Ez a kérdés ütött szöget a fejembe, és nagy gondolkodásomban egyszer csak eszembe jutott egy jelenet a gyerekkoromból.
Talán tíz éves lehettem, az autóban ültem hátul az öcsémmel, anyám vezetett, engem pedig erősen foglalkoztatott a kérdés, az az egyszerű, hogy mi az élet értelme, minek élünk, ha egyszer úgyis meghalunk? Már közelítettünk a házhoz, csak néhány utca volt hátra, amikor feltettem a tízmilliós kérdést, kértem anyut, hogy mondja már meg a választ. Csak kicsit gondolkodott, szinte semmit, majd azt mondta, azért élünk, hogy szeressük egymást.
Végigfutott a testemen a düh. Szörnyen mérges lettem rá. Nem azért, amilyen választ adott, hanem mert egyáltalán válaszolt. Mert a kérdéssel együtt a zsigereimben éreztem, hogy a megoldásért mindenkinek meg kell harcolni. Mindenkinek magának kell kikutatnia teljes ereje bevetésével a választ, és nem lesz könnyű. Féltem kicsit, de izgatott ez a kutatás. Erre anyám mit csinál? Lelövi a poént! Megspórolja nekem ezt az izgalmas utat, és én már tudom, amit mások nem, amiért mások küzdenek. Basszus, de unalmas lesz így az életem!
Persze, végül nem fogadtam el feltétel nélkül, amit mondott, és nem is lett egyszerűbb semmi sem attól, hogy minden választ meg akartam találni – egyedül.
A szeretettel különösen nem jutottam dűlőre. Egy ponton elkezdtem rettegni tőle, évtizedeket töltöttem azzal, hogy a csalódástól féltem, és toltam el magamtól minden lehetőséget, mondván, vagy nem is igaz, vagy egyszer úgyis vége lesz.
Most mégis azt mondom, ha egyetlen mondatot írhatnék a gyerekem szívébe, ha egyet hagyhatnék rá úgy igazán, hogy el is hiszi, komolyan gondolom, akkor ez lenne: szeretni jó.
A többi már csak magyarázat. Valami olyasmi, hogy aki szeret, az mindig nyer. Nem viszontszeretetet, nem lesz végül igaza, nem győz le minden gonoszságot, és egyáltalán nem feltétlen menekül meg a fájdalomtól meg a csalódástól sem, mégis nyer: azt, hogy szerethet. Pont ennyit.
Gondolkodom, hogy hány éves volt anyám, amikor ezt a választ adta. Ő sokkal korábban szült, mint én, a harmincas éveiben már nagyok voltunk.
Annyi lehetett, mint én most.
Hát tessék.
Ide is eljutottunk.
Ha valaki gyerekkorában nem tanult meg szeretni, akkor valaha meg lehet lágyítani a szívét? Olyan jó lenne…
Amint, olvastam első mondataidat, én is a szeretetre gondoltam.