ért vele egyet száz százalékosan, akkor pedig megbeszélik négyszemközt, nem kiteregetve a szennyest. Nem ad ütőkártyát az anyós kezébe, főleg, ha nem is túl jó a két nő viszonya. Mi szükség a fölösleges feszültségre? Persze mindezek mellett tiszteli az édesanyját, elismeri, mennyit köszönhet neki.

Az igazi férfi nem rohan haza anyuci főztjét enni minden nap. Azért van a felesége, hogy főzzön neki, vagy készítsen egy szendvicset, ha éhes. Persze csak ha nem fáradt, és ráér. Mert ilyen esetekben ez a férfinak sem okoz gondot. Ha nem terjed eddig a főző tudománya, akkor pedig még mindig tisztában van azzal, hogy honnan tud olyan ételt rendelni, amit éppen megenne, vagy akár fel is kerekedhet és elmehet egy (gyors)étterembe. De hogy azt várja csak, hogy kiszolgálják? Hol élünk? És ki ő? És kinek tekinti a feleségét? (Vagy akár az édesanyját is.) Ott a telefon, ha beszélni szeretnének. És meg is lehet látogatni. Havonta egyszer. Vagy ha igénye van rá mindenkinek, akkor kicsit gyakrabban is, de nem minden nap.

Az igazi férfi igazi apává válik első gyermeke születését követően. Nem féltékeny kisgyerekként hisztizik, hogy kevesebb figyelem irányul már rá. Hanem tesz érte, hogy a friss anyuka, akinek a helyzet ugyanannyira új, meg tudja állni a helyét. Ha kell, megfogja azt a síró csecsemőt. Ha kell, tisztába teszi. Ha kell, megfürdeti. Mert erre nem csak az anya képes. Vagy ezzel van akinek újat árulok el? Ha pedig anyukának is jut egy kis szusszanásnyi idő, hogy rendbe tegye magát, pihenjen is egy kicsit, akkor sokkal szívesebben foglalkozik az apukával is. Akkor valahogy minden a helyére kerül, és nem torkollik káoszba az első egy-két év, mert mindenkinek jut annyi figyelem, ami boldoggá teszi.

Mi van, amikor az a csecsemő már nem csecsemő? Ráadásul érkeznek a testvérek is. Az igazi férfi ilyenkor sem pánikol. Hiszen 50%-ban övé az a gyerek. Csak ki tudja találni, mihez kezdjen vele. Néha csak két-három órán át, de olykor még két-három napon keresztül is. Ismeri a napi rutint. Mikor kelnek, mit reggeliznek, mit szeretnek csinálni napközben, mikor van az ebéd, utána alszanak-e vagy játszanak, este a fürdés vacsora előtt vagy után van-e, együtt hallgatja az összes a mesét, vagy mindenkinek külön kell felolvasni, hány órakor kell ágyban lenni? Ezek egy igazi apának nem okoznak gondot. Mert ő is a család része, ő is meg tudja csinálni. Egyedül is. Vagy együtt. Mint ahogy képes elpakolni maga után, bekapcsolni és használni a porszívót, tudja mire való a mosogatógép és hogyan működik… Sorolhatnám még.

Mitől lesz egy férfi igazi férfi? A neveléstől, és a példától, amit lát. Jó esetben. Rosszabb esetben pont a példa ellenére. Vagy csak ösztönösen megvan benne ez a tulajdonság, és amint találkozik egy igazi nővel, felszínre tör. Ahogy Karinthy Frigyes ezt nálam sokkal jobban megfogalmazta: „Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.”

Nekem szerencsém van. Olyan férjem van, aki minden tekintetben igazi férfi. Na jó, kevésbé romantikus, mint szeretném, de ennyi simán belefér. Éppen ezért próbálom a fiaimat is úgy nevelni, hogy egyszer a feleségük ugyanilyen szerencsésnek érezhesse magát. Már most tudják, hogy a lányokkal tisztelettel kell bánni. Hogy a felnőtt nőknek nem úgy kell köszönni, hogy „Jó napot kívánok!”, hanem „Csókolom!”. Hogy ha nőnap van, akkor egy szál virággal minden lánynak örömet okoznak. Hogy ha valami bajuk van egymással, akkor nem hozzám rohannak rögtön, hanem egymás közt próbálják először rendezni. Hogy árulkodni nem szép dolog. És még sorolhatnám ezeket is. De az ő fejlesztésükre van még jó pár évem. Mint ahogy a magam kondicionálására is, hogy ne legyek utálatos anyós. De ez már másik téma.

A végére csak annyit írhatok, hogy kívánok mindenkinek olyan férfit és gyermekeinek olyan apát, mint amilyen nekem jutott!